Jorge Amado: A vén tengerész (részlet)
A mindenféle címek, rangok, fokozatok és az irónia találkozásáról
– Parancsnok úr!
– Tessék.
– Parancsnok úr, most az utunk végére értünk.
– Szerencsére minden rendben ment.
– Szerencsére. Most csupán az van hátra, hogy ön kiadja a végső utasításokat – ünnepélyesen odaállt elébe, felemelte a hangját: – Parancsnok úr, hány kötéllel kössük ki a hajót a mólóhoz?
– Hogyan?
– Parancsnok úr, hány kötéllel kössük ki a hajót Belém mólójához? – ismételte még ünnepélyesebben, még komolyabban.
–
De hát megmondtam már önnek, barátom, hogy semmibe se kívánok
beleavatkozni, semmiféle parancsot se akarok adni. A kényszerű helyzetre
való tekintettel jöttem ide, jó kezekben van a hajó.
–
Bocsásson meg, parancsnok úr, de ön, a vén tengeri medve, aki olyan jól
ismeri a hajózási törvényeket, bizonyára megfeledkezik arról, hogy ez
az utolsó kikötő az utunkon, s az utolsó kikötőben a parancsnok, csakis a
parancsnok és senki más nem rendelheti el, hogy hány kötéllel kell
odaerősíteni a hajót a mólóhoz.
– Az utolsó kikötő! Igaza van, megfeledkeztem róla... A kötelek...
Salvadorban,
a hajó indulása előtt, úgy tűnt neki, hogy az elsőtiszt összekacsintott
azzal az Américo Antunesszel, a bahiai Társaság képviselőjével,
márpedig az megesküdött és megígérte...
– Parancsnok úr, várunk. Mi és az utasok is. A gépek már majdnem leálltak, hány kötéllel kössük ki a hajót?
Vasco ártatlan tekintettel nézett rá:
– Hány kötéllel? – a költők sejtelmes adottsága világosította meg az elméjét, nem lehet tévedés. – Hánnyal?
Várt egy kicsit, majd parancsoláshoz szokott parancsnoki hangján kijelentette:
– Az összessel!
Meglepetten
néztek össze a hajóstisztek, egy pillanatra elképedtek. Nem ezt a
választ várták. Az igazat megvallva, nem választ, hanem zavart,
tanácstalanságot, lelepleződést. Ám, a meghökkenés röpke pillanata után
az elsőtiszt elmosolyodott – most teljes lesz a tréfa –, a szájához emelte a szócsövet, és közölte a legénységgel az elképesztő parancsot:
– A parancsnok utasítása: az összes kötéllel kikötni a hajót.
A
hajóstisztek észbe kaptak, elfojtották a mosolyukat. A hajóbiztos futva
ment le a lépcsőkön: el kell kerülni, hogy az utasok
türelmetlenkedjenek, meg kell magyarázni nekik.
A
legénység ide-oda rohangált, elkezdődött az a jelenet, amelyre annyi
ember gyűlt össze a mólón, s amely ide csalta az Ita elé az összes többi
hajó meg a folyami bárkák tisztjeit és matrózait.
Az elsőtiszt a parancsnok előtt állt. S újra kérdezett:
– Hány tartóvasat, parancsnok úr!
– Mindet!
Az elsőtiszt hangja szállt a szócsövön át:
– A parancsnok utasítása: az összes tartóvasat!
– Hány karikát, parancsnok úr?
– Mindet!
– A parancsnok utasítása: az összes karikát! – tolmácsolta az elsőtiszt.
Teljes
volt a zűrzavar a hajón, pokoli zajjal engedték le a horgonyokat. A
hajóbiztos egyik utastól a másikhoz ment az első osztályon és
magyarázgatott.
– Mennyi horgonykötél, parancsnok úr?
– Mind!
– A parancsnok utasítása: valamennyi horgonykötél!
A
matrózok vonszolták a köteleket, kivetették a hordároknak a mólóra, ők
pedig a nagy vaslábakhoz rögzítették. Az összes horgonylánc,
hiánytalanul, a rostköteletk, mind ott himbálóztak a levegőben.
– Mennyi "string", parancsnok úr?
– Az összes!
– A parancsnok utasítása: az összes "string"!
Megfeszültek
az acélsodronyok, a támaszrudak, végérvényesen odarögzítették a hajót a
mólóhoz. Mintha nem tartották volna ugyanúgy fogva mélyre nyúló
gyökerek, mintha a horgonyok, karikák, a kampók már nem biztosították
volna túlságosan is a legvadabb viharok, a legdühöngőbb tájfunok ellen.
Egyetlen meteorológiai állomás, a leghiggadtabb és legvénebb tengerész
mégoly tapasztalt szeme sem látta a viharok és tájfunok nyomát. Szép,
csendes időt, friss szellőt ígért az előrejelzés.
Homéroszi kacaj harsant fel a mólón, felszállt a hajó első osztályáig. Az elsőtiszt folytatta:
– A hajítóhorgonyt is, parancsnok úr?
– Azt is! – Hallotta, hogy növekszik a nevetés, rájött, hogy csapdába esett, de már benne volt, nem állhatott meg.
A parancsnoki hídig hatolt a nevetés zaja, közröhej volt.
– Kötéllel vagy acélsodronnyal rögzítve?
– Mind a kettővel.
– A parancsnok uatsítása: leengedni a hajítóhorgonyt, és kötéllel meg acélsodronnyal is megerősíteni!
Az elsőtiszt meghajolt előtte:
– Köszönöm, parancsnok úr, a kikötés megtörtént.
Vasco
Moscoso de Aragao lehorgasztotta fejét, lecsüggedt fejét. Mindenki őt
gúnyolta, a nevetés szétáradt a mólón, elérte a várost, odacsődítette az
embereket, futva jöttek, hogy megnézzék a látványt, a Belém mólójához
kötözött Itát, úgy festett, mintha az utolsó ítélet napja érkezett volna
el, és vihar meg tájfun vet véget a világnak.
Lehajtott
fejjel vonult el a hajóstisztek között, azok nem győztek eleget
nevetni, ment a kabinjába, ott már előbb sietve összecsomagolta a
holmiját, hogy utolsérje Clotilde-ot. Fogta a csomagjait. Kinek
táviratozhatna Bahiába, kit kérhetne meg, hogy adja el a házát
Periperiben, és vegye meg az Itaparicában levőt? Nem volt barátja a
fővárosban, rég elmúlt annak a felejthetetlen baráti körnek az ideje,
Zequinha Curvelótól pedig nem kérhet ilyesmit. Soha többé nem jelenik
meg a színe előtt, nem néz a szemébe. A kacajok egyetlen, eget verő
hahotában egyesültek, behatoltak a kabinba is.
Lement
az elsőosztályú fedélzetre, lehorgasztott fővel, éppen akkor helyezték
oda a lejárót. Idejében érkezett, hogy meghallja, amint a hajóbiztos
Clotilde-nak magyaráz, majd megpukkadt a nevetéstől:
– ... hát úgy van, asszonyom, ahogy mondom...
A
nő kezében tartotta a darab papírt. Tekintetük találkozott, Clotilde
megvetően nézett rá, apró darabokra szaggatta a nevét és címét
tartalmazó papírt, amely még meleg volt a keblétől. Az utasok Vascóra
mutogattak, nevettek, sanda pillantásokat vetettek rá. Clotilde
elfordította az arcát, elindult a lépcsőn a rokonai felé. De amikor az
első fokra lépett, megállt, újabb lenéző pillantást vetett rá, lehúzta
az ujjáról a jegygyűrűt, s odahajította feléje. A gyűrű végiggurult a
fedélzeten csengve pottyant a vasakra. Vasco tekintete elhomályosult,
megkapaszkodott a korlátban. Rogyadozó léptekkel támolygott a lépcső
felé, amikor valaki megfogta a karját, hogy segítsen neki:
– Valami baja van, parancsnok úr?
Moema volt, a félvér lány, a hajón és a mólón az egész tömegből csak ő nem nevetett, s így szólt hozzá:
– Ne törődjön vele...
(...)
Azon
az éjjelen, váratlanul és villámcsapásként, minden előjel nélkül,
megcsúfolva a Meteorológiai Intézet tudósait, rácáfolva az
időjárásjelentésekre, megdöbbentve a vén, viharvert tengerészeket, soha
nem látott fergeteg zúdult Belém városára és kikötőjére, példátlan
orkán, minden idők legnagyobb vihara, amit csak feljegyeztek az
egyenlítői tengerek történetében.
(...)
Abban
az órában, a hazai távírón meg a tenger alatti kábeleken, az egész
országba meg az öt kontinensre elvitték a hírt a szörnyű katasztrófáról
meg Vasco Moscoso de Aragao parancsnok lángelméjéről, ő volt az
egyetlen, aki megsejtette a vihart, és megmentette a hajóját. A
következő napokban táviratok szövegét közölték a bahiai újságok
hasábjain, mohón olvasták Periperiben, Zequinha Curvelo kívülről fújta
valamennyit. Azokat is, amelyek beszámoltak a legyőzhetetlen
hosszújáratú kapitány tiszteletére adott fogadásról: a Parti Hajózási
Társaság megható ünnepséget rendezett az Ita fedélzetén, amelyet a
parancsnok mentett meg, és amelyen visszatért Salvadorba. Oklevelet
nyújtottak át neki, amelyben megörökítették a hőstettét, meg egy
színaranyból való emlékérmet. A parancsnoki hídról a tengert nézte:
felemelt fővel, szerényen mosolygott.
Fordítás: Szalay Sándor
A SZÖVEG FORRÁSA: Kriterion Könyvkiadó, 1974
Megjegyzések
Megjegyzés küldése