Parti Nagy Lajos: Az otthonkás Madonna

Idősebb Lucas Cranach 1528-ban, egy évvel a híres Fátyolos Vénusz előtt, festett egy másik női aktot, mely Szűz Máriát áldott állapotban, de még jóval a kis Jézus születése előtt ábrázolja. A kép sugárzóan, szemérmetlenül meztelen, nem csoda, hogy címét és tárgyát századokon át vitatták, egyesek a „korábbi” Vénuszként, mások „Die unsere heilige Jungfrau”-ként, azaz „A mi boldogságos szűzünk”-ként hivatkoztak rá, bár nevezni Madonnának nevezték.

Hol eltűnt, hol előkerült, ami biztos, dr. Renn, drezdai műtörténésznek 1937-ben, egy Wittenberg környéki vadászkastélyban még volt alkalma megtekinteni. Története tehát kész regény, de a rejtélyes utolsó fejezet az előzőeken is túltesz. Hogy három évtizeden át a tömpemizséri városi múzeum büszkesége, s szinte a város jelképe lett, egyfelől természetes, másrészt maga a csoda. Noha a kiterjedt Cranach család magyar származása a világ e táján úgyszólván ténynek tekintették, arra, hogy a Cranachok konkrétan tömpemizsériek lettek volna, a tömpemizsérieken kívül senki se gondolt. Pedig a gondolat logikus volt.
Mert 1945 koranyarán mi másért találták volna meg épp itt, a tömpemizséri Cupi-mocsárba süppedve az orosz katonai teherautót, platóján a sérült, golyókkal átlyuggatott ládával, s mi másért fogta volna fel a többi, nem túl értékes műtárgy a kóbor géppisztolysorozatot, mint azért, hogy a Madonnának egy hajaszála se görbüljön? És mi másért adta volna a festményt a 2. Ukrán Front parancsnoka úgynevezett örök letétként Tömpemizsér sokat szenvedett munkásságának és dolgozó parasztságának, amit követően, épp oly legálisan legálisan, mint amilyen ünnepélyesen az Esze Tamás, majd Malinovszkij marsall, majd ismét Esze Tamás Városi Múzeum fő helyére került? A kereten a régi vájatba csavarozva ott ragyogott a réztábla: „id. Lucas Cranach: A mi ifjú asszonyunk, a 2. Ukrán Front Ajándéka.
A múzeum bejárata mellett márványtábla emlékeztetett az eseményre, azt 1976-ig minden év április 4-én magas rangú szovjet katonatisztek bensőséges, ünnepi műsor keretében megkoszorúztak.
Az intézmény tekintélyét jól mutatja, hogy mindössze 1956 októberétől 1957 május elsejéig kellett zárva tartania. S persze „a Cranach-festmény napvilágról való eltűnésének napjaiban”, ahogy dr. Tanyász, az akkori igazgató fogalmazott.
Hogy 1977 elején, egy mogorva, jégbordás napon mi történt, s ami, tegyük fel, történt, miért történt e kétségtelen remekművel, hitelt érdemlően már soha nem fog kiderülni. A Madonna se itthon, se külföldön nem bukkant fel többé, a volt igazgató állításán pedig, hogy ott van a múzeum alatti pincerendszer valamelyik elzárt s tán el is felejtett raktárában szállításra, méghozzá külföldre való szállításra készen, a jelenlegi vezetők csupán nevetnek.
Pedig dr. Tanyász, a régi pártkáder részletesen leírja, hogy a történtek utáni harmadik napon, a titkos, szovjet, magyar és osztrák szakértők által megejtett restaurátori vizsgálat után, annak mellbevágó és felfoghatatlan eredményétől remegő kézzel, közelebbről meg nem nevezett, de nagyon felső utasításra, miként csomagolta össze a „beavatkozást szenvedett” festményt. A munkában Gölöncsér Béla volt bányaács, majd ipari őr segédkezett, akit dr. Tanyász, a pártszervezet ajánlására, az előző őszön vett fel félállású teremőrnek.
Bár munkáját jól végezte, s különben is régi teremőr-családból származott, Gölöncsér másnap, január 11-én már nem ment dolgozni. A közéletből is, a pártból is elmaradt, bozontos szemöldökére, szűkszavúságára, durva testalkatára ma szinte senki sem emlékszik a helyiek közül. Mikor két év múlva belefulladt a Ripa-telepi bányatóba, a családon kívül egyedül dr. Tanyászt foglalkoztatta egy ideig, hogy mi történhetett. Pedig semmi nem történt, ittasan horgászott, megszédült, beverte a fejét a stég peremébe, és megfulladt.
Az igazgató zavaros és körülményes levélvázlatát a Madonna eltűnésének körülményeiről 1989-ben, halála után találta meg leánya, s ő juttatta el a helyi lap, a Tömpék Népe szerkesztőségébe. Az agyonjavított gépirat onnan került hozzám.
Bizonyos jelek arra utalnak, hogy kezdetben egy meg nem nevezett, nagyon magas elvtársnak, alighanem Aczél Györgynek szánta a levelet, de erről a fogalmazás s a történtekkel való újbóli szembesülés során letett. A szószerinti közlésre engedélyt nem kaptam, így csupán kivonatosan ismertetem dr. Tanyász József, épp teljes képtelensége miatt hitelesnek látszó verzióját az 1977-es esztendő januári eseményeiről.
