Murray Bail: Eukaliptusz (részlet)

Úgyis a lány választ, nem az apa - jól ismert toposz egzotikus díszletek között

Holland elhatározta, hogy Sydneybe viszi Ellent. A lány épp tizenkilenc éves volt. Az apa úgy képzelte, a nagyvárosban Ellen beleolvad majd a szüntelenül nyüzsgő, sűrű tömegbe.

Hanem Sydneyben még szembeszökőbb volt rajta minden: szépsége még nagyobb ellentétben állt a tucat-többség egészséges, szimpla közönségességével. Ezen kívül Holland hamarosan ráébredt, hogy többen vannak a férfiak is. Tapasztalt, sima modorú, veszedelmes férfiak. Állandóan azt vette észre, hogy egy, vagy egy csapatra való városi férfi legelteti szemét a lányán, aki mintha ügyet se vetne rá.

Bondiban laktak. Ellen ötlete volt, hogy minden nap menjenek le a tengerpartra. Egyedül akart lenni. Apja legnagyobb meglepetésére fesztelenül mozgott a város többi részében is, mintha az álomszerű távolságok, amelyek a birtokon voltak a dolgok között, semmit sem jelentettek volna a számára. Rávette, hogy vegyen neki egy flancos napszemüveget. Ellennek az apja vásárolta a ruháit, még az alsóneműt is. Mindig volt valami, amiről úgy érezte, hogy a lányának viselnie kell. Amikor Ellen kiszáguldott reggel, és este visszatért, apja magasnak és ragyogónak látta.

Bár keveset szólt, Holland ingerlékeny lett. Mikor az előcsarnokban üldögélt, vagy kint a járdán, lógatta az orrát. Nem sok tennivalója akadt. Percenként a kezére nézett. Aranykor, mikor a férfiak törzsileg sárgára festették az ujjaikat nikotinnal. Amit ezek a vörös-barna kezek létrehoztak – sokféleséget demonstráló eukaliptuszokat – szükségtelennek tűnt a városban. Így aztán egyre csak idegeskedett, és a lányát várta. Ez volt az utolsó közös útjuk.

*

Holland mindig is rossz alvó volt. Ellen emlékezett rá, hogy gyermekkorában az elalvás különleges módszereiről beszélt neki borotválkozás közben. Ezek teljes mértékben valamiféle zsongító vizuális azonosságon alapultak. Néha még el is túlozta, hogy megnevettesse őt. Most világosság szűrődött ki apja szobájának ajtaja alól, s a lány egész éjjel hallotta a nyikorgó lépteket.

Holland végül kijött az irodájából, és belépett Ellen hálószobájába. Egy darabig beszélgettek; Ellen sírt. Még aznap híre ment Holland döntésének. Elég egyszerű volt. Az a  férfi, aki helyesen megnevez minden eukaliptuszt a birtokon, elnyeri a leánya, Ellen kezét.

Először egy fajta opálos csend volt. Az emberek nem akartak hinni a fülüknek. Mire az újságok történet formájában leközölték, reményteljes ifjak, sőt a nem is olyan ifjak, már készülődtek.

(...)

A helybéli tanító volt az első favorit a lány kezéért versengők között: kétszeres előnyt jelentett tanultsága, és őszinte vonzódása a fákhoz. Nehéz tálakat faragott őszibarack, szőlő és más érzékeny gyümölcsök számára, ez volt társtalan szórakozása. Nem csoda hát, hogy a legelső napon ebédidőre már helyesen megnevezett nyolcvanhét eukaliptuszt. Minden jól ment, míg a vaskosan elegáns jarrah láttán – a ház mögötti kerítésnél –, hirtelen üresnek nem érezte a fejét.

– Ne kapkodja el! – mondta Holland, és megköszörülte a torkát. "Semmi haszna úgy menni, mint patkány a csatornában" – akarta mondani.

Kedvelte a fiatal tanítót, és semmi szükség nem volt sietségre. Pánikba esni mindig végzetes. Sydney nyüzsgéséből helyezték a fiatalembert vidékre, nehéz leckét kapott egyhangúságból. Többször is látta Ellent a főutcán. Késő délután és vasárnaponként végigsétált a földúton, el a lazacszínű eukaliptusz mellett, reménykedve, hátha felbukkan valahol a lány. Magát a birtokot, a folyó mentén hosszan elnyúló földeket, a nagy, régi házat a tanító alig vette számításba.

Már azon a ponton volt, hogy azt mondja: "Jarrah!", amikor pillantása belegabalyodott a közeli karri (Eucalyptus diversicolor) lombkoronájába.

– Ez már baj – Holland elnyomta a cigarettáját. – Nagy kár! Igazi esélyesként tartottam számon.

Fordította: Loósz Vera
A SZÖVEG FORRÁSA: Ulpius-ház Kiadó, 1999