ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: 351 (8., befejező rész)

"Még csak a harmadik embernél tart, össze fogok csúszni, ha nem sietnek” – gondolta a mókamester. Csak neki tűnt lassúnak a kihallgatás tempója, valamennyien hadartak Arányosi előtt. Mégis minduntalan belezavarodtak mondanivalójukba, hiszen a főtörzs már előre somolygott, amiből a kérvényező tudta, hogy nem fog kimenőt kapni, s ez feldühítette. Keresztkérdéseket is feltett Arányos, azt akarta megtudni, hogy milyen nyomós oka van az illetőnek a laktanya elhagyására. A gépkarabély felépítésének vázolása is gondot okozott egyeseknek.

A mókamester a gyengélkedőre szeretett volna lejutni.

– Nincs magának semmi baja! Öt katonából négy szimulál gyengélkedő kérvényezésekor. A törzs tagjai ilyen körülmények között nem fognak egy vacak nátha miatt nyavalyogni.

A mókamester nem tudta megállni:

– Önnek orvosi végzettsége is van?

Arányosi tisztelgett.

– Végeztem!

És a következőhöz lépett. A mókamester ennek ellenére letántorgott a gyengélkedőre. Mire leért, mindenki sorra került, a szanitéc épp távozni készült.

– Neve?

Megmondta.

– Nincs benn a füzetben! – lapozta a gyengélkedő-füzetet a szanitéc.

– Nem kaptam engedélyt, de nagyon hitványul érzem magam.

– Édes fiam, kíméljen meg, épp elég szimulánssal volt dolgom ma. Csak minden ötödiknek volt valami baja, és ez rendszeres!

***

A mókamester háromszor hányta össze a mosdót délutánig. Olyan gyenge volt, hogy a körlet ajtaját nem tudta egyedül kinyitni, az ósdi, többréteg festékkel „fáslizott” fémretesz folyton megakadt, és képtelen volt visszarángatni az eredeti vájatba. Ha végzett a dolgával, visszafeküdt az ágyára.

– Nem nézel ki túl jól, öregem! – állapította meg Kovács. Rohant a folyosóra a többi kimenős után.

– Öltözz fel, kimész! – mondtam a mókamesternek, miután négyszemközt maradtunk.

– Hogyan? Nincs könyvem mára.

– Dehogy nincs!

A mókamester felé nyújtottam a könyvet, elvette és belelapozott.

– Hogy lehet ez?

– Felcseréltem a belsőket. Ez volt az egyetlen megoldás. Tudok hamisítani Mérőt és Gertnert is, de ma csak Arányosi ír alá, és másnap mindig ellenőrzi a könyveket. Ezért gyűjti be reggelente személyesen. Az írnokokat is szívatja.

– Nem jön rá?

– Szétnyitottam a kapcsokat mindkét könyvben, aztán az egyik lapot kicseréltem, látod? Nincs rajtuk azonosító.

– Nem gondoltak rá, hogy bármelyikünk segítene a másiknak. Megtaláltuk a rendszer gyenge pontját.

***

A buszmegállóban összeesett. A mentőben csurom víz lett alatta a hordágy, szinte sütött a teste a forróságtól és félrebeszélt. A véres kelések csak másnap jelentek meg a karján, hátán és a lábain. Elkülönítették, senki sem látogathatta.

Négyen véltek hasonló tüneteket felfedezni magukon a törzs tagjai közül, Arányosi leküldte őket a gyengélkedőre. Mind a négyen szimuláltak, mint kiderült. Az első ütegnél ellenben két, a harmadiknál egy hasonló megbetegedés történt, úgyhogy attól kezdve egyetlen honvéd vagy tiszthelyettes sem hagyhatta el a laktanya területét, csak a tisztek.

Kovács hisztériás rohamot kapott, úgy kellett lefogni, neki akart menni az ügyeletes tisztnek, gondolta, akkor kijut.

– Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni! – üvöltözte.

– Elkaptam, ’aszd meg! – ordított fel lefekvés előtt Varga. Közönséges pókcsípést mutogatott, hordozgatta körbe a körletben, mintha közeli pusztulásunk perdöntő bizonyítéka lett volna.  – Há’ végünk van! ’urva mókamester! Mit hurcolt ez ide?

