Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia (részlet)

Ami a nagy színrelépéseket illeti, idővel nyilvánvalóvá fog válni, mi célból indítom előadásomat ezen a módon. Képzeljék el Mozartot, amint csemballójátékával kilencévesen elkápráztatja a bécsi udvart. Vagy ha Mozart nem pendít meg ismerős húrokat (itt egy igen halvány mosoly az arcán), képzeljenek el egy ismerősebb jelenetet, mondjuk, ahogy a tizenkilenc éves Beatles fiúk előadták saját szerzeményüket a liverpooli közönség előtt.

            Hasonlóan káprázatos színre lépés volt Johann Fichte különleges esete is. (Itt egy intés a diáknak, hogy írja fel a táblára Fichte nevét.) Van valaki maguk között, aki emlékszik a nevére legutóbbi előadásomból, amelyben a Kantot követő nagy német idealista filozófusokat vettem sorra a 18. század végéről, illetve a 19. század elejéről? Hegel, Schelling és Fichte. Hármójuk közül Fichte színre lépése volt a legjelentősebb, hiszen szegény, iskolázatlan libapásztor volt egy Rammenau nevű, apró német faluban, mely lelkészének vasárnapi prédikációi révén mégis szert tett némi hírnévre.

            Nos, egy vasárnapon egy gazdag arisztokrata érkezett a faluba, de lekéste a prédikációt. Amint ott állt, bosszankodva a templom előtt, egy idős paraszt odament hozzá, és közölte, ne bosszankodjon, mert a kis libapásztorfiú, Johann el tudja ismételni neki a szöveget. A paraszt odahozatta Johannt, és a kölyök valóban felmondta a prédikációt szóról szóra. A báróra olyan nagy hatással volt a libapásztor elképesztően jó memóriája, hogy elhatározta, fizeti Johann iskolázásának költségeit, és beíratta a jó hírű pfortai bentlakásos intézetbe, ahol sok neves német filozófus tanult, mint például Friedrich Nietzsche is, következő előadásom tárgya.

            Johann kiváló tanuló volt később az egyetemen is, ám amikor patrónusa meghalt, állást kellett vállalnia, hogy eltartsa magát. Magántanító lett egy német családnál, ahol Kant filozófiáját kellett oktatnia egy ifjúnak, jóllehet Kant műveit még ő maga sem olvasta addig. Hamarosan azonban teljesen lenyűgözték a nagy mester írásai...

            Philip hirtelen felnézett jegyzeteiből, hogy szemügyre vegye hallgatóságát. Mivel egyetlen tekintetben sem látta felvillanni a felismerés szikráját, rásziszegett a diákokra, miközben odalépett a táblához, és felírta a nevet: Kant.

Hé, van itt valaki? Kant, Immanuel Kant, Kant, Kant, emlékeznek? Két órát töltöttünk vele a múlt héten. Platón után a világ második legnagyobb filozófusa. Higgyenek nekem: Kantnak döntős helyezése lesz! Aha, így már érthetőbb, igaz? Életjeleket látok, mozgást, egy-két szempár kinyílik, egy toll hozzáér a papírhoz...

            Nos, hol is tartottam? Ja, igen. A libapásztornál. Fichte megpályázott egy következő állást egy varsói családnál, egyetlen garas nélkül végigutazta a hosszú utat, ám mire odaért, kiderült, hogy mégsem ő kapta meg. Pár száz kilométerre volt csak Königsbergtől, Kant városától, ezért úgy határozott, odamegy, és meglátogatja a mestert. Két hónap alatt sikerült megtennie az utat, és amikor merészen bekopogott Kant ajtaján, nem nyert bebocsátást. Kant szokásainak rabja volt, és nem szerette a hívatlan vendégeket. Múlt héten már beszámoltam híres precizitásáról – minden tevékenységét és programját percre pontosan végezte, úgyhogy a szomszédai a napi sétájához igazíthatták az órájukat.

            Fichte úgy vélte, azért utasították vissza, mert nem volt ajánlóevele. Írt hát egyet önmagának, hogy bebocsátást nyerjen Kant színe elé. Kirobbanó alkotói fantáziája hozzásegítette élete első kéziratához, vagyis a Kísérlet minden kinyilatkoztatás kritikájára című tanulmányhoz, amely a vallás értelmezésében Kant etikai nézeteit alkalmazta. Kantot annyira magával ragadta az esszé, hogy nem csupán fogadta őt a házában, de bátorította is az írás megjelentetésére.

