Anthony Beevor: Berlin (részlet és link)

Berlin az újesztendő hajnalán

A feszültségtől és a kis napi fejadagoktól legyengült berlinieknek 1944 karácsonyán nem sok okuk volt ünnepelni. A birodalom fővárosa ekkorra már jórészt romhalmazzá változott a rendszeres bombatámadások nyomán. A jellegzetes berlini fekete humorból így nem véletlenül lett akasztófahumor. E kevéssé ünnepi időszak közszájon forgó csipkelődő bemondása így hangzott: “Légy praktikus, és ajándékozz koporsót!”

A hangulat Németországban éppen két évvel korábban változott meg radikálisan. Nem sokkal 1942 karácsonya előtt az a pletyka kezdett terjedni, hogy Paulus tábornok hatodik hadseregét bekerítették a Volgánál a szovjetek. A náci vezetés csak nehezen szánta rá magát, hogy beismerje a Wehrmacht leghatalmasabb katonai alakulata Sztálingrád romjai között vagy a jeges sztyeppén fogja végezni. Felkészítendő az országot a rossz hírre, Joseph Goebbels, birodalmi propagandaminiszter meghirdette a “német karácsonyt”. Ez a nemzetiszocialista zsargonban sokkal inkább puritán egyszerűséget és ideológiai meghatározottságot jelentett, semmint gyertyákat, fenyőkoszorúkat és a “Stille Nacht, Heilige Nacht” éneklését. 1944-re pedig már a hagyományos karácsonyi sült liba is csak távoli emlék volt csupán.

Azokban az utcákban, ahol a házak homlokzata leomlott, még mindig látni lehetett az egykor talán nappaliként vagy hálószobaként funkcionáló helyiségek falain lógó képeket. Hildegard Knef, a kor ismert színésznője egyszer egy zongorát vett észre, mely egy félig, szétbombázott emeletes ház valamelyik emeletén állt, kitéve hidegnek, fagynak. Hozzáférni nem lehetett, és a művésznő azon gondolkodott, vajon mikor zuhan le a hangszer az odalent mindent beterítő törmelék tetejére. A családok a romhalmazzá lett épületek megmaradt falaira firkált üzenetekben értesítették a frontról esetleg hazatérő férfiakat, hogy jól vannak, és hogy máshova kellett költözniük. A náci párt figyelmeztetését mindenhol olvasni lehetett: “A fosztogatókra halál vár!”

A légitámadások szinte folyamatosan zajlottak. A brit gépek éjjel, az amerikaiak nappal dobták le halált hozó rakományukat, és a berliniek már lassan úgy érezhették, több időt töltenek pincéikben és az óvóhelyeken, mint saját ágyukban. A kimerültséghez elfojtott hisztéria és a fatalizmus furcsa keveréke társult. Ahogy az a gyorsan terjedő viccekből is kiderült, egyre kevesebben tartottak attól, hogy a vereségbe való belenyugvásért feljelentik őket a Gestapónál. A mindenfelé látható LSR rövidítést (Luftschutzraum - óvóhely) a következőképpen oldották fel: “Lernt Schnell Russich!”; vagyis: “Gyorsan tanulj oroszul!” A legtöbb berlini nem használta köszönés gyanánt a “Heil Hitler!”-t. Amikor Lothar Loewe, egy Hitlerjugend, aki hosszabb ideig távol volt a várostól, egy üzletbe belépve így köszönt, mindenki megfordult és őt bámulta. Ez volt az utolsó alkalom, hogy szolgálaton kívül kiejtette e szavakat. Loewe úgy tapasztalta, hogy a leggyakoribb köszöntés a “Bleib übrig!”; vagyis “Túléljük!” lett.

A humort nem hagyta érintetlenül az időszak groteszk, gyakran szürreális képi világa sem. Berlin legnagyobb légvédelmi létesítménye, az állatkerti bunker, a parancsuralmi időszak egyik hatalmas vasbeton erődítménye volt, tetején légvédelmi ütegekkel. Ide fővárosiak ezreit lehetett bezsúfolni, amikor megszólaltak a légitámadást jelző szirénák. Ursula von Kardorff naplójában “a Fidelio fogház-jelenetéhez készült díszletként” írta le az épületet. Ugyanekkor a szerelmes párok úgy ölelkeztek a csigalépcsőkön, mintha “valamilyen szánalmas jelmezbálon” vennének részt.

A privát szféra területén éppúgy, mint a nemzeti lét szintjén, mindent a közelgő, elkerülhetetlen összeomlás érzete hatott át. Az emberek meggondolatlanul szórták pénzüket félig-meddig feltételezve, hogy az hamarosan amúgy is értékét veszíti. Nehezen ellenőrizhető történetek keringtek lányokról és fiatalasszonyokról, akik az állatkert környéki metrómegálló sötét szegleteiben idegeneknek adták oda magukat. Elbeszélések szerint az ártatlanságtól való megszabadulás kényszere még erősebbé lett később, ahogy a Vörös Hadsereg egyre közelebb jutott a városhoz.

