Karen Blixen: Az illatszeres üvegcse (részlet)

Augustus von Schimmelmann gróf, egy mélabúra hajlamos ifjú dán nemes, aki kifejezetten csinos férfi lett volna, ha kissé nem kövérkés, az 1821-es év egyik szép májusi estéjén levelet írt egy Pisa környéki fogadó kertjének malomkő asztalán. A gróf nem tudta, hogyan fejezze be a levelet, felállt, s míg a fogadóban a vacsoráját készítették, tett egy sétát az országúton. A lemenő nap hosszú, aranyló sugarai átszűrődtek az út mentén sorakozó magas nyárfák lombján. A meleg, tiszta levegőt avar és széna illata fűszerezte, az égen nagy csapat fecske keringett, az utolsó pillanatig kiélvezvén a késői óra fényét.

   Augustus gróf gondolatai még mindig a levél körül forogtak. Barátjának, hajdani diáktársának írta Németországba, akit még boldog ingolstadti tanulóéveiből ismert; ő volt az egyetlen, akinek bátran kiönthette a szívét. De vajon a teljes igazságot írtam-e meg neki, tűnődött magában. Odaadnék egy évet az életemből, ha beszélhetnék vele ma este, s figyelhetném közben az arcát. Mily nehéz is megismerni az igazságot! Önmagához talán nem is lehet tökéletesen őszinte az ember. Az igazság fogalma, akárcsak az időé, emberi közösségben keletkezett, és így mindörökre annak a függvénye. Vajon mi az igazsága annak a hegynek, messze-messze Afrika szívében, amelynek nincsen neve, s melyre nem vezet sem út, sem ösvény? Ennek az útnak, melyen most sétálok, az az igazsága, hogy Pisába vezet, Pisáról pedig az emberek által írt és olvasott könyvekben lelhető fel az igazság, mellyel mindenki egyetért. De vajon annak az embernek mi az igazsága, aki egy lakatlan szigeten él? Márpedig én, én is olyan vagyok, mint az az ember ott, a lakatlan szigeten.

   Ingolstadti diákként a barátaim mindig kinevettek, mert az volt a szokásom, hogy minden tükörben megnéztem magam, amely mellett elmentem; a szobáimat is teleraktam tükrökkel. Azt hitték, hiúságom az oka, az, hogy el vagyok ragadtatva a külsőmtől. Pedig semmi összefüggés nem volt e két dolog között. Azért néztem meg magam minden tükörben, hogy megtudjam, milyen vagyok. hiszen a tükör elmondja rólunk az igazságot.

   A gróf kellemetlen borzongással emlékezett vissza gyermekkorára, amikor rokonai azzal akartak kedvében járni, hogy elvitték a koppenhágai tükörterembe. Ebben a teremben minden oldaláról visszatükröződik az ember, még a mennyezetről és a padlóról is, száz meg száz tükörben, és ezek mindegyike torz, visszataszító formában mutatja arcát és alakját – hol megkurtítva, hol megnyújtva vagy kitekeredve, ám mégis úgy, hogy közben mindig megmarad valami a valóságos külsejéből is. Ezen az estén a grófnak az a képzete támadt, hogy ez a hátborzongató terem valójában hasonló az élethez. Ugyanúgy tükröződik egész lényünk minden ember tudatában, akivel csak találkozunk, és ugyanígy torzul karikatúrává, mely valamit igazi énünkből is őriz, miközben teljes igazságként tünteti fel magát. A hízelgő képmás is hamis. De egy megértő barát lelke, gondolta Augustus gróf, mint amilyen Karlé, őszinte tükör, mely híven őrzi képmásunkat. Igen, bizonyára ez az oka annak, hogy mindig oly végtelenül nagyra tartottam barátságunkat. Bárcsak így lehetne a szerelemben is! Bárcsak olyan lélek, olyan társa kísérne minden utunkon, aki valódi természetünket tükrözi vissza, minden boldogságunkkal, boldogtalanságunkkal együtt, és aki biztosít minket afelől, hogy nem álom az egész! Számomra pontosan ezt jelenti a házasság, egy olyan személy állandó társaságát, akivel holnap megbeszélhetem, mi történt tegnap. 

   A gróf sóhajtott, gondolatai visszatértek az imént írt levélhez. Megpróbálta elmagyarázni benne barátjának, miért hagyta el otthonát, egész dániai életét. Balsorsa egy módfelett féltékeny feleséggel verte meg. Még csak nem is a többi nőre féltékeny, füstölgött magában a gróf, sőt tőlük tart a legkevésbé, egyrészt, mert jól tudja, hogy ő a legszebb, legbájosabb mind közül, másrészt pedig azért, mert azzal is tisztában van, hogy valójában milyen kevéssé foglalkoztatnak más nők. Karl is elmondhatná neki, hogy jelentéktelen szerelmi kalandjaimnál Ingolstadtban mennyivel többre tartottam a művészetet és a zenét, ha olykor egy-egy operatársulat az Alcestét vagy a Don Giovannit játszotta a városban; mi több, kalandjaimnál még tanulmányaimat is komolyabban vettem. A barátaimra féltékeny, meg a kutyáimra, Lindenborg erdeire, a puskáimra és a könyveimre. Lámpással keres ürügyet keserves szorongásához és rettegéséhez.

