Földvári István: Mítosztalan órák versei
A nagyjából 1993 és 2008 közötti versek gyűjteménye. Részletek:
Bekopog és súg egy sort
Volt, ki folyton rohadt almát szagolt,
Kulcsok s tölgyajtó mögül várta,
A zsivajgó utcáról megszánva
Bekopog az ihlet és súg egy sort.
A másik a pokolig szállt alá,
Hogy világok közt átutazóban
A templombéli látomás várná,
S az öröklétet kárhozó sóhaj.
Érinteni akarlak, légy élő,
És nevess, s illatod forróságát,
Míg verssorokba nem költözöl át,
Vigaszként szeretőknek, ha késő.
Végre csordultig a szívem csenddel
Végre csordultig a szívem csenddel,
Régről duruzsoló, mélyen zengő dallal,
Kínzó szomjam borrá érlelt fürttel telt el,
S fürtjeinek ismerős fonataival.
Hiába kavarog előttem arcotok,
Mint őszi levelek tánca, szerelmeim!
Jókedvem pincéjéről a lakatot
Elhajítom, csörömpölnek kacatjaim.
Többé nincs arc, minek ne lenne fantomja.
Nem érint kéz, minek nem ő a melege.
A fa dereka, akár a mozdulata,
S ő leszegett fejével a napraforgó.
Eddig betöretlen vágyaim tombolnak:
Csendes ima végén az utolsó, halk szó.
Érzés, az egyetlen mára
Úgy indulok, mintha valahova,
nyomomra szitál az út pora
csillagból, dallamból. Fütyülök, de
lélekből nem, kottából menne.
Mondanám, mintha csak valakinek,
aki szavak nélkül érti meg,
a szívem kihagy, ver, újra néma,
tűz körül a bogarak árnyjátéka.
Nem piperkőc sértődés, nem szeszek,
nem az álmok, a dac, ezek
mind együtt, meg az éjszaka trükkjei:
hiányzol, s tudom, nem ment meg már semmi.
Elfog egy érzés, az egyetlen mára,
a magány nagyvonalú méltósága.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése