Rainer Maria Rilke: Levelek (részlet)

Lou Andreas-Saloménak

Oberneuland, Bréma mellett

1903. augusztus 10-én (hétfő)

Elmondhatatlan örömmel olvastam, Lou, hogy kis Rodin-könyvem sokat jelent Neked. Semmi más, semmi nem képes olyan biztonságot és reményt adni, mint a Te igenlésed, legérettebb művemre mondott helyeslő szavad. Csak most lett érvényes számomra, csak most fejeződött be igazán, most ismerte el a valóság: tökéletesült, felegyenesedett.

   Ami pedig leveled fejtegetéseit illeti: jótékonyságuk végtelen, s tündököltek szemem előtt, nyugalmas ragyogással; szombati levelemben (bizonyára megkaptad) megpróbáltam hasonló utakat bejárni s megindokolni az eseményt, amit számomra Rodin jelentett. Ő a legfontosabbak egyike, messze az idő fölé terjeszkedő jel, roppant példakép, távolra világló csoda - s mégis semmi egyéb, mint egy ritka magányos, idős ember, magányos öreg matuzsálem. Nézd: ő nem hullatott el semmit, ő egybehordott s mindent maga köré gyűjtött egy hosszú életen át; semmit sem hagyott a bizonytalannak, mindent megvalósított: már egy riadt, megrettent érzésből, már egy álom romjaiból, egy sejtelem csírájából dolgokat teremtett, s maga köré rendezte őket, dolgot dolog mellé; ezért sarjadt körülötte valóság, és a dolgok nyugodt, széles rokonsága, mely őt másféle s ősibb dolgokkal kapcsolta össze, miközben lassanként úgy tűnt, hogy ő maga is nagy dolgok dinasztiájából származik: innen ered nyugalma és türelme, félelemtől mentes, hosszú öregkora, az emberekkel szembeni fölénye, mert ők túl mozgékonyak és túl ingatagok... túl könnyedén játszadoznak azokkal az egyensúlyokkal, melyeknek centrumában ő - csaknem öntudatlanul - pihen. Olyan csodálatosan igazad van, Lou, kedves: szenvedtem a túl nagy példaképtől, kinek követéséhez az én művészetem nem nyújtott elégséges eszközöket; az a hiányérzet, hogy lehetetlen testszerűen, tárgyakból alkotnom, testi fájdalmat okozott, s a rettegés (melynek tartalma a túl kemény, kőkemény, túl elementáris művészet szoros közelsége volt) a két művészeti ág gyökeres különbségeiből fakadt: mennyire érzed és megvilágítod ezt a Te nagy emberi tudásoddal: Te igazmondó...

   De éppen mert magyarázó szavaiddal, leírhatatlanul jótékony, illeszkedő megértéseddel segítettél - világosodhat meg előttem, hogy mégis őt, Rodint kell követnem: nem műveim szobrászi megformálása terén, hanem a művészi folyamat belső rendje szerint; nem a formálást kell megtanulnom tőle, hanem a formálás érdekében megőrzött alapos összeszedettséget. Dolgozni kell megtanulnom, Lou, dolgozni, ez hiányzik nekem! Il faut toujours travailler - toujours - mondta egyszer, amikor a termékeny napjaim között tátongó mély szakadékokról beszéltem neki; ezt ő már alig tudta megérteni: hiszen tökéletesen munkává változott már (annyira, hogy minden mozdulata egyszerű mozgás, a kézművesség mozdulat-tárából!) - Talán csak egyfajta ügyetlenség gátol a munkában, tehát abban, hogy kigyűjtsek valamit minden megtörténő eseményből; mert rögtön tanácstalan vagyok, ha könyvekből vagy találkozásokból ki kellene szűrnöm a magamét; mire fölismerném, már eltorzítják és eltakarják előlem a külső események, s nem tudom megkülönböztetni a fontosat a feleslegestől, s annyi minden megfélemlít és megzavar. Hetekig ücsörögtem a párizsi Nemzeti Könyvtárban, és régen áhított könyvekbe merültem; de fabatkát sem érnek ott készített jegyzeteim; mert amíg olvastam, minden hihetetlenül újnak és fontosnak tűnt, s már csaknem arra vetemedtem, hogy kimásolom az egész könyvet, merthogy nem vihetem magammal; tapasztalatlan vagyok a könyvekben, csak őgyelgek bennük körbe-körbe, állandó, ostoba, parasztos ámuldozással, s végül a legfölöslegesebb vicik-vacakkal megrakodva,  megilletődötten pottyanok ki az utolsó lapon. S hasonlóan gyámoltalan vagyok az eseményekkel szemben is (melynek jönnek és mennek), választási és nyugodt elsajátítási képesség híján... olyan vagyok, mint a jobbra és balra forgatott tükör, amelyből minden kép kihull.

