F. Scott Fitzgerald: Benjamin Button különleges élete (részlet)
1860-ban még nem volt szokatlan az
otthonszülés. Manapság viszont, ha jól tudom, az orvoslás magasságos istenei
úgy döntöttek, hogy az újszülött első sírása a kórház érzéstelenítőtől fülledt
levegőjébe hasítson, lehetőség szerint egy felkapott, elegáns kórházéba. Így az
ifjú Mr. és Mrs. Roger Button mintegy ötven évvel előzte meg korát, amikor 1860
nyarának egyik napján úgy határoztak, hogy elsőszülött gyermeküknek egy
kórházban kell világra jönnie. Az, hogy e korukat meghaladó gondolatnak volt-e
bármiféle köze ahhoz a bámulatos történethez, melyet most közreadok, sosem fog
kiderülni.
Legjobb lesz, ha elmesélem, miként történt az eset, és ítéljék meg maguk.
Roger Buttonéknak mind társadalmilag, mind anyagilag irigylésre méltó helyzetük volt a háború előtti Baltimore-ban. Rokonság fűzte őket Emezék és Amazék családjához is, minek köszönhetően, s ez minden déli számára ismeretes, a Konföderációt benépesítő roppant arisztokrataréteg teljes jogú tagjainak számítottak. A pár még tapasztalatlan volt a gyermekvállalás régi szép szokását illetően – így Mr. Button, érthető módon ideges volt. Fiút szeretett volna, hogy egy napon majd gyermekét is a connecticuti Yale Egyetemre küldhesse, ahol őt magát, négy éven keresztül, a valamiért oly evidens „Mandzsetta” becenéven ismerték.
Azon a szeptemberi reggelen, pontban hat órakor izgatottan ébredt, a nagy eseménynek tiszteletére felöltözött, elrendezte kifogástalan megjelenését és sietve indult el a Baltimore-i kórház felé vezető utcákon, hogy kiderítse, vajon az éjszaka sötétjének kebelén megszületett-e már az új jövevény.
Amikor körülbelül százyardnyira járt a Maryland Magánkórház Uraknak és Hölgyeknek épületétől, megpillantotta Dr. Keene-t, háziorvosukat, aki épp a lépcsőn jött lefelé, miközben kézmosásszerűen dörzsölgette kezeit – amely mozdulatot minden orvostól megkövetel a szakma íratlan etikai szabályzata.
Mr. Roger Button, a Roger Button és Tsa. Vasáru Nagykereskedés elnöke, e festői kor bármelyik déli úriemberétől elvárt méltóságáról szinte teljesen megfeledkezve rohanni kezdett Dr. Keene felé.
– Dr. Keene! – kiáltotta. – Ó, Dr. Keene!
A doktor meghallotta, felé fordult, s mire Mr. Button odaért hozzá, szigorú doktoros arcára különös kifejezés ült ki.
– Mi történt? – kérdezte Mr. Button, amint zihálva felért a lépcsőre. – Hogy ment? Hogy van a feleségem? Fiú lett? Milyen a gyermek? Mi…
– Beszéljen érthetően! – förmedt rá szigorúan Dr. Keene. Arcán pedig némi ingerültség látszott.
– Megszületett a gyermek? – kérdezte rimánkodva Mr. Button.
Dr. Keene rosszallón ráncolta össze szemöldökét.
– Hát igen, gondolom… azt hiszem, mondhatjuk így is. – Ismét furcsa pillantást vetett Mr. Buttonra.
– A feleségem jól van?
– Igen.
– Fiú vagy lány?
– Na, most már! – csattant fel Dr. Keene ingerült hévvel. – Legyen szíves, menjen inkább és nézze meg a saját szemével. Felháborító! – Az utolsó szót egy szuszra vágta oda, majd maga elé dörmögve elfordult. – Azt képzeli tán, hogy egy ilyen eset jó hatással van a szakmai reputációmra? Még egy ilyen…tönkretenne… bárkit tönkretenne.
– Mi a baj? – kérdezte Mr. Button rémülten. – Hármas ikrek?
– Nem, nem hármas ikrek! – válaszolta a doktor élesen. – Mi több, bemehet és megnézheti saját maga is! Ja, és kerítsen egy másik orvost! Én segítettem magát a világra, fiatalember, és már negyven éve a családja háziorvosa vagyok, de végeztem magukkal! Nem akarom többé látni se magát, se egyetlen rokonát! Ég önnel!
