ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: 351 (7.)

Esténként a körletek ablakaiból jól lehetett látni, ahogy egy-egy katona, hóna alá szorítva pár kiló kenyeret, várakozik az étkező sarkánál, figyel, majd amikor úgy véli, az ügyeletes tiszt másfelé nézhet az irodájában, s nem jön sem az őrség, sem valamelyik tizedes, akivel osztozni kellene, átrohan a főépületbe.

– Ott a következő, figyeld a csávót!

***

Gelencsér főhadnagy a második ütegtől négyszemközt szeretett volna maradni a raktárossal. Nem volt megelégedve a folyosó tisztaságával, a többieknek így felmosást vezényelt.

– Bende főtörzsőrmester úr távozása felvet néhány érdekes kérdést – kezdte a főhadnagy. – Nézze, nem kertelek! Nem titok, hogy Bende nem volt a pontosság mintaképe, itt-ott hiányzott egy tétel az osztálytörzs raktáron tárolt anyagaiból már hosszú évek óta. Nos, azt hiszem, ki kellene egészíteni azt a listát, ami a hiányairól készült. Lenne itt egy bemérő műszer, és egy tucat gyakorló, ami kifelejtődött.

– Értem – mondta a raktáros.

– És hogy van mindig, ha már így van időnk beszélgetni? – kérdezte a főhadnagy.

– Nincs könyvem, Arányosi elvette és bezárta a páncélba.

– Miért? Na de mindegy is! A lényeg, hogy az ember szeret hazajárni.

– És egy hétig szívesen megeszik egy wimpit ebéd után.

– Még mindig kólával?

– Kólával.

Szilágyi százados még aznap kora délután felkereste a raktárost, és érdeklődött a Bende által átadott listáról. Meghagyta, hogy a hiányzó dolgokat a raktáros adminisztrálja át a törzshöz a többi üteg készletéből.

***

Bende törzsőrmester hivatalos búcsúztatására a parancsnoki épület előtti betonon került sor. A laktanya nyugati szárnyának kapujánál összetorlódtak a szomszédos épületbe igyekvő írnokok. Már régen elmúlt tizenkettő, pedig a postát az étkező felé menet szoktuk felvenni, és még az ebéd előtt, az alakulótéren kiosztani. A tábornok meleg, baráti szavakkal búcsúzott katonájától, végig rázva a törzsőrmester kezét és próbálva túlartikulálni a fúvósokat, akik tőlük háromlépésnyire belefeledkeztek valami andalító darabba.

– Az elvesztegetett öt percem többet ér, mint ennek az egész tyúkszaros kis élete! – fortyogtam magamban.

Átküldtek a hadműveletre, leheljek életet a kivénhedt számítógépükbe. Közelgett a következő hadgyakorlat ideje. Móna százados fénymásolási lehetőséget és saját írnoka segítségét ajánlotta fel, ha esetleg Gertner századosnak szüksége lenne rá a térképek megrajzolásához. Az alaptérképek ugyanis egy nappal korábban elkészülnek, mint ahogy azt továbbadják az osztályoknak.

Általában nem is változtatnak rajtuk a holtidőben.

***

Éjjel két ízben ébredtem fel, fél tizenkettőkor magamtól, valamikor háromnegyed három magasságában pedig Gertner százados rázott fel. Ügyeletes tiszt volt, és nem emlékezett, hova tette a páncélszekrény kulcsát, anélkül meg nem fért hozzá a dohányzacskójához. Furcsa volt, csak mutogatott, ki nem nyitotta volna a száját a világ minden kincséért sem.

A másik oldalamra fordulva mindkétszer úgy tűnt, mintha kis Vargát látnám kifelé bámulni az ablakon emeletes ágya tetejéről. Vagy a kis Szűcsöt, mindegy, de másodszor is ugyanabban a pózban, hason fekve, párnáját az álla alá gyűrve és átölelve, mint az első alkalommal. Valaki felnyögött az átellenben lévő sarokban. „Meg sem mozdult?” – gondoltam, de túl fáradt voltam végiggondolni, miért olyan meglepő ez a tény. Közeledő autók zúgását hallottam. A kis Varga – vagy a kis Szűcs – feje követte a hang mozgását. Fénylegyező sepert végig a plafonon. „Ez kamion volt” – gondoltam, és feltápászkodtam, egyik könyökömre támaszkodva bámultam az első időszakost, ahogy várja a zúgást. Mintha csak fél évvel korábbi önmagamat láttam volna.

