Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe
Take a walk on a wi(l)de side! Egy regény 1890-ből, amelynél frissebbet ma is kevesen írnak.
– Jó hatás egyáltalán nincsen is, Gray úr. Minden befolyás erkölcstelen; tudományos szempontból erkölcstelen.
– Miért?
–
Mert befolyásolni valakit annyi, mint odaadni neki tulajdon lelkünket.
Az illető nem a természetes gondolatait gondolja, és nem is természetes
szenvedélytől lángol. Erényei nem az ő erényei. Bűneit, ha vannak bűnök,
csak kölcsönkapta. Visszhangja lesz valaki más zenéjének, egy szerep
színésze, melyet nem az ő számára írtak. Az élet célja az, hogy
kifejlesszük önmagunkat. Hiánytalanul megvalósítani természetünket – ez
itt mindannyiunknak rendeltetése. Az emberek manapság félnek önmaguktól.
Elfelejtették az első és legnagyobb kötelességüket, azt a kötelességet,
mellyel önmaguknak tartoznak. Természetesen irgalmasak. Táplálják az
éhezőt, ruházzák a koldust. De tulajdon lelkük koplal és meztelen. A
bátorságot többé nem ismeri az emberi nem. Talán sohase is voltunk
igazán bátrak. A társadalomtól való rettegés, mely az erkölcs alapja, az
Istentől való rettegés, mely a vallás titka – ez a két dolog kormányoz
bennünket. És mégis...
– Most
pedig légy jó fiú, Dorian, és fordítsd a fejed kissé jobbra – mondta a
festő, elmerülve munkájába, s csak azzal törődve, hogy a fiú arcán olyan
kifejezés tűnt föl, melyet annak előtte sohase látott.
–
És mégis – folytatta Lord Henry, halk, muzsikás hangján, kezének azzal a
kecses mozdulatával, mely mindig jellemző volt rá, már etoni napjaiban
is – azt hiszem, ha egy ember teljesen és egészen kiélné életét, formát
adna minden érzésének, kifejezné minden gondolatát, tetté váltaná minden
álmát; azt hiszem, a világ az öröm oly friss lendületét kapná, hogy
elfelednénk a középkor minden nyavalyáját, és visszatérnénk a hellén
eszményekhez. Lehet, hogy még finomabb, még gazdagabb eszményhez, mint a
hellén volt. De közöttünk a legbátrabb ember is fél önmagától. A
vadember öncsonkítása gyászosan tovább él az önmegtagadásban, mely
elzápítja életünket. Bűnhődünk a lemondásunkért. Minden lendületünk,
melyet igyekszünk megfojtani, tovább erjed-gerjed agyunkban, és
megmérgez bennünket. A test egyszer vétkezik, és ezzel el is intézte a
vétket, mert a cselekvés a megtisztulás egyik módja. Semmi sem marad
aztán, csak a gyönyörre való visszaemlékezés vagy a bűnbánat pazar
pompája. A kísértéstől csak egy módon szabadulhatunk, úgy, hogy engedünk
neki. Állj ellen, és a lelked belebetegszik abba, hogy epekszik azokért
a dolgokért, melyeket megtiltott magának, s vágyakozik azért, amit a
szörnyeteg törvények tettek szörnyeteggé és törvénytelenné. Azt
mondották, hogy a világ nagy eseményei az agyvelőben történnek meg. Az
agyvelőben, csakis az agyvelőben történnek meg a világ nagy bűnei is.
Önnek, Gray úr, kinek olyan rózsapiros az ifjúsága és olyan rózsafehér a
gyermekkora, önnek is vannak szenvedélyei, melyektől megrémült,
gondolatai, melyek rettenettel töltötték meg, álmai nappal és álmai
éjszaka, melyeknek puszta emléke szégyenpírral tarkázná arcát.
–
Elég – dadogta Dorian Gray –, ne folytassa, egészen összezavar. Valamit
válaszolnom kellene, de nem tudom, mit. Ne beszéljen. Hagyjon
gondolkodni. Vagy inkább hagyjon ne gondolkodni.
Vagy
tíz percig állt ott mozdulatlanul, nyitott szájjal, különösen tündöklő
szemmel. Homályosan sejtette, hogy egészen új hatások dolgoznak benne.