            Egy fura balszerencse folytán – a kiadó kópésga lehetett – Fichte tanulmánya a szerző neve nélkül jelent meg, ám olyan bravúros volt, hogy szakmabeliek és laikus olvasók egyaránt azt hitték, Kant egy újabb remekét olvassák. Végül Kant kénytelen volt nyilvánosan kijelenteni, hogy a kiváló tanulmány szerzője nem ő, hanem egy Fichte nevű fiatalember. Kant dicsérete megalapozta Fichte jövőjét a filozófiában, és másfél évvel ezután fel is kínáltak neki egy tanári állást a Jénai Egyetemen.

– Ezt... – és itt Philip átszellemült tekintettel nézett fel a jegyzeteiből, majd egy kínosan suta gesztussal beleöklözött a levegőbe – ... ezt nevezem én színre lépésnek!

            Egyetlen diák sem pillantott fel, még csak azt sem jelezték, hogy észrevették volna Philip hirtelen felizzó lelkesedését. Ő nem mutatta ki, hogy elbátortalanította volna hallgatóságának közönye, sőt cseppet sem zavartatva magát folytatta előadását.

És most gondoljanak valami olyasmire, ami közelebb áll magukhoz: a sport nagy színre lépéseire! Ki felejtené el Chris Evert, Tracy Austin vagy Michael Chang feltűnését? Mindhárman tizenöt-tizenhat évesen nyertek teniszbajnokságot! Vagy a tizenéves sakkcsodagyereket, Bobby Fischert és Paul Morphyt? Vagy gondoljunk José Raoul Capablancára, aki tizenegy éves korában nyerte meg a kubai sakkolimpiát.

            Végül szeretnék áttérni egy irodalmi színre lépésre – minden idők legragyogóbb irodalmi zsenijének feltűnésére: a húszas évei derekán járó fiatalember egy lenyűgöző regénnyel debütált az irodalom világában...

Itt Philip megállt, hogy tovább fokozza a várakozás feszültségét, arca csak úgy ragyogott a magabiztosságtól. Biztos volt abban, amit csinál, ez nyilvánvaló volt. Julius hitetlenkedve nézte. Mégis mit várt Philip? Azt, hogy a diákok izgalmukban majd leesnek a székükről, és a kíváncsiságtól remegve mindannyian azt motyogják: „Mégis, ki lehetett ez az irodalmi zseni?”

            Julius megfordult ötödik sorban lévő székén, hogy szemügyre vegye a hallgatóságot: üveges tekintetek mindenfelé, székükben elfekvő diákok, unalmukban firkáló lányok, újságba vagy keresztrejtvénybe merült arcok. A balján egy diák két széken elnyúlva aludt. A jobb oldalán, a sor szélén két diák hosszú csókban forrt össze. A vele szemben lévő sorban két fiú egymást bökdöste a könyökével, mialatt felfelé néztek egy feljebb lévő sorba, nyilván egy fiatal nő szoknyája alá bámultak, és Julius ugyan szívesen megfordult volna, hogy megtudja, mit bámulnak, figyelmét ismét Philipre fordította. Philip pedig tovább szónokolt:

Szóval ki volt az ifjú zseni? Úgy hívták, Thomas Mann. Amikor annyi idős volt, mint maguk, igen, mint maguk, elkezdte írni egyik remekművét, A Buddenbrook-házat, melynek megjelenésekor még csak huszonhat éves volt. Thomas Mann – ahogy reményeim szerint mindannyian tudják – a 20. század világirodalmának egyik kimagasló alakjává vált, és megkapta az irodalmi Nobel-díjat. (Itt Philip felírta a táblára a Mann és a Buddenbrook nevet.) Az 1901-ben megjelent Buddenbrook-ház egy német kereskedőcsalád életét követi nyomon három generáción át, annek minden viszontagságával egyetemben.

            De mindez vajon hogyan kapcsolódik a filozófiához és mai óránk tárgyához? Mint előre szóltam, kissé ugyan eltértem a tárgytól, de kizárólag azért, hogy még nagyobb lendülettel térjek vissza a főcsapáshoz.

Julius susogó hangokat hallott, majd léptek zaját. Az egymást bökdödő két fiú lármásan összecsomagolta holmiját, és elhagyta a termet. A sor végén csókolózó pár is lelépett, és még a táblához odarendelt diák is eltűnt.