Majd határozottan hátat fordított, egyetlen szó nélkül felkapaszkodott kocsijára, mely a járdaszegély mellett várakozott, s vadul elhajtatott.
Mr. Button letaglózva állt a járdán, s minden ízében remegett. Miféle szörnyűség történhetett? Hirtelenjében már semmi kedve nem volt, hogy belépjen a Maryland Kórház Uraknak és Hölgyeknek épületébe, s csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta magát rávenni arra, hogy megmássza a maradék lépcsőfokokat és átlépjen a bejárati kapun.
Az előtér opálos fényében egy nővér ült a pult mögött. Szégyenét legyűrve, Mr. Button odalépett hozzá.
– Jó reggelt – üdvözölte a hölgy kedves pillantással.
– Jó reggelt. Én… Mr. Button vagyok.
Legjobb lesz, ha elmesélem, miként történt az eset, és ítéljék meg maguk.
Roger Buttonéknak mind társadalmilag, mind anyagilag irigylésre méltó helyzetük volt a háború előtti Baltimore-ban. Rokonság fűzte őket Emezék és Amazék családjához is, minek köszönhetően, s ez minden déli számára ismeretes, a Konföderációt benépesítő roppant arisztokrataréteg teljes jogú tagjainak számítottak. A pár még tapasztalatlan volt a gyermekvállalás régi szép szokását illetően – így Mr. Button, érthető módon ideges volt. Fiút szeretett volna, hogy egy napon majd gyermekét is a connecticuti Yale Egyetemre küldhesse, ahol őt magát, négy éven keresztül, a valamiért oly evidens „Mandzsetta” becenéven ismerték.
Azon a szeptemberi reggelen, pontban hat órakor izgatottan ébredt, a nagy eseménynek tiszteletére felöltözött, elrendezte kifogástalan megjelenését és sietve indult el a Baltimore-i kórház felé vezető utcákon, hogy kiderítse, vajon az éjszaka sötétjének kebelén megszületett-e már az új jövevény.
Amikor körülbelül százyardnyira járt a Maryland Magánkórház Uraknak és Hölgyeknek épületétől, megpillantotta Dr. Keene-t, háziorvosukat, aki épp a lépcsőn jött lefelé, miközben kézmosásszerűen dörzsölgette kezeit – amely mozdulatot minden orvostól megkövetel a szakma íratlan etikai szabályzata.
Mr. Roger Button, a Roger Button és Tsa. Vasáru Nagykereskedés elnöke, e festői kor bármelyik déli úriemberétől elvárt méltóságáról szinte teljesen megfeledkezve rohanni kezdett Dr. Keene felé.
– Dr. Keene! – kiáltotta. – Ó, Dr. Keene!
A doktor meghallotta, felé fordult, s mire Mr. Button odaért hozzá, szigorú doktoros arcára különös kifejezés ült ki.
– Mi történt? – kérdezte Mr. Button, amint zihálva felért a lépcsőre. – Hogy ment? Hogy van a feleségem? Fiú lett? Milyen a gyermek? Mi…
– Beszéljen érthetően! – förmedt rá szigorúan Dr. Keene. Arcán pedig némi ingerültség látszott.
– Megszületett a gyermek? – kérdezte rimánkodva Mr. Button.
Dr. Keene rosszallón ráncolta össze szemöldökét.
– Hát igen, gondolom… azt hiszem, mondhatjuk így is. – Ismét furcsa pillantást vetett Mr. Buttonra.
– A feleségem jól van?
– Igen.
– Fiú vagy lány?
– Na, most már! – csattant fel Dr. Keene ingerült hévvel. – Legyen szíves, menjen inkább és nézze meg a saját szemével. Felháborító! – Az utolsó szót egy szuszra vágta oda, majd maga elé dörmögve elfordult. – Azt képzeli tán, hogy egy ilyen eset jó hatással van a szakmai reputációmra? Még egy ilyen…tönkretenne… bárkit tönkretenne.
– Mi a baj? – kérdezte Mr. Button rémülten. – Hármas ikrek?
– Nem, nem hármas ikrek! – válaszolta a doktor élesen. – Mi több, bemehet és megnézheti saját maga is! Ja, és kerítsen egy másik orvost! Én segítettem magát a világra, fiatalember, és már negyven éve a családja háziorvosa vagyok, de végeztem magukkal! Nem akarom többé látni se magát, se egyetlen rokonát! Ég önnel!