***

Tóth rágyújtott. Leült az őrbódé sarkába, jobb bakancsa szárából meggyötört cigarettát húzott elő, a balból meg öngyújtót. A füstöt lapáttenyereivel igyekezett egyenletesen szétteríteni a fülkében. Félig már elszívva rájött, a szag megül majd a ruháján, ki kellene nyitnia az ajtót. Ehhez fel kellett állnia. Éjfél múlt egy perccel.

Gertner százados, az ügyeletes tiszt az éjszakai Híradó után egyeztette óráját a tévé atomórájával. Évezredenként késik egy másodpercet, úgy mondják. Nem kellett a sajátját hozzáigazítania, pontos volt. Kikapcsolta a Junoszty televíziót. A készülék utolsó erőfeszítésével megnyújtotta a kezdődő beszélgetős műsor szereplőinek alakjait. Egy végtelen pillanatig kitartotta a látványt, végül az egész szellemképpé fakult és átadta helyét egy élesen világító vízszintes csíknak. Két perccel múlt éjfél.

– Mit is mondtam a múltkor, Rembrandt? Nem az. De nem is Goya!

Fogta a távcsövét és megkereste vele sorban mindegyik őrbódét. Tizenkettő óra három perc. Gertner elmosolyodott. A távcső még mindig a szeme előtt. Felhúzta a gyakorlóruha kabátját. Az izzó vörös pont kialudt az őrbódéban.

– Megyek egy kört! – mondta Kocka hadnagynak.

A hadnagy egyedül maradva a tévéhez lépett. Bekapcsolta, először csak a hang jött be, a kép később óvatoskodott elő. Futott, mire Kocka rávágott a tévé tetejére. Az antennacsonkot visszahelyezve a helyére kifogástalan minőségű képet kapott. Kikapcsolta. A tévé megnyújtotta a fejeket.

– El Greco, te pöcs! – mondta Kocka.

Gertner ezalatt Tóth őrbódéja felé osont. A raktár sarkánál fürge mozdulattal lesett ki. Úgy vélte, a kínálkozó apró tereptárgyak fedezékében egészen a bódéig kúszhat. Tóth mintha háttal állna. Becsukja az ajtót. A hülye, le is ül! Kavics csikordult a százados bakancsa alatt, de Tóth erre sem mozdult. Gertner macskaléptekkel haladt felfelé a vaslépcsőn, mintha nem is lett volna súlya.

Tóth nekitámasztotta mindkét lábát az őrbódé ajtajának és várt. A százados felért felülről a harmadik lépcsőfokra, összegörnyedve fülelt. Ha felállt volna, pont belát az ablakon. „Háromra berontok – gondolta – és leordítom a haját! Egy, kettő, …

A háromban az „r” dentialveoláris, tehát úgynevezett fogmeder hang. Csak jóval később tudta kimondani, mikor az orvos felső fogsorának üres helyeire elhelyezte a hidat.

***

– Fürödni mentek? – lepődött meg a kis Horváth. – Van meleg víz?!

– Csinálunk – válaszoltam sejtelmesen, és törülközővel a vállunkon, meg a kis neszesszert hónunk alá csapva elindultunk kifelé a mókamesterrel.

A benzinkúthoz mentünk. A benzinkutas rendszerint beengedett minket a zuhanyzójába, amelynek vizét a laktanya egyetlen bojlere melegítette. Csak valami csokoládét kellett vinni neki, friss péksüteményt. Ezeket a konyhásoktól szereztük be egy-egy sapka, kesztyű vagy gázálarc ellenében. Ilyenből bőséges volt a választék a raktárban, melyet a raktáros előszeretettel díszített szexlapokból kivágott képekkel. Az újságot kifizettük volna, de a remittendát megkaptuk havonta két üveg kommersz whiskyért is, így olcsóbb volt. Tiszta szesz, meg valami aroma.

A tisztálkodó-felszerelést boltban vettük, pénzért.

***

– Akkor leküldöm neked négy emberemet, annyi elég, nem, százados úr? – A telefonvonal végén a másik százados helyesel. – Te, ha már így összeakadtunk, a múltkor kölcsönadtam neked kilenc dob híradókábelt, az ellenőrzés előtt. Azt suttogják, hamarosan szükségem lesz rájuk nekem is. Ja, rajtaütésszerűen. Figyelj, akkor ezt holnapig, meg kellene még tizenöt darab pokróc, párna, lepedő. A második osztálynál, azt mondod? Kösz a tippet!