            Philip folytatta:

A Buddenbrook-ház legfigyelemreméltóbb részeit a regény utolsó harmadában találtam meg, amikor a főszereplő, az öreg családfő, Thomas Buddenbrook egyre közelebb kerül a halálhoz. Megdböbbentő, hogy egy huszonéves író ilyen mély meglátásokkal és kifinomult érzékenységgel közelítse meg az élet végével kapcsolatos kérdéseket. (Halvány mosoly villan fel Philip arcán, amint felemeli a szamárfüles oldalakkal rútított kötetet.) Ezeket az oldalakat ajánlom mindazok figyelmébe, akiknek szándékukban áll meghalni.

Julius hallotta, amint egy gyufa sercegve fellobban, miközben két diák elhagyta az előadótermet.

Amikor a halál bekopogott az ajtaján, Thomas Buddenbrook borzasztóan megrémült, és teljesen letaglózta a kétségbeesés. Semmiféle vallás vagy filozófia nem kínált vigaszt a számára – sem vallásos meggyőződése, amely már korábban is alkalmatlannak bizonyult metafizikai szükségletei kielégítésére, sem világi szkepticizmusa, sem Darwin tanításaira alapozott materializmusa. Az emberek világában nem volt semmi, ami „a közelgő halál átható szemei előtt ne foszlott volna semmivé,... és ami akár egyetlen órai megnyugváshoz és önmegadáshoz juttathatta volna őt”.

Philip felnézett.

– Ami most következik, az nagyon nagy jelentőségű, és itt térek rá igazán mai óránk lényegi tárgyára.

A mélységesen kétségbeesett Thomas Buddenbrook véletlenül akadt könyvespolcán egy olcsó, ütött-kopott filozófiai kötetre, amit hosszú évekkel azelőtt vásárolt a könyvkereskedőjétől. Azonnal nekilátott az olvasásnak, és tüstént megnyugodott. Látta, „hogyan keríti hatalmába egy hatalmas, fölényes elme az Életet, ezt az erős, kegyetlen és gúnyos életet.”

            A filozófiai kötetből áradó rendkívüli tisztánlátás teljesen magával ragadta a haldokló férfit, és órák teltek el anélkül, hogy a könyvből felpillantott volna. Aztán elért egy fejezethez, mely ezt a címet viselte: „A halálról és annak személyes halhatatlanságunkhoz való viszonyáról”. Megrészegülve a szavaktól úgy olvasta végig ezt a fejezetet, mintha az élete múlna rajta. Amikor befejezte az olvasást, Thomas Buddenbrook már más ember volt. Olyan férfivá lett, aki meglelte a vigaszt és a békét, ami korábban elkerülte őt.

            Mi volt az, amit a haldokló felfedezett? (Ezen a ponton Philip hirtelen kinyilatkoztatói hangnemre váltott.) Most jól figyeljen, Julius Hertzfeld, mert ez hasznosnak bizonyulhat élete végső kiértékeléséhez.

Julius, akit megdöbbentett, hogy egy nyilvános előadáson közvetlenül megszólítják, hirtelen kiegyenesedett a székében. Idegesen körbepillantott, és megrökönyödve állapította meg, hogy az előadóterem teljesen kiürült, még a két hajléktalan fickó is felszívódott.

            Philipet azonban egyáltalán nem zavarta meg hallgatóságának eltűnése, nyugodt hangon folytatta:

Felolvasok egy bekezdést A Buddenbrook-házból. (Kinyitott egy foszladozó, puha kötésű kötetet.) Az a feladata, hogy figyelmesen olvassa el a könyvet, elsősorban a kilencedik fejezetet. Felbecsülhetetlenül hasznosnak fogja találni – sokkal hasznosabbnak, mint azt, hogy régvolt páciensek visszaemlékezéseiből próbál meg értelmet tulajdonítani az életének.