   És mennyi erőfeszítésembe kerül, hogy megkapaszkodjam abban, ami fontos! Folyton közbeszólnak a hétköznap kicsinyességei, a pénzgondok, az apró kényelmetlenségek és véletlenek, az ajtók, az illatok, az órák, melyek csak ütnek és ütnek és valamilyen semmiségre hívnak - ezernyi hang tüskéje szurkál és nem hőköl hátra tőlem és életembe gyömöszöli a mindennapok egészen alantas fecsegését. Már korábban is így volt, de az egyre gondterhesebb és védtelenebb évek során a helyzet csak rosszabbodott: minden átömlik rajtam, fontos és mellékes dolog egyaránt, és semmi nem képes maggá, szilárd ponttá alakulni bennem: csupán egy sor belső ütközet színhelye vagyok, huzatos átjáró és nem ház! Szeretnék kicsit mélyebben magamba húzódni, lényem kolostorába, ahol függnek a nagy harangok. Szeretnék elfelejteni mindenkit, feleségemet és gyermekemet, mindent, minden nevet és kapcsolatot és közösséget és reményt, mely másokkal összefűz. De mit is használna ez a messze vezető út, kifelé a világból, ha mindenütt hangok tülekednek, és sehol egy csöndes, nyugodt irgalommal óvó menedék, mely befogadna. Nincs hely, sehol egy szöglet, hol ne ugyanilyen erővel tolakodna és ne nyomasztana a kicsinyesség. Ha a sivatagba vonulnék, napfény és éhség pusztítana el; mert a madarak sem látogatják többé a remetéket: élelmüket a tömegbe vetik, mely rögtön dulakodni kezd érte...

   És éppen ezért van rettenetesen szükségem arra, hogy megtaláljam művészetemnek eszköztárát, a kalapácsot, az én kalapácsomat, hogy ő legyen az úr és lebírjon minden zörejt. Ebben a művészeti ágazatban is bizonyosan létezik kézművességi megalapozottság! a hűségesen kitartó, hétköznapi munkának, mely a mű megteremtésekor egész tudását mozgósítja, itt is lehetségesnek kell lennie! Ó, munkanapokra éhezem, Lou, arra, hogy műhelyként és cellaként és mentsvárként oltalmazzon szívem legtitkosabb kis kamrája; hogy alapítson kolostort bennem a remeteség, munkám és áhítatom érdekében. Hogy ne veszítsek el semmit, hanem mindent eligazíthassak környezetemben, rokonsági és fontossági sorrend szerint. Hogy föltámadjak, Lou! Mert darabokra hullottam, mint a halott egy régi sírban...