***

Csak ketten voltunk a körletben, mikor Mérő zászlós berúgta az ajtót. Megint részeg volt, nem is nekidőlt, inkább nekigörbült az ajtófélfának. Nem vett minket mindjárt észre. Fejét leejtette, mint aki komolyan mérlegeli az állva alvás lehetőségét. Parányit imbolyogva figyelte a bakancsa orrát, és csücsörített hozzá. Váratlanul felvettette tekintetét, egyből rám és a mókamesterre nézett. Megindult felénk, de egy vaságy durván feltartóztatta. Rezzenéstelen arccal vártuk a fejleményeket. Széles mozdulattal megkapaszkodott az emeletes ágyban, amin a mókamester feküdt.

– Én utálom a te pofádat! – közölte vele. – Egy ’arrágó vagy! Egy kis ’eci!

Mérő felvonta a szemöldökét, így jelezte, hogy most aztán megmondta a véleményét, és tessék reagálni. A mókamester továbbra is a szemébe nézett, de nem mondott semmit.

– Te meg ne nézzé’, utálom a te képedet is, olyan kis ártatlanul tudsz nézni, ha baj van! – rivallt felém.

Mérő nem bírta elviselni a csendet.

– Be’ariak! ’art se érnek az ilyenek! Mit tudtok ti… mit tudtok… – orrába szökött a szilvapálinka gőze, ami a gyomrából érkezett. – Nem tudtok ti… hööö…. ’ar! Mi van?! Nincs szátok?!

Az kis ideget néztem Mérő jobb szeme mellett, vártam, mikor kezdi a szokásos rángást, de az hunyorgássá szelídült az alkoholtól.

– A ’urva anyátokat! Okosoknak hiszitek magatokat, mi, jópofák? – oldani kezdte a pisztolytáskája csatját. – Mókamester! Az ilyeneket ki kellene irtani, miért is ne, szemét kis strici, csak röhögni tudsz, mi, én már ezt harminc éve…. Na most röhögj! – a mókamesterre fogta a fegyvert.

Továbbra is moccanás nélkül feküdtünk a felső ágyakon. A pisztoly csöve halálos köríveket rajzolt ránk. Mérő keze remegett. Nem beszélt többet, három vagy négy percig is talán csak fújtatott és próbált célra tartani.

Odakint elhúzott egy-egy autó, a zúgás mindannyiszor megfeszítette mindhármunk izmait, idegeit. Úgy éreztük, voltunk már ilyen helyzetben és mégis idegen és veszélyes volt számunkra minden egyes zaj, pislantás, még a gondolatok is, mert azok látszódtak az arcokon. A levegőt apró porciókban vettük és még távlati terveinkben sem szerepelt egy nyelés. Mérő rajzolt és rajzolt és rajzolt és rajzolt és rajzolt. Egész felsőtestével hátradőlt, úgy vett lendületet, amikor végre eltette a fegyvert.

***

A titkos információk miatt a térképkészítés tiszti feladatnak számított. A törzsnél Gertner százados azonban írnokát, vagyis engem megbízható emberként tartotta számon. Ennek a kitüntető bizalomnak az értékéből alig vont le valamit, hogy hasonlóképp érzett előző írnokával szemben, és már most tudta, hogy a következő is megfelelő lesz a feladatra. Az alaptérképeket ugyanis egy héttel a hadgyakorlatok kitörése előtt, hétfői napon kapták kézhez a tisztek, mert feldolgozásuk épp ennyi időt vett igénybe.

A mókamesterrel ilyen alkalmakkor bevettük magukat az irodába, felsőbbrendű közönnyel barikádoztuk el magunkat a kíváncsiskodó kérdések elől, s csak az étkezések idejére mozdultunk ki onnan.

– Min röhögsz? – kérdeztem egyszer a mókamestert.

– Az ebédlő előtt állunk hajnali fél hatkor és hármas sorokban, helyben járva várjuk, hogy reggelizhessünk. Most min ne röhögjek?