Az egyes körletek bezárkóztak, igyekeztek nem vegyülni másokkal. Ha odakint volt elintéznivaló, kisorsoltuk valamelyik kopaszt. Ebédnél hosszú percekig válogattuk a kevésbé zsírfoltos tálcákat. A felderítők közül valaki dührohamot kapott, mert egyiket sem találta megfelelően higiénikusnak. Feldöntött egy teljes polcot, amin az alumíniumtálcák száradtak. Valaki kitalálta, hogy ha lenne meleg víz, nem terjedne tovább a fertőzés, mert akkor tisztaságot lehetne tartani, erre követeket menesztettek a tábornokhoz. Az kiüzent, hogy hamarosan fogadja őket.

Rémtörténetek kaptak lábra förtelmes, ijesztő trópusi betegségekről, még azoknál is lidércesebb gyógymódokról és kórokozókról, amik nem hasonlítanak sem a vírusokra, sem a baktériumokra. Kis Kovács szerint a bakrétiumokra sem.

Kiszállt a televízió, öt napig álltak készenlétben a laktanya kapuja előtt, és leszólítottak mindenkit, aki kilépett, vagy láthatóan belépni készült a nagy kapun. A harmadik nap délutánján megérkezett a hadsereg egészségügyi csoportfőnöke, a járványt mendemondának, hisztériának minősítette, heveny légúti megbetegedésekről tettek neki jelentést, amely lázzal, köhögéssel, gyengeséggel jár, kérdésekre nem válaszolt.

– Miért nem tesznek semmit, amikor birtokában vannak a megfelelő gyógymódnak? – dugta az ezredes orra alá mikrofonját egy riporter.

– Miről beszél?! – kérdezett vissza a csoportfőnök.

– Mindenkit elő kellene léptetni legalább hadnaggyá, nem?

– Az önök feladata a tényszerű tájékoztatás, nem a demagógia közvetítése!

– …szerű tá-jé-koz-ta-tás – körmölte az írott sajtó képviselője. – Na, most, hogy ezt is tudjuk, menjünk ebédelni!

– Titeket nem érdekel, mi történt valójában? – görcsölt egy pályakezdő.

– Haver, ugyanígy álltunk itt tavaly ilyenkor, és a hírszerkesztőnk már betervezte jövőre is. Megkóstoljuk őket, ennyi. Mégsem mászhatsz át a kerítésen!

Tehát öt napig szórakoztatták egymást a katonák és az újságírók, aztán az utóbbiak elvonultak egy gázkitöréshez hatvan kilométerrel arrébb.

A mókamester veszített a súlyából. Nem csak a hírértéke csökkent, ő maga is egyre kisebb lett. Pofacsontja kiugrott, a zöld kórházi pizsama lötyögött rajta. Nem maradt meg benne semmi, ezen kívül folyton vérzett.

***

Első alkalommal vettem alaposabban szemügyre az URAL-okat. Jellegzetes lámpáikkal és hűtőrácsaikkal vicsorgó nagyvadakra emlékeztettek. Olajszaguk volt. Túl sokáig néztem őket egyhuzamban, a hűtőrácsok vicsorogni kezdtek, alig észrevehetően, szájuk sarkából, most már vészt jóslóan hasaltak a teherautók a tároló betonján.

Nem tudok elég memoritert – ez volt a legfőbb tanulsága a tároló-szolgálatnak. Negyed órán át bámultam egy pókot, ami hálója sarkában lapított maga alá húzott lábakkal. Megpengettem az egyik húrt a hálón, és figyeltem, hogyan reagál a pók. A harmadik pengetésnél már nem méltatott figyelemre. Unatkoztam tovább. A fabódé egyik deszkájának hibáját néztem, amíg a göcs el nem kezdett körbe-körbe táncolni.  Az elmúlt napok felfokozott idegállapota, az alváshiány, a döbbenet a mókamester betegsége miatt egyszerre jöttek ki rajtam. Egy óra felé úgy döntöttem, kicsit pihentetem a szemeim. Rövid szakaszokban aludtam, mert féltem az őrségtől. Óránként sétáltam egyet a teherautók között, de nem frissített fel. Mintha sármezőn járkáltam volna, minden lépéssel kilós darabokat emelve el a földtől.