   A gróf gondolatban felidézett egy esetet, mely fél évvel esküvőjük után történt. Egy szép napon belépett a felesége szobájába, hogy megajándékozza egy pár gyémánt fülbevalóval, melyet egy párizsi barátja vásárolt meg számára, Berri herceg hagyatékából. Augustus maga is értett a drágakövekhez, minőségüket, csiszolásukat oly pontosan meg tudta ítélni, akár egy gyémántkereskedő, sőt, sokszor fájlalta, hogy saját nemét kizárták ezek viseléséből. Miután megnősült, nagy örömmel ajándékozott fiatal feleségének ékszereket, és szerette elnézni, milyen kecsesen viseli őket. Utóbbi szerzeményével annyira elégedett volt, hogy a függőket ő maga csíptette fel felesége apró füleire, aztán tükröt tartott az arca elé, hogy megnézhesse magát. Az asszony belenézett a tükörbe, és észrevette, hogy férje tekintete nem az ő arcán, hanem a gyémántokon függ. Azonnal kivette őket a füléből, és odanyújtotta a férfinak. – Sajnálom – mondta, s száraz szeme sokkal tragikusabban hatott, mintha elöntötték volna a könnyek –, de én nem osztom a gyémánt iránti szenvedélyedet. – Attól a naptól fogva semmilyen ékszert nem viselt többé, és sajátos stílust alakított ki öltözködésében is; egyszerűen öltözött, akár egy apáca, ám ezekben a szigorú ruhákban is oly szép és elegáns volt, hogy valósággal divathóbortot keltett maga körül, iskolát teremtve utánzói számára.

   Vajon meg tudom-e értetni Karllal, tűnődött Augustus, hogy a feleségem csakugyan a saját fülbevalójára féltékeny? Biztos, hogy senki sem képes megérteni ilyen botorságot. Én sem értettem meg, és ezzel én alighanem legalább olyan boldogtalanná tettem őt, mint ő engem. Ifjúkoromban arról álmodoztam, hogy leendő feleségemmel majd minden gondolatomat, minden hangulatomat megoszthatom. Hát, ami Malvinát illeti, ez bizony teljességgel lehetetlen. Kényszerít rá, hogy napjában akár hússzor is hazudjak neki, megtanuljak színlelni arckifejezésemmel, hanghordozásommal, sőt mozdulataimmal is. Nyilvánvaló, hogy ez nem mehetett így tovább, és helyesen tettem, hogy elutaztam, mert amíg együtt vagyunk, sosem ér véget ez az áldatlan állapot.

   Hanem most már mi lesz velem? Mihez kezdek magammal, hogyan folytassam az életemet? Vagy talán most az egyszer higgyek a csodákban, lehet, hogy épen most nyújt majd felém segítő kezet a gondviselés?

   Mellényzsebéből aprócska tárgyat vett elő, azt nézegette. Egy illatszeres üvegcse volt, amilyet a hölgyek mintegy fél évszázaddal korábban használtak. Szív alakú, fehér porcelánjára tájképet festettek terebélyes fákkal és egy folyón átívelő híddal. A folyó túloldalán emelkedő magas sziklán tornyos, rózsaszínű palota állt, alatta hullámzó szalagon felirat:  Amitié sincère. (Őszinte barátság.)  

Augustus gróf mosolyogva gondolt arra, hogy voltaképpen ez a kis üvegcse hozta el Itáliába. Egy idős hölgyrokonától, apja nagynénjétől kapta valamikor, aki soha nem ment férjhez, pedig kora híres szépsége volt, s akit a gróf odaadósan szeretett gyermekkorában. Ifjú éveiben a hölgy is sokat utazgatott Itáliában, és egy ideig az üvegcsén látható rózsaszín palotában vendégeskedett; attól fogva a világ minden szépsége és romantikája e helyhez kötődött emlékezetében. Haláláig megőrizte hitét, hogy a kis fiola tartalma fogfájás és szívfájdalom ellen egyaránt gyógyír. A néni a gyermek Augustust is beavatta ábrándozásaiba a kastélybeli titokzatos boldogságról; néha, amikor a kisfiú magára maradt, még tovább is költötte a történeteket. Most, hogy a néni már réges-rég sírjában pihen, senki nem tudja többé, vajon merre is lehet az a táj. ki tudja, tűnődött Augustus, miközben a kis szív alakú üveget visszadugta mellényzsebébe, egy szép napon talán megérkezem majd ehhez a folyóhoz, átmegyek ezen szürke hídon, és megpillantom ezt a sziklát a kastéllyal a tetején.

   Milyen rejtélyes és nehéz az élet, gondolta, és mire való az egész? Miért tulajdonítok saját életemnek akkora jelentőséget, miért tartom jelentősebbnek mindennél a világon? Egyszer majd száz év múlva valaki talán épp azzal akarja elszórakoztatni magát, hogy rólam és ma esti rosszkedvemről olvas – ámbár az is lehet, hogy egyáltalán nem tartja majd szórakoztatónak.

Fordította: Kertész Judit

A SZÖVEG FORRÁSA: Hét fantasztikus történet. Polar Kiadó, 2007