„Azt reméltem, hogy fiamban élhetek tovább? Egy még félénkebb, még gyengébb, még ingatagabb egyéniségben? Gyermek, balga tévelygés. Mire nekem a fiam? Nem kell a fiam!... Hogy hol leszek, ha majd meghaltam? De hisz ez olyan tündöklően világos, oly lenyűgözően egyszerű! Mindazokban benne leszek, akik valaha kimondották, kimondják és ki fogják mondani azt, hogy Én – különösképpen pedig azokban, akik ezt teltebben, zengőbben, vidámabban mondják ki... Gyűlöltem-e valaha az életet, ezt a tiszta, kegyetlen és erős életet? Balgaság, félreértés! Csak saját magamat gyűlöltem, amiért nem bírtam az életet elviselni. De én szeretlek... szeretlek mindannyiotokat, ti boldogok, és nemsokára kiszabadulok szűk börtönömből, mely tőletek elválaszt; az, ami bennem szeretet, az irántatok való szeretet, nemsokára felszárnyal belőlem, és egyesül veletek... egyesül mindnyájatokkal.”

Philip becsukta a könyvet.

 Nos, ki volt a szerzője ama könyvnek, amely Thomas Buddenbrookot ilyen hatalmas mértékben átalakította? Mann nem fedi fel a nevét a regényben, de negyven évvel később írt egy bámulatos esszét, amelyben kijelentette, hogy a regényben idézett kötet szerzője Arthur Schopenhauer volt. Ezután leírja, milyen hatalmas élvezetet szerzett neki huszonhárom éves korában Schopenhauer könyvének elolvasása. Nem csupán Schopenhauer szavainak csengése bűvölte el, amiről egyébként így ír: „annyira tökéletesen és következetesen tiszta, olyan kerek, nyelvezete olyan erőteljes, olyan elegáns, olyan csalhatatlanul helyénvaló, olyan szenvedélyesen ragyogó, olyan nagyszerűen és szilajul komoly – mint előtte senki más a német filozófia történetében”, de a schopenhaueri gondolat lényege is, amelyet így ragad meg: „felkavaró, lélegzetelállító, éles kontrasztokkal operáló, félúton jár ösztön és elme, szenvedély és megváltás között”. Ott és akkor Thomas Mann beismerte, hogy Schopenhauer felidézése nagyobb horderejű és becsesebb történése volt életének, hogysem megtartsa magának, ezért azonnal alkotói módon felhasználta, haldokló hősének kínálva fel a filozófus tanításait.

            És nemcsak Thomas Mann, de más nagyságok is adósnak érezték magukat Arthur Schopenhauernek. Tolsztoj például úgy hívta őt, hogy „a zseni az emberek között”. Richard Wagner az „ég ajándékának” nevezte. Nietzsche pedig úgy nyilatkozott, hogy élete teljesen megváltozott, amikor egy lipcsei antikváriumban megvette Schopenhauer kötetét, s mint írta, „hagyta, hogy az a lendületes, komor zseni elkezdjen dolgozni az elméjén”. Schopenhauer örökre átírta a nyugati világ intellektuális térképét, és nélküle egész másnak, sokkal gynegébbnek ismertük volna meg Freudot, Nietzschét, Hardyt, Wittgensteint, Beckettet, Ibsent és Conradot.

Philip előhúzta zsebóráját, rápillantott, aztán szinte fennkölt ünnepélyességgel így szólt:

Íme, ennyi volt a bevezetés Schopenhauerbe. Filozófiája olyan átfogó és annyira mély, hogy lehetetlen rövid összegzésben átadni. Én mégis megpróbáltam felébreszteni érdeklődését, abban a reményben, hogy figyelmesen el fogja olvasni a hatvanoldalas fejezetet. Az órám utolsó húsz percét mindig a hallgatóság kérdéseinek, esetleges vitáknak szentelem. Van a hallgatóságnak kérdése, dr. Hertzfeld?

Juliust kihozta a sodrából Philip hangneme, ezért ismét körülnézett az üres előadóteremben, majd halkan így szólt:

– Philip, ugye tisztában van vele, hogy a hallgatósága eltűnt?

– Miféle hallgatóságom? Azok? Az úgynevezett diákok? – és Philip egy becsmérlő mozdulattal jelezte, mennyire nem érdekli, hogy a nevezettek eljönnek-e az órájára, vagy épp elmennek-e róla. – A mai napon maga az én hallgatóságom, dr. Hertzfeld. Kizárólag magának tartottam az órát – mondta, és semmi jelét nem adta sem zavarnak, sem kényelmetlenségnek amiatt, hogy beszélgetőpartnere tizenöt méterre ül egy üresen tátongó előadóteremben,

– Rendben van. Nos, miért én vagyok ma a hallgatósága?

– Gondolkozzon, dr. Hertzfeld...