Elfogytak az emberek, mert akik a karantén előtt kimentek szabadságra, még nem értek vissza, a bent lévőknek pedig pihenő járt az újabb szolgálat előtt, vagy hazamehettek. Varga és Kelemen adhattak csak szolgálatot, de kiderült, hogy egyiküket elengedte Arányosi a hétvégére. Összekavartam a neveket, alig radíroztam ki az egyik rubrikából a jelölést, telefonon kerestek. Letéve a kagylót ugyanazt a kis négyzetet satíroztam be. Kelemen volt vagy Varga? Kelemen azt hitte, estére már otthon lesz, és a kapuban tudta meg, hogy mégsem. Arányosi erről értesülve megváltoztatta a szolgálatokat jelző táblát, jókora T betűt vésett a nevem mellé.

Felébredtem és újabb sétára indultam. Meleg éjszaka volt, az ingnyakból felszálló testszag megcsapta az orromat. Bosszantott, hogy összekevertem a neveket, ideges voltam, amiért nem Kelemenre és Vargára gondoltam a satírozásnál, hanem a négyzetekre. Dühített, hogy Arányosi erre külön felhívta a figyelmem. Pont Arányosi!

– Magától nem is vártam mást – feddett meg, arcán olyan tettetett, cinikus felháborodással, hogy a legszívesebben megütöttem volna. – Csak ül itt benn az irodában, húzza a strigulákat és egyáltalán nem érdekli, hogy a katonák tulajdonképpen emberek, akiknek érzéseik vannak…

Lehajoltam egy kavicsért, ujjaimmal tisztára simogattam a sártól, kétszer-háromszor feldobtam a levegőbe. Leejtettem. Ismét felvettem, és a legközelebb álló URAL-hoz vágtam. A sárhányó kongott, mint egy üres fazék.

***

– A ki-be’aszott életbe!

Fekete rámnézett:

– Sikerült nekik?

– Mi sikerült?

– Arról beszéltél egyszer, hogy ha mocskosakat mondasz, sikerült olyanná tenniük, mint amilyenek ők maguk.

– Nem, ezzel csak a tehetetlenségemet és dühömet fejeztem ki. Majd akkor, ha sportból mondom.

– Mikor halt meg? – kérdezte halkan Fekete. Félelmetes és idegen volt a szó, egy pillanatra úgy érezte, nem is az ő száját hagyta el. Kérdésének ugyanaz lett a sorsa, mint a száraz falevélnek, ami úgy dönt, itt az ideje a búcsúzásnak, eleget csüngött a csendben a faág végén. Óvatosan kikerülve, nehogy rálépjen, és zajt csapjon, kiment az írnokiból.

***

Az utolsó napok történései közül az egyik legérdekesebb kétségkívül az asztalos felbukkanása volt.

– Ez ugye nem te vagy? – kérdeztem tőle nem kevés undorral a hangomban.

A hajdani asztalos nem értette a kérdést.

– Miért jöttél vissza?

– Hogyhogy miért jöttem vissza?

– Ennek nincs semmi értelme! Úgy értem, neked van egy szakmád, megfogod a fát, a tervrajzot, a szerszámokat és nekilátsz. Fűrészelsz, gyalulsz, smirglizel, csapolásokat készítesz, a fene tudja, szóval összerakod a dolgot. Ha végeztél, egy asztal az eredménye például, amin reggelizni lehet, írni. Érted?

– És?