A kékes fénnyel megvilágított óvóhelyekre kis kartonbőröndjükkel a kézben, legmelegebb ruhájukba burkolózva bezsúfolódó emberek ízelítőt kaphattak abból, milyen is lehet valójában a túl szűkre szabott pokol. Az óvóhelyeket elméletileg minden alapszükséglet kielégítésére alkalmassá tették. Volt Sanitätsraum egy nővérrel, ahol a nők is munkába állhattak. A szüléseket, úgy tűnt, felgyorsították a bombarobbanások keltette lökéshullámok, melyek - az óvóhelyen legalábbis úgy tűnt - akár a föld epicentruma irányából is érkezhettek volna. A mennyezeteket fluoreszkáló festékkel kenték be, számítva arra az elég gyakran előforduló esetre, hogy a légitámadás idején - először egyre tompuló fénnyel világítva, majd pislákolva kihunyva - tönkremennek a lámpák. Ha a főnyomócső találatot kapott, a vízellátás megszűnt, az Aborte, vagyis a WC pedig hamarosan igen gusztustalan hellyé vált, mely egy, a higiénére sokat adó nemzet esetében - könnyű belátni - rendkívül kínzó gyötrelmet jelentett. Az illemhelyeket nem ritkán lezárták a hatóságok, mivel a depresszióba eső emberek sokszor magukra zárták az ajtót és ott követtek el öngyilkosságot.

A mintegy 3 milliós lakosú Berlinben nem jutott mindenkinek óvóhely, így azok rendszerint túlzsúfoltak voltak. A főfolyosókon, a közös helyiségekben és a hálótermekben áporodott volt a levegő, és a kicsapódó pára a plafonról csepegett vissza. A Gesundbrunnen U-bahn állomásnál kialakított óvóhelykomplexum 1500 főt tudott befogadni, ám ennek ellenére nem ritkán háromszor ennyien zsúfolódtak ott össze. Gyertyákkal ellenőrizték, hogy van-e még elegendő oxigén a helyiségekben, és ha a padlóra helyezett gyertya kialudt, a gyerekeket azonnal vállukra vették a felnőttek. Amikor a székre letett gyertya is kialudt, megkezdték az adott szint kiürítését, ha pedig a fejmagasságban elhelyezett gyertya is pislákolni kezdett, kiürítették az egész bunkert, tekintet nélkül az éppen zajló légitámadás hevességére.

A ruhájukon a származási országukat jelölő betű viselésére kötelezett, mintegy 300.000 külföldi munkás számára egyszerűen megtiltották, hogy Berlin föld alatti bunkereibe tegyék a lábukat. Ez részben azon náci törekvés miatt volt így, hogy megakadályozzák esetleges közvetlen kapcsolatukat a német fajjal, másrészt azonban - és ez volt a legfőbb szempont - a hatóságok mindenekelőtt a német életeket akartak menteni. Egy kényszermunkás, különösen pedig egy “Ostarbeiter”, vagyis főleg Ukrajnából és Belorussziából elhurcolt szerencsétlen, könnyen feláldozható volt. Sok kényszermunkás, legyen akár behívott vagy akár önkéntes, azonban mégis messze több szabadságot élvezett, mint táborokba zárt kevésbé szerencsés sorstársai. Így például azok, akik a főváros peremkerületeiben felállított fegyvergyárakban dolgoztak, kialakították a Friedrichstrasse megálló környékén saját, hírlappal rendelkező, színelőadásokat szervező, bohém menekült-szubkultúrájukat. Kedélyállapotuk egyre javult, ahogy a Vörös Hadsereg közeledett Berlinhez, miközben kizsákmányolóik hangulata értelemszerűen egyre rosszabb lett. A legtöbb német gyanakvóan tekintett a külföldi munkásokra. Valamifajta trójai falónak tekintették őket, akik azonnal bosszút állnak majd, amint az ellenséges csapatok elérik a várost.

A berliniek atavisztikusan, szinte zsigerből rettegtek a keletről érkező szláv hódítóktól. A rettegés pedig könnyen válik gyűlöletté. Ahogy fokozatosan közeledett a Vörös Hadsereg, a Goebbels propaganda egyre többször emlegette fel a Nemmersdorfban előző év őszén történteket, amikor a szovjet csapatok, elfoglalva Kelet-Poroszország délkeleti csücskét, megerőszakolták és meggyilkolták e kis falu lakosait.

Néhány embernek megvolt a sajátos oka arra, hogy bombatámadás idején ne vegye igénybe az óvóhelyeket. Egy nős férfi, aki rendszeresen látogatta Berlin Prenzlauerberg negyedében lakó szeretőjét, nem mehetett le a közősségi óvóhelyre, mert az gyanút kelthetett volna. Egy este az épület találatot kapott, és az éppen a díványon ücsörgő, jobb sorsra érdemes házasságtörőt nyakig betemette a rázuhanó törmelék. A légitámadást követően egy Erich Schmidtke nevű fiú és egy cseh kényszermunkás, akinek elnézték, hogy a rendelkezéseket megszegve lent tartózkodott a pincében, meghallották a férfi segélykérő kiáltásait és felszaladtak az emeletre. Miután kiásták, a férfit levitték, hogy ellássák a érüléseit a tizennégy éves Erich pedig elmondta az áldozat feleségének, hogy a férje súlyosan megsebesült annak a másik nőnek a lakásában. A feleség dühödten kiabálni kezdett. A tény, hogy ura egy másik asszonynál volt, jobban felkavarta, mint az, hogy mi történt a szerencsétlennel. A gyerekek ezekben a hónapokban betekintést nyerhettek a felnőtt lét nyers valóságába.

A SZÖVEG FORRÁSA: http://dydudu.hu/konyv/regeny/berlin/berlin.html
(Gold Book, 2002)