   Valamiképpen nekem is meg kell találnom művészetemnek legkisebb alapelemét, a sejtet, az egyetemesen érvényes, megragadható, nem anyagszer kifejezési eszközt. Akkor munkára kényszerítene és tettre szólítana az előttem tornyosuló roppant munka világos, rendíthetetlen tudata; akkor sürögne a kezem, egyik munkanapom hasonlítana a másikhoz és munkám örökké sikerrel járna, mert a teljesíthetőn és a kicsiségen kezdeném, s mégis a nagyszerűség territóriumán mozognék, kezdettől fogva. Akkor egycsapásra eltakarodna minden, az összes hang és gátlás,s még az ellenséges világ is szervesen beleilleszkednék a munkába, mint ahogy a zörejek is föloldódnak az álomban s csöndesen terelik egy váratlan fordulat felé. A mű anyaga fokozatosan elveszítené fontosságát és terheit, már csak ürügy lenne; de éppen ez az anyaggal szembeni látszólagos közöny képesítene rá, hogy bármilyen anyagot kézbe vehessek, bármit formálhassak az ürügyekből, és mindenre rátaláljak méltányos és szándéktalan eszközeimmel. 

   Talán magában a nyelvben rejlik ez a kézművességi tudás? Talán segítene belső életének és akaratának, fejlődésnek és múltjának tüzetesebb megismerése? (A nagy Grimm-szótár ezt a lehetőséget sejteti; láttam egyszer Párizsban...) Talán valamilyen egyetem nyújtani volna képes? vagy egyetlen dolognak pontosabb ismerete? (Sokak számára bizonyosan nyújtja is, bárha nem sejtik: ott egy-egy szakterület kínálja ezt a mindennapos kézművességi munkát.) Vagy netán valamilyen szerencsésen örökölt és szorgalmasan gyarapított kultúrában rejlik? (Hoffmannsthal éppen erre tanúbizonyság; s egy kis tanulmány a Neue freie Presse-ben - véletlenül kaptam a napokban, mellékelem is - szintén erre utal; gyönyörűen írja: a szép kézművességi eszközök a szép művészet tartozékai.) De nálam más a helyzet: nekem ellenségesen szembe kell fordulnom minden örökséggel, s amit szereztem, olyan csekély; kultúrával pedig szinte nem rendelkezem. Folyton meg-megújított kísérleteim, hogy valamilyen egyetemen tanulmányokba fogjak, csúfos kudarcot vallottak; ennek külsődleges okai voltak, s közben állandóan kísértett egy furcsa érzés: mintha valami öröklött tudásanyagtól kellene visszatérnem egy fáradságos útra, mely - rengeteg kacskaringóval - ismét ugyanahhoz a tudáshoz vezet. lehet, hogy túl elvont tudományágakat választottam; lehet, hogy más kísérletek új gyümölcsöket teremnének?... De mindehhez hiányzanak a könyvek, s a könyvekhez az ujjmutatások. - És sokszor gyötrelmet okoz, hogy olyan keveset tudok; talán talán csak az, hogy olyan keveset tudok a virágokról és az állatokról és az egyszerű folyamatokról, melyekben úgy lélegzik az élet, mint a népdalokban. S ezért fogadkozom váltig, hogy mostantól pontosabban nézem, látom a világot, több türelemmel s - mint egy színházi előadáson - elmélyülő igyekezettel torpanok meg a legparányibb dolgok előtt, melyekre eddig fittyet hánytam. A látszat mögött rejlő dolgokban érvényesülnek legártatlanabb formában a törvényszerűségek: ott egyedül a dologgal vélnek összeszövődni, őrizkedve a világ kíváncsiságától. A kicsi dologban csalhatatlan a törvény, kiütközik minden oldalán, kitör belőle. S ha csak tanulhatnék, s edzhetném a szemem, akkor nem hagyna cserben a hétköznapi munka, amire olyan szótlanul áhítozom...

   Légy hozzám irgalmas, Lou. Tekints úgy: túl öreg vagyok ahhoz, hogy a keresés révén megifjodhatnék; de hiszen gyermek is vagyok. Előtted, s ezt nem kendőzöm el, s úgy szólítalak, mint a gyermekek éjszaka: arcom kezedbe rejtem, szemem behunyom, s érzem, hogy közel vagy és megoltalmazol jelenléteddel:

Rainer

Fordította: Báthori Csaba
A SZÖVEG FORRÁSA: Új Mandátum Kiadó, 1994