***

Az utolsó állománygyűlésre az étkezdében került sor, Várhegyi ezredest kifütyülték, miután közölte, hogy hiába szerelünk le, azért a tisztek még a parancsnokaink maradnak, és továbbra is a hadsereg rendelkezésére kell állnunk. Nem lehetett tudni, milyen hosszúra tervezte a beszédét, a zsivaj elnyomta, bármit is akart még mondani. Jó étvágyat kívánt az ünnepi ebédhez, amihez többen nem nyúltak, mivel az a pletyka terjedt, hogy abba a konyhások a bécsi szelet eredeti receptjében nem szereplő hozzávalókat is beledolgoztak…

***

Példátlannak számított a dandár történetében az is, hogy kivétel nélkül valamennyi felmosórongy eltűnt. Mint később Gertner százados kiderítette, ezeket belegyömöszölték a vécécsészék lefolyóiba. Mérő zászlós ünneplő egyenruhája is megsínylette az osztályon eluralkodó felszabadult hangulatot, szabadságáról visszatérve azt kellett tapasztalnia, hogy valakik feltörték a szekrényét, a ruhát kivették onnan és hosszú csíkokra vágva akasztották vissza.

A téltemetés varázsos hangulatát idézte a legtöbb őrséget adó második üteg tagjainak akciója. Szalmabábot készítettek, és a törzsirodába bejutva ráadták Gertner sapkáját, ingét és kedvenc bakancsát. Az egészet leköpködték, felgyújtották és kihajították az ablakon.

– Eddig a maximum a Köves főhadnagy volt – fűzte hozzá a látványhoz az ügyeletes tiszt.

***

– Meg kellene szerezned nekem valamit – mondtam a leendő hadműveleti írnoknak. – Képes vagy rá, hozzáférsz a páncélhoz, de nem te vagy az egyetlen, ezért gyakorlatilag veszélytelen a dolog. Ne fárasszuk egymást, üzletelni lesz még elég időd. Odaadok mindent, amit az egy év alatt összegyűjtöttem idebent, van néhány jó árum, és megkaphatod azt is, ami a mókamester szekrényében megmaradt. Itt a kulcs a lakathoz.

– Miről volna szó? – képedt el a másik.

– Nem lesz ebből baj? – kérdezte, amikor megmondtam, de megnyugtattam, csak emlékbe kell, és nem kérném, ha nem tudnám, hogy mindig csinálnak belőle újat, ha valami baj éri.

– Szóval ez a kulcs a lakathoz? – kérdezte a leendő hadműveleti írnok.

***

– Ez volna az a test – mondta a betegszállító. – És most?

Elővettem, amit a hadműveleti írnoktól vásároltam.

– Csavard bele a… a testet.

– Mi ez a cucc?

– A tüzérdandár zászlója.

– Ez komoly?

– Komoly.

– Feloszlatják az egész bagázst, országos botrány lesz!

– Az lesz – mondtam.

– Megölték? – kérdezte a beteghordozó.

Elgondolkodtam, a helyes kifejezést kerestem a történtekre.

– Nem hagyták élni? – kérdeztem aztán, leginkább magamtól.

***

Mielőtt elintéztem volna minden teendőt a kórházban, hosszú órákig csak lézengtem a városban, azon gondolkodva, vajon mi értelme volt az elmúlt nem egészen egy évnek. „Őrjítő, hogy nem történt semmi, és mégis itt ez a rossz szájíz!... De a mókamester…” Ekkor határoztam el, hogy folytatom az osztálynaplót, pontosabban kiegészítem. Nem számokkal írom le az elmúlt 351 nap történéseit, hanem betűkkel. Vagy háromszáz napnyi emlék a következő pillanatban elsüllyedt emlékezetem nyílt vizének mélységeiben, és évekig kellett várnom, amíg egyik-másik puffadt vízihullaként újra felmerült tudatalattimból a felszínre.

– Tessék parancsolni! – hajolt fölém a pincér.

Az a testtartás, az a várakozás a szemekben… Itt kint is ez van? Hogy nem láttam ezt korábban? A másik asztalnál  is éppen felvették a rendelést, a pincér ugyanúgy hajlongott a vendég előtt. Én eddig semmit sem értettem a világ működéséből!

A kórház folyosóján szembe találkoztam a vizitelő orvos csapattal. Most már csalhatatlan ösztönnel kerültem ki a medikusokat, osztályos orvosokat, még az adjunktust is. A professzorhoz léptem, és határozott mozdulattal nyújtottam kezet. Bal kezemmel ellenőriztem,  ott lapul-e a pénz a zsebemben.

Megismertem az öreg héjákat, már a repülésükről is.