Majd határozottan hátat fordított, egyetlen szó nélkül felkapaszkodott kocsijára, mely a járdaszegély mellett várakozott, s vadul elhajtatott.
Mr. Button letaglózva állt a járdán, s minden ízében remegett. Miféle szörnyűség történhetett? Hirtelenjében már semmi kedve nem volt, hogy belépjen a Maryland Kórház Uraknak és Hölgyeknek épületébe, s csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta magát rávenni arra, hogy megmássza a maradék lépcsőfokokat és átlépjen a bejárati kapun.
Az előtér opálos fényében egy nővér ült a pult mögött. Szégyenét legyűrve, Mr. Button odalépett hozzá.
– Jó reggelt – üdvözölte a hölgy kedves pillantással.
– Jó reggelt. Én… Mr. Button vagyok.
Ennek hallatára rémület ült ki a lány
arcára. Fölállt, s úgy tűnt, menten kirohan az előtérből, és szemmel láthatóan
nem kevés erőfeszítésébe került, hogy önuralmat erőszakoljon magára.
– Látni szeretném a gyermekemet – szólt Mr. Button.
A nővér halkan felsikkantott.
– Jaj, hát persze! – kiáltotta hisztérikusan. – Az emeleten van. Egyenesen fenn az emeleten. Menjen csak… fel!
A nővér megmutatta, merre induljon, Mr. Button pedig hideg verejtékben ázva botladozott felfelé a második emeletre vezető lépcsőkön. Az emeleti előtérben egy másik nővér lépett oda hozzá lavórral a kezében.
– Mr. Button vagyok – szólt nagyon ügyelve az artikulációjára. – Szeretném látni a…
Csatt! A lavór hangos csörömpöléssel a padlóra esett és a lépcsők felé gurult. Csatt! Csatt! Ütemesen bucskázott lefelé a fokokon, mintha csak az úriember által gerjesztett általános rémület részévé akarna válni.
– Látni akarom a gyerekemet! – kiáltotta Mr. Button már-már visítva az összeomlás szélén. Csatt! A lavór a földszintre ért. A nővér visszanyerte higgadtságát és leplezetlen megvetéssel teli pillantást vetett Mr. Buttonra.
– Hát rendben, Mr. Button – egyezett bele halkan. – Ám legyen! De ha tudná, milyen helyzetbe kerültünk ma reggel ettől az egésztől! Egyszerűen botrányos! Ezek után a kórházunknak semmiféle tekintélye nem…
– Gyerünk már! – kiáltotta rekedten a férfi. – Nem bírom ezt tovább!
– Akkor hát, erre legyen szíves, Mr. Button.
A nővér után vánszorgott. A hosszú előtér végében egy szobához értek, ahonnan megannyi különbözőféle csecsemősírás hangjai szűrődöttek ki. – Ezt a szobát a későbbi szóhasználatban csakugyan „síró-szobaként” emlegették. Beléptek.
– Nos – Mr. Button lélegzete egy pillanatra elakadt –, melyikük az enyém?
– Az ott – mondta a nővér.
Mr. Button tekintetével követte, amerre a nővér mutatott, és a következő látvány tárult a szeme elé: egy hatalmas fehér takaróba csavarva egy öregember ült ott, félig belepréselődve az egyik bölcsőbe, egy öregember, aki így ránézésre a hetvenes éveiben járhatott. Ritkás haja szinte egészen ősz volt, állából pedig hosszú, füstszínű szakáll meredt elő, amely abszurd módon lengedezett előre-hátra az ablakon beáramló fuvallatban. Homályos, tompa szemével, amelyben tanácstalan kérdés bujkált, Mr. Buttonra pillantott.
– Megőrültem volna? – csattant fel dörgedelmes hangon Mr. Button, mihelyt rémülete dühbe csapott át. – Ez valami rettenetes kórházi tréfa?
– Nekünk nem annak tűnik – felelte a nővér ridegen –, és nem tudom, hogy Ön őrült-e vagy sem, de ez minden kétséget kizáróan a maga gyereke.
Mr. Button homlokát még jobban kiverte a hideg veríték. Lehunyta, majd ismét kinyitotta a szemét és újra a bölcsőben ülőre nézett. Nem, mégsem káprázott a szeme: valóban egy hetvenéves emberre bámult – egy újszülött hetvenévesre, egy újszülöttre, akinek lábai túllógtak a bölcső keretén, amelyben feküdt.