A második vagy harmadik térképrajzolás alkalmával történhetett, ezt követően még az ételt is úgy hozattuk fel a kantinból. A közös vacsorákról könnyű szívvel mondtunk le, és a kantin legalább nem selejtet vásárolt beszerzései alkalmával. Kétségkívül nehéz volt visszaszokni a disznósörtét nyomokban sem tartalmazó felvágottakra. Kis idő elteltével, ha szendvicsen, csokoládén és kólán kívül mást is magukhoz vettünk, a váratlan húzással komolyan megleptük emésztőrendszerüket.

A térképeket személyesen a tábornok vette szemügyre a hadgyakorlatok kezdete előtt pár órával. A tüzérosztályok törzsfőnökei és ütegparancsnokai felsorakoztak előtte a parancsnoki iroda vég nélküli tárgyalóasztalánál. Kiterítették megbízható írnokaik műveit, mire a tábornok a következő megjegyzéseket tette:

– Gertner százados, újfent elmaszatoltad az egyik ütegedet, kérlek!

Gertner százados közelebb hajolt a kérdéses üteghez, s közben megpróbált visszaemlékezni, legutóbb egy, vagy két hétre vonta-e meg írnoka kimenőjét.

– Máté százados, hol van itt jelölve a felderítő egység kiindulási helyzete, ha szabad érdeklődnöm?

– Azonnal felderítem, tábornok úr!

– Nem is beszélve arról, hogy nem 0.5-ös, hanem 0.3-as tussal kértem felvinni az ellenfél várható mozgását. Igénytelen!

Gertner százados térképén a harmadik üteget a mókamester maszatolta el. Épp hetvenegy órája voltunk talpon a legkisebb pihenő nélkül, mert a napi feladataink mellett el kellett készítenünk a térképet is. A mókamestert nem volt könnyű ébren tartani, megfázása miatt nem volt nagy formában.

Az osztályok kaptak egy-egy mintapéldányt a tábornok megbízható írnokaitól, amit pauszra másolták át, majd a vázlatot világító asztalra feszítették ki, felszabták a megfelelő méretű darabokat a szűz térképhez, összeragasztották őket és a megfelelő illesztési pontok figyelembe vételével az egészet ráhelyezték a pauszra. Ekkor kezdődött a munka legaprólékosabb része, a tulajdonképpeni másolás.

A fejelés elhelyezése meghatározott betűtípussal, ötven-ötven milliméterre a térkép szegélyeitől a bal felső sarokba, valamint a rajzolás a 0.3-as tussal nagy odafigyelést kívánt, leginkább azért, mert csak 0.5-ös tollhoz passzoló sablonokkal rendelkeztek. Beszerzési gikszer.

Nem volt érdemes belefogni napközben, két telefon között, például. Ez éjszakai munka volt. A negyvennyolcadik óra után alig éreztünk éhséget, csak majszolgattunk a csokikból. Ötvenkét óra elteltével úgy éreztük, a fejünk szétpattan, mert odabent pokolian megnőtt a nyomás, és ha egy pillanatra lopva becsuktuk a szemünket, mozdulatlan kőszobornak képzeltük magukat, amiket eleve zárt szemhéjakkal alkotott meg a művész. Nem sokkal később kezdődött a zúgás a fülben. Hangokat, nem létező neszeket véltünk hallani. A hatvanadik órától a bedagadt ujjak miatt vétettünk apróbb hibákat, a vége felé meg jött a suhanás. Mintha csak részegek lettünk volna, fejünket fordítva a látvány egy másodpercre változatlan maradt, hogy aztán annál gyorsabban suhanjon el előttük. A mókamester egyfolytában köhögött. De amikor nem, akkor is úgy érezte, az agya közvetlenül a koponyáját dörzsöli. Percenként ébresztettem, mert ülve bóbiskolt. Hetvenegy órája nem aludtunk. A tusceruzát egyszerűen kiejtette a kezéből és a harmadik üteg eltűnt egy sebesen terjedő paca alatt.

Összetoltuk az iroda székeit, így alakítottunk ki magunknak fekhelyet. Fél ötkor, mint két túlérett gyümölcs, lehullottunk az ébrenlét fájáról, és azonnal nekiláttunk belebomlani az alvás humuszába. Fél hatkor megszólalt az udvaron az ébresztő.

A térképet időben adtuk át másolásra az ütegeket vezető főhadnagyoknak. A laktanyában uralkodó fesztelen, bizalmas légkör jegyében ők továbbadták azt az írnokaiknak. Elvégre hétvégén meccset közvetít a tévé!