ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: Megjelent aznap

Hommage á Hamvas Béla

"Egyeseket áradások pusztítottak el, mások a tengerfenék váratlan felemelkedésével szárazra kerültek; fajtájuknak örökre vége lett, nem hagytak a világra egyebet, csak a természetbúvár számára alig felismerhető törmeléket."

Georges Cuvier

Csak a karját láttam, könyöktől lefelé. Öregember keze volt, de gerendakemény kéz, napszítta bőrrel, kiszőkült szőrszálakkal. Átfurakodtam a tömegen, ám az első sorba nem sikerült bejutnom. Akadtak, akik hajnal óta itt tülekedtek. Sós víz és nyálkás halpikkely szaga töltötte be a levegőt.

– Mikor jött? – kérdeztem a mellettem állót. Doxiadisz volt, görög halász, aki rég élvezhette volna a nyugdíját. Csakhogy belebolondult az Adriába, a csendbe, ami a víz és az ég találkozásának helyéről áradt maga ácsolta bárkája felé. Reggelente kifutott vele, aztán egy ihletett pillanatban leállította a motort. Ez volt az ő imája a világmindenséghez. Aztán megtörve a kozmikus csendet, kifeszítette hálóját.

– Senki nem tudja. Mintha mindig is itt lett volna. Van, aki azt állítja, hogy látta bemenni az ajtón, de ezt alig hiszem.

– Nem túl valószínű – mondtam én is.

Nyújtogattam a nyakamat, hogy belássak az üvegen, mint ahogy mások is, s ettől úgy néztünk ki, mint egy pipacstábla enyhe szélben.

– Milyen napod van? – kérdeztem Milevát, aki a másik oldalamon leskelődött. Kihasználtam az alkalmat, hogy én felé ringtam, mint pipacsfej, ő meg épp felém.

– Ugyanúgy ébredtem, mint bármelyik reggelen. Nem furcsa? Pirítóst ettem. Vajjal.

– Mint máskor – vigyorogtam. Ez az apróság mindennél jobban megnyugtatott. Tegnap éjjel, közvetlenül elalvás előtt volt bennem némi bizonytalanság a mai eseménnyel kapcsolatban.

– Innen a piacra megyek – folytatta Mileva. – Meg a postára. Utána dolgozni...

Legyintett. Minden úgy zajlott tehát, mint egyébkor, leszámítva a csődületet a parti kávéház bejárata előtt. És nem számított persze szokványosnak az a férfi, akinek csak az alkarját láttuk ott pihenni az asztalon. Minden mást eltakart belőle a fal kiszögellése, aminek a széke támaszkodott. Jól ismerem azt a helyet, nem egyszer ebédeltem már ott. Kézfejét játékosan lógázta, mialatt Marióval beszélgetett. Olyan sokan ácsorogtunk az ajtó előtt, hogy a tömeg hátulja kis híján leszorult a rakpartról a vízbe. Valakinek megcsúszott a lába, rázuhanva egy csónakra beütötte a sípcsontját. Belekezdett egy káromlásba, de a körülötte állók pisszegtek.

Mileva az emlékhelyen dolgozott. 1837-ben, a kis falu történetének, s így magának a történelemnek legpusztítóbb viharában a megtestesült Szűz Mária vezérelte haza a tenger hullámainak labirintusában bajba jutott halászokat. Hálából a megmenekült férfiak felépítették ezt az emlékhelyet. A történet hitelességét Mileva már első munkanapján kétségbe vonta, de a kegyhely szép kis summát hoz nekünk minden nyáron, amit aztán tatarozásra, utcák kövezésére lehet fordítani. Egy kis cinkosság, hogy levegőhöz jussunk.

Csupán annyi időre nem figyeltem oda, amíg ezt végiggondoltam, és Mario már ki is lépett a kávézó ajtaján. Felborzolódott a pipacsmező. Ők is elbámészkodtak talán? Ugyanúgy elszalasztották az öreg távozását, mint jómagam. Mario félszegen állt a küszöbön.

– Mi történt? – noszogatta a tömegből Doxiadisz. – Miről beszélgettetek olyan jóízűen?

– Azt mondta, két dologgal foglalatoskodik mostanában – válaszolta Mario.

– Két dologgal? Mik azok? – folytatta Doxiadisz. Úgy látszik, ő lett a közösség szószólója.

– Egy Hesperornis nevű ősállat csontozatának nyomait preparálja krétakori kőzetekbe.

– De hogyan?!

– Mint ahogy mi hajómodelleket építünk fából. És közben zenét hallgatunk vagy bort kortyolunk, hogy lenyugodjon a szívverés.

– Pepecsel.

– Azért ez több annál. Gondolj bele!

Doxiadisz erejét megfeszítve gondolkodott.

– És mi a másik? Mivel tölti még az idejét? – kérdezte.

– Ó! – mosolygott Mario. – Epret eszik. Rájött, hogy ha tejföllel borítja be, és hagyja kicsit állni, egészen sajátos, savanykásan édes íze lesz. Bevesz egy keveset a szájába, és a szájpadlásához nyomva lassan kipréseli belőle a nedveket. A szemét becsukja közben.