Az öregember egy percig higgadtan járatta tekintetét egyikükről a másikukra, majd hirtelen reszelős, agg hangon megszólalt:
– Maga az apám? – kérdezte.
Mr. Button és a nővér merőn bámulták.
– Mert, ha maga az – folytatta az öregember nyafogva –, akkor vigyen el engem erről a helyről, kérem – vagy legalábbis vegye rá őket, hogy állítsanak be ide egy kényelmes hintaszéket.
A nővér halkan felsikkantott.
– Jaj, hát persze! – kiáltotta hisztérikusan. – Az emeleten van. Egyenesen fenn az emeleten. Menjen csak… fel!
A nővér megmutatta, merre induljon, Mr. Button pedig hideg verejtékben ázva botladozott felfelé a második emeletre vezető lépcsőkön. Az emeleti előtérben egy másik nővér lépett oda hozzá lavórral a kezében.
– Mr. Button vagyok – szólt nagyon ügyelve az artikulációjára. – Szeretném látni a…
Csatt! A lavór hangos csörömpöléssel a padlóra esett és a lépcsők felé gurult. Csatt! Csatt! Ütemesen bucskázott lefelé a fokokon, mintha csak az úriember által gerjesztett általános rémület részévé akarna válni.
– Látni akarom a gyerekemet! – kiáltotta Mr. Button már-már visítva az összeomlás szélén. Csatt! A lavór a földszintre ért. A nővér visszanyerte higgadtságát és leplezetlen megvetéssel teli pillantást vetett Mr. Buttonra.
– Hát rendben, Mr. Button – egyezett bele halkan. – Ám legyen! De ha tudná, milyen helyzetbe kerültünk ma reggel ettől az egésztől! Egyszerűen botrányos! Ezek után a kórházunknak semmiféle tekintélye nem…
– Gyerünk már! – kiáltotta rekedten a férfi. – Nem bírom ezt tovább!
– Akkor hát, erre legyen szíves, Mr. Button.
A nővér után vánszorgott. A hosszú előtér végében egy szobához értek, ahonnan megannyi különbözőféle csecsemősírás hangjai szűrődöttek ki. – Ezt a szobát a későbbi szóhasználatban csakugyan „síró-szobaként” emlegették. Beléptek.
– Nos – Mr. Button lélegzete egy pillanatra elakadt –, melyikük az enyém?
– Az ott – mondta a nővér.
Mr. Button tekintetével követte, amerre a nővér mutatott, és a következő látvány tárult a szeme elé: egy hatalmas fehér takaróba csavarva egy öregember ült ott, félig belepréselődve az egyik bölcsőbe, egy öregember, aki így ránézésre a hetvenes éveiben járhatott. Ritkás haja szinte egészen ősz volt, állából pedig hosszú, füstszínű szakáll meredt elő, amely abszurd módon lengedezett előre-hátra az ablakon beáramló fuvallatban. Homályos, tompa szemével, amelyben tanácstalan kérdés bujkált, Mr. Buttonra pillantott.
– Megőrültem volna? – csattant fel dörgedelmes hangon Mr. Button, mihelyt rémülete dühbe csapott át. – Ez valami rettenetes kórházi tréfa?
– Nekünk nem annak tűnik – felelte a nővér ridegen –, és nem tudom, hogy Ön őrült-e vagy sem, de ez minden kétséget kizáróan a maga gyereke.
Mr. Button homlokát még jobban kiverte a hideg veríték. Lehunyta, majd ismét kinyitotta a szemét és újra a bölcsőben ülőre nézett. Nem, mégsem káprázott a szeme: valóban egy hetvenéves emberre bámult – egy újszülött hetvenévesre, egy újszülöttre, akinek lábai túllógtak a bölcső keretén, amelyben feküdt.
Az öregember egy percig higgadtan járatta tekintetét egyikükről a másikukra, majd hirtelen reszelős, agg hangon megszólalt:
– Maga az apám? – kérdezte.
Mr. Button és a nővér merőn bámulták.
– Mert, ha maga az – folytatta az öregember nyafogva –, akkor vigyen el engem erről a helyről, kérem – vagy legalábbis vegye rá őket, hogy állítsanak be ide egy kényelmes hintaszéket.
FORDÍTOTTA: Szabó Nóra
A SZÖVEG FORRÁSA: Fapadoskönyv, 2012
A SZÖVEG FORRÁSA: Fapadoskönyv, 2012
Megjegyzések
Megjegyzés küldése