Jules Verne: Nemo kapitány (részlet)

Ezzel a könyvvel minden apának oda kell ülnie a fia ágya mellé, és fel kell olvasnia esti meseként. Kétszer. 

Néhány perc telt el így a vaksötétben, majd valami éles, sípoló hangot hallottam s éreztem, hogy lábamról valami hidegség kúszik felfelé a mellemre. A hajó belsejéből, valószínűleg egy csapon át, vizet eresztettek kívülről a kamrába; a tengervíz csakhamar megtöltötte az egész kamrát. Majd megnyílt a Nautilus oldalába vágott ajtó. Derengő félhomály vett körül bennünket. Pillanat múlva már a tengerfenéken álltunk.

Hogyan is írhatnám le e lenyűgöző séta benyomásait? Nincsen szó, amely az előttem feltáruló csodát felidézze. A festő ecsetje is botladozik, mihelyt a víz különös fényhatásait adja vissza – hát még a toll!

Nemo kapitány ment legelől, társa néhány lépésnyi távolságban követett bennünket. Conseiljel szorosan egymás mellett haladtunk, de a páncél miatt egyetlen szót sem válthattunk egymással. Már nem éreztem sem a ruhám, sem a bakancsom, sem a légtartályom súlyát, sem a vastag fémsisakét, amelyben úgy lötyögött a fejem, mint száraz dióbél a héjában. Felszerelésem a vízben annyit veszített súlyából, mint amernnyi az általa kiszorított víz súlya s én most kellemesen tapasztaltam magamon az Archimedész által felfedezett fizikai törvény igazságát. Nem voltam már az a magammal tehetetlen tuskó, mint az imént a kamrában, sőt, elég szabadon mozogtam.

Meglepetten tapasztaltam, hogy harminc lábnyi mélységben még milyen erősen világítják meg a tengerfenéket a napsugarak. A víztömegen könnyen hatolt át a fény s megtörte színeit. Száz méter távolságig tisztán megkülönböztettem a tárgyakat. Azon túl a mélység az ultramarin finom árnyalataiból a mély kékbe folyt át s derengő, sejtelmes sötétbe borult a messzeségben. Mindenfelől víz fogott körül s valóban olybá tűnt, mint a levegő, noha a víz sűrűbb a föld légkörénél, mégis csaknem olyan átlátszó. Fejem fölött a tenger tükörsima felszínét láttam. Bársonyosan sima fövenyen jártunk, amelyet nem fodrozott meg a parti hullámok játéka. A csillogó homok, mint valami óriási tükör, verte vissza a tündöklő napsugarat. Innen ered tehát a víz molekuláinak vakító visszasugárzása! Elhiszed-e, kedves olvasó, hogy harminc lábnyi mélységben is olyan tisztán láttam, mint fényes nappal a földön?

Negyedóráig mentem a szétmálló kagylók finom porával keveredő tündöklő homokon. A Nautilus hosszú teste, amely mint valami sziklaszirt meredet mögöttünk, lassanként eltűnt szemünk elől, de a jelzőlámpa sugárzó, élesen határolt utat hasított a messzeségben homályló vízbe, úgyhogy a sötétség beálltával is könnyű lesz visszatalálnunk a hajóhoz. Aki csak a földről látja a reflektor sugárkévéjét, nehezen képzelheti el ezt a fényhatást. A porszemcsékkel telített levegőben szikrázó ködhöz hasonlít a fénypászma, de a tengeren s a tenger alatt csodálatos tisztaságban terjednek az elektromos sugarak.

S mi folyton csak mentünk előre,  mintha sosem érne véget a homokos síkság. Kezemmel félrerántottam a víz kárpitjait, de azok mögöttem megint összecsukódtak; lábam nyomát azonnal elmosta a víz.

Így haladtunk még egy darabig, amikor szemem előtt szilárd testek elmosódó körvonalai tűntek fel a távolban. Csaodálatos sziklák felé közeledtünk, amelyeket szőnyeg gyanánt borítottak el a gyönyörű virágállatok. S ekkor különleges, megkapó látványban volt részem.

Reggel tíz óra volt. A napsugár ersősen ferde szögben esett a tenger tükrére s mintha valami prizmán hatolna át, megtört a vízben s a szivárvány hét színére bontotta fel a kagylók, polipok, virágok,sziklák körvonalait. Csodálatos, felejthetetlen látvány! Megrészegültem a tobzódó színektől, a zöldek, sárgák, narancsvörösek, lilák, indigók, kékek kaleidoszkópszerű összevisszaságától – mintha csak egy őrült festő palettájáról kerültek volna ide a színek! Milyen kár – gondoltam – hogy nem válthatok most Conseiljel néhány szót s nem mondhatom meg neki, milyen boldog izgalommal tölt el ez a csodálatos látvány – hogy lelkesülnénk, ujjonganánk mindketten! Milyen kár, hogy nem adhatom értésére jelbeszéddel a gondolataimat, mint Nemo kapitány a társának! Minthogy Conseiljel nem beszélgethettem, hát csak magamban beszéltem, hangosan ujjongtam a fejemre borított rézgömb alatt s hiábavaló locsogásommal talán a kelleténél több levegőt is elfogyasztottam.

Conseilt megállította e tündéri látvány. A derék fiú bizonyára azért állt meg, hogy sebtiben osztályozza a ritka virágállatokat és puhányokat. Polipok és tüskésbőrűek lepték el a földet. Mintha virágszőnyegen járnánk: a homok különféle iziszekkel, izomkorongjukkal tapadó tengeri rózsákkal, tengeri csillagokkal volt teleszórva. Mintha najádok keze szőtte volna a virágállatok finom csipkéjét, amely meglebbent a lépteink nyomán kerekedett könnyű hullámban. Fájt a szívem, amint lábam az ezernyi, szebbnél szebb puhánnyal borított földön taposott: fésűkagylók, kalapácsállatok, valósággal szökdellő Donax-kagylók, gyöngycsigák, vörössisakok, szárnyascsigák, s az óceán mindenféle élőlénye került a nehéz ólomtalp alá. De sietnünk kellett s tovább mentünk; fejünk felett hullámzó hólyagmeduzák lengették ultramarin csápjaikat; opálos színekben játszó s halványrózsaszínű meduzák kékkel szegett esernyői védtek minket a napsugaraktól; a korongos meduzák foszforeszkáló fénye éjjel bevilágította volna utunkat.

Ez a csoda egy mérföldnyi területen tárult elénk. De alig állhattam meg egy-egy pillanatra: Nemo kapitány máris intett, hogy kövessem. Csakhamar megváltozott a talaj. A homokos síkság után ragadós iszap következett, amelyet az amerikaiak „oaze”-nak neveznek. Azután egy burjánzó tengeri moszatmezőn haladtunk át; a növényeket itt még nem mosta ki a  talajból a víz. A dús, puha pázsit selymesebb volt, mint az emberi kéz által szőtt legfinomabb szőnyeg. A fejünk fölé is zöld sátor borult. A moszatok népes családjához tartozó tengeri növények – több mint kétezer fajtát ismer a tudomány – könnyű, sűrű szövedéke ringott a víz felszínén.

Megfigyeltem hogy a zöldszínű növények a tenger felszínéhez közel levő rétegeket, míg a vösösszínűek a közepes mélységet kedvelik, a feketék s a barnák pedig egész ágyásokban s keertekben tenyészenk az óceán fenekén.

A tengeri moszatok a természet valóságos csodái: nincs az egész növényvilágban ezeknél rendkívülibb alakzat. Közöttük vannak a földkerekség legapróbb s legnagyobb növényei. E szabad szemmel láthatatlan, apró növényekből negyvenezer egyedet számoltak meg öt négyzetmilliméternyi területen, de találtak ötszáz méternél hosszabb hólyagmoszatokat is.

Másfél óra telhetett el azóta, hogy kiszálltunk a Nautilusból. Délfelé járt az idő. Ezt abból következtettem, hogy a nap sugarai már nem törtek meg, hanem függőlegesen estek fejünkre. A varázslatos színek lassanként elfakultak, a smaragd, zöld és zafírkék árnyalatok elmosódtak. Egyenletes ütemben folytattuk utunkat; lépteink meglepő erővel döngtek a talajon. A vízben a legkisebb zaj is bámulatos sebességgel terjed – négyszer akkora gyorsasággal, mint a földön, – ezt fülünk nem szokta meg.

A talaj most erősen lejtősödött. A fény egyenletes színezetet öltött. Száz méternyi mélységre jutottunk s tíz atmoszféra nyomás nehezedett ránk. De különleges búvárruhámban semmit sem szenvedtem a nagy nyomástól. Csak az ujjak ízületeiben éreztem valami bizsergést, aztán ez a kis kellemetlenség is elmúlt. A szokatlan öltözetben megtett kétórai séta cseppet sem fárasztott ki. A víz meglepő könnyűvé tette mozdulataimat.

Háromszáz lábnyi mélységben már csak haloványan derengett a napsugár. A tündöklő ragyogást vöröses alkonyati fény váltotta fel, mint amikor a nappal éjszakába hajlik. De még eleget láttunk, hogy megtartsuk az irányt: nem volt még szükségünk a Ruhmkorff-készülékre.

Nemo kapitány egyszerre csak megállt. Megvárta, míg utolérem s ekkor ujjával az árnyékból kibontakozó tömör sötét foltra mutatott. Nem nagy távolságra volt tőlünk.

A Crespo-szigeti erdő – gondoltam.

Valóban az volt.

Fordította: Kilényi Mária

A SZÖVEG FORRÁSA: Móra Ferenc Könyvkiadó, 1961