– Szeretném, ha Juliusnak szólítana. Ha én Philipnek hívom, és feltételezem, hogy nem bánja, akkor úgy helyes, ha maga is a keresztnevemen szólít. Hjaj, déja vu már megint, mindenütt – tisztán emlékszem, hányszor mondtam ugyanezt valamikor régen: „Kérem, szólítson Juliusnak, végtére is nem vagyunk idegenek.”

– Én nem szólítom keresztnevükön a pácienseimet, mert a hivatásos tanácsadójuk vagyok, nem a barátjuk. De legyen, ahogy maga szeretné, szóval, Julius. Újrakezdem. Azt kérdezi, miért maga az egyedüli hallgatóságom ma. A válaszom pedig az, hogy csupán a segítségkérésére válaszoltam. Gondoljon csak bele, Julius, azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy számoljak be magamról, de ebben a kérdésben burkoltan egyéb kérések is megbújtak.

– Valóban?

– Igen. Engedje meg, hogy bővebben kifejtsem. Először is, volt némi sürgetés a hangjában. Különösen fontos volt magának, hogy találkozzon velem. Nyilvánvaló, hogy kérését nem a puszta kíváncsiság szülte, hogy megtudja, vajon mi van velem. Nem, valami mást akart. Említette, hogy megrendült az egészsége, márpedig egy hatvanöt éves férfi esetében ez azt jelenti, hogy szembe kell néznie közelgő halálával. Itt már csak gyanítom, hogy valószínűleg nagyon meg lehetett ijedve, és vigaszt keresett, keres. A mai órával válaszoltam a kérésére.

– Nem túl egyenes válasz, Philip.

– A kérés sem volt egyenes, Julius.

– Talált! Bár ahogy visszagondolok, maga mindig is vonzódott a csavaros eszmefuttatásokhoz.

– Ma is kedvelem őket. Segítséget kért tőlem, én pedig oly módon válaszoltam, hogy bemutattam azt az embert, aki a legtöbbet tud segíteni magának.

– Ezek szerint csupán vigaszt kívánt nyújtani nekem azzal, hogy leírta, hogyan nyert enyhülést Mann haldokló Buddenbrookja Schopenhauertől?

– Pontosan. És ezt csupán ízelítőül szántam, kóstolónak abból, ami ezután jön. Mint Schopenhauer-konzulense igen sokat tehetek magáért, ezért elő is állnék egy javaslattal.

– Javaslattal?! Philip, maga tele van meglepetésekkel. Ne csigázza tovább a kíváncsiságomat!

– A tanácsadói képzésem minden eddigi feladatát, vizsgáját és gyakorlatát letudtam, kivéve kétszáz óra szakmai szupervíziót, ami még hátravan ahhoz, hogy megkapjam a tanácsadói működésemhez szükséges állami engedélyt. Klinikai filozófusi praxist ugyan folytathatok – ennek a területnek a felügyelete nem az államhoz tartozik –, de a tanácsadói státus, illetve az engedély olyan előnyökhöz juttatna, mint például a biztosítás orvosi műhiba esetén vagy a mostaninál jóval hatékonyabb önreklámozás lehetősége. Schopenhauerrel ellentétben én nem számíthatok jelentős anyagi támogatásra, és az egyetemtől sem várhatok magasabb javadalmazást. A saját szemével láthatta, mennyire érdekli a filozófia ezeket a bamba fiatalokat ebben az egyetemnek nevezett koszfészekben.

– Philip, mondja, miért kell nekünk kibálva beszélgetnünk? Az órájának vége. Nem ülhetnénk le egymással szemben, és folytatnénk a beszélgetést jóval kötetlenebb formában?

– Hogyne.

            Philip összeszedte jegyzeteit, bepakolta őket az aktatáskájába, és leült egy székre az első sorban. Bár már közelebb voltak egymáshoz, még így is volt köztük három sor. Ráadásul Philipnek erősen el kellett fordítani a fejét, hogy láthassa Juliust.

– Nos, jól gondolom, hogy cserét ajánl? Én felajánlom a szupervízióját, maga pedig Schopenhauer-oktatásban részesít engem? – kérdezte most Julius halkabban.

– Igen!

            Philip ugyan jól hátrafordította a fejét, de ahhoz nem eléggé, hogy Julius szemébe nézhessen.

– Esetleg a megállapodásunk részleteit is kigondolta már?

– Teljes mértékben.

 A SZÖVEG FORRÁSA:

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia. Park Könyvkiadó, 2010

Fordította: Résch Éva