Donald L. Miller: A levegő urai (részlet)

A könyv információit felhasználva szerkesztettem a Wikipédia egyik szócikkét - nevezetesen James Stewart háborús kalandjait egészítettem ki. Valahogy így: "1940-ben besorozták, ami nem volt ellenére, sőt szeretett volna bekerülni a Légierőbe.[1] A 192 centiméter magas színész két kilogrammal maradt alatta az ehhez elvárt 67 kilogrammnak, ezért ez első nekifutásra nem sikerült neki. Az MGM stúdiófőnök Louis B. Meyer heves tiltakozása ellenére azonban Stewart rávett egy sorozótisztet, hogy ismételjék meg a felvételi eljárást, másodszor "elfeledkezve" a mérlegelésről. A Légierő belépési papírjait így már - végül alig néhány nappal az Oscar-díj átvétele után - aláírhatta. Mivel saját kétüléses géppel rendelkezve már gyakorlott pilótának számított, repülőkadétként kezdte meg katonai pályafutását. Felettesei eleinte nem vállalták annak kockázatát, hogy Amerika egyik legnépszerűbb filmcsillaga megsérül, ezért repülőoktatói beosztást kapott az Egyesült Államokban. 1943 novemberében elégelték meg állandó nyaggatásait, és az amerikai 8. légi hadsereg Liberator típusú gépekkel repülő 445. bombázóezredéhez vezényelték századparancsnoknak, amely az angliai Tibenhamben (Norwich mellett) állomásozott. Itteni beosztása korántsem volt veszélytelen. Már három hónappal megérkezése után megkapta a Repülős Érdemkeresztet, mert egy ízben válságos helyzetben, erős légelhárítás közben egyben tartotta kötelékét. Összesen húsz bevetést repült, miközben viszonylag csekély volt a matematikai esély arra, hogy ilyen számú bevetést valaki túléljen egy bombázó legénységének tagjaként. Ennek megfelelően életét nagy valószínűséggel áthelyezése mentette meg 1944 márciusában. Nem messze Tibenhamtől, Old Buckenhamben lett ezredhadműveleti tiszt, ahol is a hadműveletek irányítását és a hajózó személyzetek eligazítását végezte. Júliusban újabb állomáshely következett: a 2. repülődandár hetheli főhadiszállása (alezredesként). Bevetési jelentések felvételét kapta feladatául és azt, hogy lelket öntsön a bevetésekről visszatérőkbe. Egykori tibenhami alakulata szeptemberben nagyobb veszteséget volt kénytelen elszenvedni, mint bármely addigi harcoló alakulat az amerikai légi hadviselés történetében. Katonaideje alatt a környezetében lévők nem győztek csodálkozni azon, hogy viselkedése mennyire azonos a filmvásznon látott stílusával: az életben is "öregemnek" szólította embereit, legerősebb kifejezésként pedig olyanokat használt, mint: "a kutyafáját!" vagy "tyű, a teremtésit!".

*

"A vadászgépek támadást szüntettek, amikor a bombázók beértek közvetlenül a célpont feletti flakfolyosóba, de amikor a Százasok maradéka nagy ívű fordulót vett, hogy csatlakozzon a 95. és 390. bombázóezredhez, a Luftwaffe újra megjelent, csapatostul. "Szinte ahogy elkanyarodtunk, robbanás történt mögöttem, és a padlóra zuhantam - emlékezett vissza Murphy. - Olyan érzés volt, mint amikor valaki baseballütővel fejbe vág, és leönt egy vödör forró vízzel. Abszolút ijesztő pillanat volt. Nem tudtam, mennyire súlyos a sérülésem, és azon járt az eszem, vajon meghalok-e." Ahogy ott feküdt és ide-oda görgött a Browning géppuskájából kiköpött forró töltényhüvelyek vastag fövenyén,

Murphy felnézett, és a másodpilótát, Glenn Grahamet pillantotta meg: az oxigénálarcát már levette, és intett neki, hogy kövesse. Graham meghúzta a gép orrában a személyzeti beszállónyílás vésznyitóját, rúgott egyet rajta, hogy kitáruljon, és kiugrott. Murphy kivárt, lenézett a földre, amely "száz kilométerre látszott", és a karjára támaszkodva lassan kiereszkedett a nyíláson. "Hirtelen halotti csend támadt. Nem volt többé csatazaj, tüzelő géppuskák, lőporszag, hörgő-nyüszítő motorok, karattyolás a fedélzeti telefonban." Azután, miközben a 390. bombázóezred gépei berepültek a képbe, közvetlenül Murphy fölött, az ég hirtelen tüzet és repkedő fémcafatokat okádott. A várost övező légvédelmi ütegek tüzet nyitottak a 390. ezredre, és vadászgépek csaptak le gyilkos dühvel. "Már a géppuskámnál voltam, és nem kellett a vadászokat keresnem - emlékezett vissza Gordon-Forbes. - Ott voltak mindenütt."

   Az eget teljesen betöltötte "a fekete gránátrobbanások és az égve darabokra hulló, őrülten pörgő és bukfencező B-17-esek fantasztikus panorámája" - számolt be William Overstreet főhadnagy, a nem túl helyénvaló nevű Situation Normal másodpilótája. "Olyan volt, mintha egy égi roncstelepen repülne keresztül az ember" - jegyezte meg egy repülőerőd-géppuskás. Annyi ejtőernyő látszott, hogy Gordon-Forbesnak az az érzése támadt, mintha légi invázió zajlana. És akik még azelőtt kiestek szétrobbanó gépükből, hogy idejük lett volna felvenni az ejtőernyőt, most pörögve-kapálózva zuhantak a földre csapkodó szélben. "Mi történik a testeddel, ha 7500 métert zuhansz? - tette fel a kérdést egy repülős magának, miközben nézte a felhőkön keresztülbucskázó embereke, akiket ismert. - Meghalsz útközben, vagy eszméletednél vagy... sikoltozol egyvégtében, amíg le nem érsz?" 

   A háború előtt a stratégák a bombázóháborúban gép gép elleni küzdelmet láttak, amelyben kevés az emberi tényező. Csakhogy a 8. légi hadsereg minden bevetése egy-egy invázió volt a Harmadik Birodalomba, ahol "Hambone" Hamiltonhoz hasonlóan földet érő repülőskatonák szembetalálkoztak az ellenséggel az ő földjén, még azelőtt, hogy egyetlen amerikai gyalogos átlépte volna Németország határát, és a légi harc személyessége gyakran megközelítette a földi közelharcét. A Münster fölött tomboló csata egy pontján a Cabin in the Sky orr-része orr-része mellett elhúzott egy német vadászgép. "Abban a törtmásodpercben olyan közel volt, hogy emlékszem, belebámultam a képébe, miközben visszabámult rám - idézte fel Douglas Gordon-Forbes. - Ő is rémültnek látszott."

A SZÖVEG FORRÁSA: Gabo Kiadó, 2013

Fordította: Tábori Zoltán