Roald Dahl meghökkentő élete (részlet)

Ha más írja meg, valószínűleg ő sem hitte volna el, hogy igaz

– Vacsora után meghallgathatnánk a Beethovent? – kérdeztem.

– Természetesen – mondta Robert Sanford. – Kiteszem ide a verandára a gramofont, hogy azok az eget verő akkordok keresztüldübörögjenek az éjszakai pusztán. Lenyűgöző. Az egyetlen gond, hogy minden oldalhoz kétszer is fel kell húzni azt a micsodát.

– Majd én felhúzom – mondtam.

Hirtelen egy szuahéliül ordibáló ember hangja robbant az este csendjébe. A fiúm, Mdisho volt az.

– Bwana! Bwana! Bwana! – valahonnan a ház mögül ordított. – Simba, bwana! Simba! Simba!

A simba oroszlánt jelent szuahéliül. Mindhárman talpra ugrottunk, a következő pillanatban a ház sarka mögül előrontott Mdisho, és szuahéliül ordított hozzánk.

– Jöjjön gyorsan, bwana! Jöjjön gyorsan! Jöjjön gyorsan! Egy hatalmas oroszlán a szakács feleségét eszi!
Mindez viccesen hangzik így, hogy itt, Angliában papírra vetem, de mi ott akkor, ahogy Kelet-Afrika közepén a verandán álltunk, a legkevésbé sem találtuk viccesnek.

Robert Sanford berepült a házba, és pontosan öt másodperccel később, egy nagy tűzerejű karabéllyal jött elő, melynek závárzatába töltényeket tömködött.

– Vidd a gyerekeket a házba! – kiáltott a feleségének, ahogy velem a sarkában lerohant a verandáról.

Mdisho összevissza táncolt, a ház mögé mutogatott, és szuahéliül ordított.

– Az oroszlán elvitte a szakács feleségét, és az oroszlán megeszi őt, és a szakács kergeti az oroszlánt és megpróbálja megmenteni a feleségét!

A szolgálók egy sor fehérre meszelt, alacsony melléképületben laktak a ház mögött, és ahogy futva a sarokra értünk, négy vagy öt fiút láttunk ugrálni, mutogatni és sikítozni.

– Simba! Simba! Simba!

A fiúk mind makulátlanul tiszta, fehér pamutköntösben voltak, melyek úgy néztek ki, mintha hálóing lenne, és mindegyikük fején szép, bíborvörös fez volt. A fez egyfajta karima nélküli cilinder, általában fekete bojt van rajta. Az asszonyok is előjöttek a kunyhóikból, különálló csoportokban álltak, csendben, mozdulatlanul figyeltek.

– Merre van? – ordított Robert Sanford, de nem is kellett volna kérdeznie, mert gyorsan észrevettük a nagydarab, homokszínű oroszlánt, ahogy nyolcvan- vagy kilencvenméternyire tőlünk elügetett. Szép, sűrű szőrgallérja volt a nyaka körül, az állkapcsai közt pedig a szakács feleségét tartotta. Az oroszlán a derekánál ragadta meg az asszonyt, így egyik oldalon a feje és a karja lógott, a másik oldalon a lába, és láttam, hogy piros-fehér pöttyös ruhát viselt. Az oroszlán ijesztő közelségben volt, a lehető legnyugodtabb stílusban ügetett el, lassan, hosszú, ruganyos léptekkel, az oroszlán mögött pedig – egy teniszpálya hosszúságánál nem távolabb tőle – maga a szakács futott, fehér pamutköntösében, fején a vörös sapkával, karjával forgószélként integetve, tapsolva, ugrálva, sikítva, ordítva, ordítva, ordítva:

– Simba! Simba! Simba! Simba! Engedd el a feleségemet! Engedd el a feleségemet!

A jelenet egyszerre volt szörnyű tragédia és komédia, és ekkor Robert Sanford teljes erőből a szakács után futott, aki pedig az oroszlán után futott. Két kezével tartotta a karabélyt, és rákiabált a szakácsra.

– Pingo! Pingo! Állj el az útból, Pingo! Feküdj le a földre, hogy lelőhessem a simbát! Útban vagy! Útban vagy, Pingo!

De a szakács nem törődött vele, és futott tovább, az oroszlán pedig senkivel sem törődött, nem változtatott a lépésein, hanem ugyanúgy ügetett tovább lassú, ruganyos léptekkel, fejét magasba emelve büszkén tartotta állkapcsai között az asszonyt, egy kutyához hasonlóan, aki egy finom csonttal eloldalog.

A szakács és Robert Sanford is gyorsabban mozgott az oroszlánnál, aki a jelek szerint a legkevésbé sem foglalkozott üldözőivel. Fogalmam sem volt, miben segíthetnék, így Robert Sanford után futottam. Nagyon kínos helyzet volt, mert Robert Sanford nem lőhetett rá az oroszlánra anélkül, hogy ne kockáztatta volna, hogy eltalálja a szakács feleségét vagy magát a szakácsot, aki még mindig pont a tűzvonalban futott.

Az oroszlán az egyik kisebb domb felé tartott, melyen dzsungelfák álltak, és mindannyian tudtuk, hogy ha egyszer oda beveti magát, sosem kapjuk el. A szakács, aki hihetetlenül bátor volt, már felzárkózott az oroszlán mögé, nem többre, mint tízméternyire tőle, Robert Sanford pedig harminc- vagy negyvenméternyire futott a szakács mögött.

– Hé! – ordított a szakács. – Simba! Simba! Simba! Engedd el feleségemet! Itt jövök mögötted, simba!

Ekkor Robert Sanford megállt, fölemelte a karabélyát, célzott, és gondoltam, hogy biztosan nem kockáztatja meg, hogy a mozgó oroszlánra lő, ha a szájában ott az asszony. De ekkor mindent betöltő durranást hallottam, ahogy elsült a fegyver, az oroszlán előtt fölspriccelt a homok. Az oroszlán megmerevedett, fejét visszafordította, a szájában még mindig tartotta az asszonyt. Látta a karlengető, ordító szakácsot, látta Robert Sanfordot és látott engem, és biztosan hallotta a karabély lövését és látta a spriccelő homokot. Biztosan azt gondolta, hogy egy egész hadsereg követi őt, mert hirtelen leejtette a szakács feleségét a földre és kitört. még semmit sem láttam állórajtból így felgyorsulni. Hatalmas szökkenő lépésekkel a domb dzsungelfái között termett, mielőtt Robert Sanford újabb töltényt tehetett volna fegyverébe.

A szakács ért oda feleségéhez elsőként, aztán Robert Sanford, majd én. Nem akartam hinni a szememnek. Biztos voltam benne, hogy azoknak a szörnyű állkapcsoknak a szorítása kettéhasította a derekát és a gyomrát, de az asszony ekkor felült a földön és rámosolygott a szakácsra, az ő férjére.

– Hol sérült meg? – kiáltotta Robert Sanford sietve.

A szakács felesége fölnézett rá, mosolygott, és azt mondta szuahéliül:

– Ez az öreg oroszlán nem tud engem megijeszteni. Csak lógtam a szájában, azt tettettem, hogy meghaltam, és még csak a ruhámat sem szakította el.

Fölállt, lesimította piros-fehér pöttyös ruháját, mely nedves volt az oroszlán nyálától, a szakács átölelte őt, és egy kis örömtáncot jártak együtt a nagy barna afrikai síkság szürkületében.

Fordította: Benda Péter

A SZÖVEG FORRÁSA: Sirály! Kiadó, 2005