De úgy rémlett, hogy ezek a hatások belőle magából származtak. Azok a
szavak, melyeket Basil barátja intézett hozzá – kétségtelenül véletlenül
ejtett szavak, szándékosan paradoxonok –, titkos húrt érintettek meg,
melyhez azelőtt sohase nyúltak, de érezte, hogy ez a húr most megrezzen,
babonás remegéssel lüktet.
(...)
– ...magának nagyszerű fiatalsága van, és a fiatalság ezen a földön az egyetlen érték.
– Én ezt nem is érzem, Lord Henry.
–
Nem, most nem érzi. Egy napon azonban, ha majd öreg lesz és ráncos, és
csúnya lesz, ha majd a gondolat redőket vés a homlokára, és a szenvedély
iszonyú tüzével megpörzsöli ajkait, akkor majd érzi, borzalmasan érzi.
Most amerre megy, elbűvöli a világot. Azt hiszi, mindig így lesz ez...?
Csodálatosan szép arca van, Gray úr. Ne ráncolja a homlokát.
Csodálatosan szép arca van. És a Szépség a Szellem egy formája. Sőt,
magasabb, mint a Szellem, mert magyarázni sem kell. (...) Nekem a
Szépség a csodák csodája. Csak a sekélyes emberek nem ítélnek az után,
amit látnak. A világ igazi titokzatossága az, ami látható, nem az, ami
láthatatlan. Igen, Gray úr, az istenek jók voltak önhöz. De amit az
istenek adtak, azt hamar vissza is veszik. Csak egypár éve van, hogy
igazán, tökéletesen és egészen éljen. Ha elmúlik az ifjúsága, szépsége
is vele vész, és akkor tüstént fölfedezi, hogy nincs több diadal
számára, vagy be kell érnie azokkal a nagy győzelmekkel, melyeket a
múltjára való visszaemlékezés keserűbbekké tesz, mint a vereségeket.
Minden eliramló hónap közelebb hozza önt valami borzasztóhoz. Az idő
féltékeny önre, és harcol a liliomai és rózsái ellen. Aztán megsápad,
arca beesik, szeme elhomályosodik. Iszonytatóan szenved majd... Ó, élje
az ifjúságát, amíg fiatal. Ne pocsékolja el napjai aranyát, ne
hallgasson a szobabölcsekre, ne igyekezzen elhárítani a reménytelen
kudarcot, és ne adja oda életét a tudatlanoknak, a közönségeseknek, a
hitványoknak. Ezek afféle beteges ábrándok, korunk hamis eszméi. Élje
azt a csodálatos életet, mely önben van. Semmi se menjen veszendőbe.
Folyton-folyvást új és új meglepetéseket hajszoljon. Ne féljen
semmitől... az új hedonizmus! Erre van szüksége a századunknak. Ön lehet
a látható jelképe. Az ön egyéniségével mindent megvehet. A világ is a
magáé, egy idényre... Mihely megismertem, láttam, egyeltalán nincs
tudatában annak, hogy micsoda, és hogy mi minden lehet. Annyi minden
volt önben, ami elbűvöl engem, hogy éreztem, mondanom kell valamit önnek
önmagáról. Arra gondoltam, milyen tragikus lenne, ha szétforgácsolódna.
Mert az ifjúsága nagyon rövid ideig tart majd, nagyon rövid ideig.
(...) Tagjaink elalszanak, érzékeink megpudvásodnak. Förtelmes babákká
fajzunk, és a szenvedélyek emléke riaszt, melyektől túlságosan félünk,
azok az isteni kísértések gyötörnek, melyeknek nem mertünk engedni.
Ifjúság! Ifjúság! Nincs is a világon más semmi, csak az ifjúság.
Dorian Gray hallgatta, tágra nyitott szemmel, csodálkozva.
(...)
– Hát örül, hogy megismerkedett velem, Gray úr? – kérdezte Lord Henry Dorianre tekintve.
– Örülök, most már örülök. De nem tudom, mindig örülök-e majd.
–
Mindig. Szörnyű szó. Borzongok, ha hallom. Nők szeretik használni.
Minden románcot elrontanak, mert azt akarják, hogy örökké tartson.
Különben ostoba szó. A futó kaland és a sírig tartó szenvedély közt csak
az a különbség, hogy a futó kaland kissé tovább tart. (...)
– Akkor legyen a barátságunk futó kaland – suttogta elpirulva saját merészségén. „
Fordította: Kosztolányi Dezső
A SZÖVEG FORRÁSA: Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007
Megjegyzések
Megjegyzés küldése