Hetedikén, nem sokkal zárás előtt Marika, az úgynevezett gazdasági igazgató, s dr. Tanyász felesége, halálra váltan rohant be férje irodájába, hogy jöjjön a Jóska, mert a Cranachhal valami nagy gamatság történt.
Az igazgató rohant, legelőbb behatolásos, ablakon áti rablásra gondolt, noha akkor hallania kellett volna a lövéseket, hiszen, mint írta, „Gölöncsér Béla Elvtársat kifejezetten fegyveres testületi múltja végett alkalmaztuk ebbéli minőségében, különös tekintettel az erősödő klerikális reakcióra, nyomában pedig elmebeteg, antinudista fenyegetőzésekre”. Lelki szemeivel már látta a súlyos, üres keretet a vászon szomorú foszlányaival.
Ehhez képest a Cranach a helyén volt, csak éppen nem volt meztelen. Egy kicsit bő, rózsaszín otthonka volt rajta, úgy értve, hogy rá volt festve az ujjatlan, elöl gombos asszonyi öltözék, a Kárpát-medence legnépszerűbb, leghétköznapibb ruhadarabja. A rózsaszín alapon zöld, úgynevezett Anjou-liliomok virítottak.
Dr. Tanyász tátott szájjal, némán állt sokáig, Gölöncsér, a teremőr ült a szokott helyén, nézett maga elé.
Béla, mondta az igazgató, Gölöncsér elvtárs! Mikor volt itt utoljára látogató?
Reggel, mondta Gölöncsér, második órában az iskolások. A kis sütni való öcsikék.
Akkor mi ez itten?
Nem tudom, mondta Gölöncsér.
Mari, te nem láttál az égvilágon semmit, mondta az igazgató a feleségének. Értve vagyok? Bezáratsz műszaki okok miatt, aztán hazamész a Norbikához. Az asszony nem kérdezett, bólintott és elment.
Szóval mi ez itten, Béla, kérdezte dr. Tanyász. A teremőr sokára szólalt meg. Asszed, olyan fasza itt állni napszám csórén, kérdezte. Te se örülnél, ha a te Marikád állna itt. Vagy az Andid, ugye, kisanyuka létére. Dr. Tanyász elvörösödött. Andi a lánya volt, aki érettségi helyett tavaly szült egy gyereket, a Norbikát.
Úgy értsem, hogy te… cselekvőleg csináltál valamit, mutatott a teremőrre.
Nem.
Hanem?
Erősen néztem ezt a szegényt, vagyis igazság szerint szuggeráltam. Hogy vegyen fel valamit.
És?
Látod, felvett.
Mert… nézted? Mert Gölöncsér Béla szochazás ipari őr az Eternitgyárból nézte a Cranachot, ordította dr. Tanyász. Mutasd a kezed!
A teremőr mutatta, lassan, gyöngyöző homlokkal. A nagy lapátkeze teljesen tiszta volt. Dr. Tanyász toporzékolt, hitetlenkedve rázta a fejét. Le kellett ülnie, Gölöncsér átengedte a székét. De nem bírta sokáig, fölpattant, odalopakodott a képhez. Nézte, aztán szagolgatta, de semmi szagot nem érzett. Végül megtapintotta az ominózus, megtévesztően redőzött drapériát. A festék csontszáraz volt.
Azért, mert az ember nem istenhívő, azért még lehet benne jóérzés, mondta Gölöncsér.
A te jóérzésedtől mind a ketten be leszünk zárva a picsába, ordította az igazgató. De azt mondd meg, miért máma, miért? Fél éve itt ülsz mindennap. Szuggerálhattad bőven.
Szuggeráltam is, vörösödött el a teremőr. Csak úgy látszik így volt elrendezve, hogy mámára sikerült.
Gratulálok, mondta az igazgató. Gratulálok. De jól idefigyeljél! Mostan te ide leülsz, hozok enni meg inni, rágyújthatsz, leveheted a cipődet. Ülsz, és addig szuggerálod a disznó munkádat, amíg le nem jön róla az a szar. Vagyok értve? Addig innen el nem mész. Se te, se én.
Éjfélkor billent le először a fejük. Dr.Tanyász riadt föl előbb, szépen kivette Gölöncsér pisztolytáskájából a pisztolyt, bevitte az irodájába, bezárta. Aztán haladéktalanul visszament és felrázta a teremőrt.
Négytől hétig alighanem mindketten aludtak a székükön. Fél nyolckor az igazgató főzött két kávét. Gölöncsér rágyújtott, fehér volt, mint a fal.
Tizenegykor azt mondta, hasogat a feje, és ő most hazamegy.
Nem mész sehova, mondta Dr. Tanyász. Na, na, felelte Gölöncsér és a pisztolytáskájához nyúlt. Matatott egy darabig, aztán elkezdett sírni. Ne haragudjál, hüppögte, erről se te nem tehetsz, se én, erről csak a mi kurva életünk tehet.
Az igazgató nagy levegőt vett, aztán szó nélkül kiment. Megivott az irodájában két Lánchíd-konyakot, és fölhívta a pártbizottságon a sógorát, majd a Nemzeti Galériát. Hosszan beszélt, terpeszben, hogy lássák, ő áll a lábán, itt van, a helyén, ahová állították. Persze hamarosan kijönnek, mondták az illetékesek, és arra gondoltak, szegény hülye dr. Tanyász megbolondult. Mert hogy máshogy értelmezzenek egy olyan mondatot, miszerint Gölöncsér Béla elvtárs, fegyveres teremőr a 2. Ukrán Front tulajdonára, idősebb Lucas Cranach világhírű Madonnájára a puszta nézésével otthonkát festett.
Illetve létesített, így kéri jegyzőkönyvbe venni.

A SZÖVEG FORRÁSA: Magvető Kiadó, 2013