Vaszilij Grosszman: Élet és sors (részlet)

A harc általános menetének érzése, amely a többiektől füsttel, tűzzel elválasztott, lövöldözéstől megsüketült emberben támad, gyakran hitelesebbnek bizonyul a parancsnoki térkép alapján kialakított véleménynél.

   A harc fordulópontján olykor elképesztő változás állhat be, amikor a támadó katona, aki már-már elérte célt, egyszerre tétován körülnéz, és nem látja azokat, akikkel együtt, összehangoltan elindult a cél felé, az ellenség viszont, aki mindeddig egy szemnek, gyengének és ostobának tűnt, egyszerre megsokasodik, s ezért leküzdhetetlenné válik. Ebben a pillanatban, a harc fordulópontjának pillanatában, amely tökéletesen világos mindazok számára, akik kívülről próbálják előre látni és megérteni, az érzékelésben fordulat következik be: a hetyke, okos "mi" félénk, törékeny "én"-né, az ügyetlen ellenség pedig, aki egyedi vadászcélpontnak látszott, félelmetes és fenyegető, tömbbé egyesült "ők"-ké válik.

   Az ellenállást sikeresen leküzdő támadó az előbb még a harc minden eseményét külön-külön érzékelte: gránátrobbanás... géppisztolysorozat... az ott, ni, aki a fedezék mögül lő, mindjárt futásnak ered, semmi kétség, futnia kell, mert egymaga van, elválasztva attól a különálló ágyújától, attól a különálló géppuskájától, attól a szomszédságában lévő, ugyancsak különállón tüzelő katonától, én viszont a "mi" vagyok; én vagyok ez az egész hatalmas támadó gyalogság, én vagyok az engem támogató tüzérség, én vagyok az engem támogató harckocsihad, én vagyok a mi közös harcunkat megvilágító rakéta. Ám egyszerre egyedül maradok, és mindaz, ami széttagolt és éppen ezért gyenge volt, az ellenséges puskák, géppuskák, lövegek rettenetes egységgé olvadnak össze, és nincs az az erő, amely képes lenne megsegíteni, hogy leküzdjem ezt az egységet. Egy menekülés van csak: a futás, eltakarva a fejem, a vállam, a homlokom, az állkapcsom.

   És viszont: azok, akiket az éjszaka sötétjében váratlan csapás ért, s akik eleinte gyengének és elkülönültnek érezték magukat, kezdik széttagolni a rájuk rontó ellenség egységét, és kezdik megérezni saját egységüket, amelyben a győzelem ereje rejlik.

   Gyakran éppen ennek az átmenetnek a felfogása az, ami alapot ad arra, hogy a katonai tevékenységet művészetnek lehessen nevezni.

   Az elkülönültségnek és a sokaságnak ez az érzése, a tudat átmenete az elkülönültségből a sokaság fogalmához nem csupán a századok és zászlóaljak éjszakai harcának eseményláncolatában van jelen: ez a hadseregek és népek katonai erőfeszítéseinek is velejárója. 

   Van egy érzés, amely csaknem teljesen megszűnik a harc résztvevőiben, mégpedig az idő érzékelése. A lány, aki reggelig táncolt az újévi bálban, nem képes megmondani, milyennek érzékelte a bál idejét: hosszúnak-e, vagy éppenséggel rövidnek.

   A slisszelburgi rab, aki huszonöt évet töltött a várbörtönben, ugyancsak azt mondja: "Úgy érzem, egy öröklétet töltöttem a várban, ugyanakkor úgy tűnik, pár rövid hetet voltam csak bent."

   A lány számára az éjjel tele volt elsuhanó eseményekkel -, és minden esemény oly sebesnek tűnt, hogy időbeli kiterjedésük nem hagyott nyomot a tudatában. Ám e rövid események összessége mégis oly hosszú idő érzését keltette benne, amelybe belefér az emberélet minden öröme.

   A slisszerburgi rabbal éppen fordítva történt: az ő huszonöt börtönéve a reggeli ellenőrzéstől az esti ellenőrzésig, reggelitől ebédig tartó gyötrelmesen hosszú időszakokból tevődött össze. E szegényes események összege azonban új érzést szült: a váltakozó hónapok és évek komor egyformaságában az idő összehúzódott, összezsugorodott... Így keletkezett a rövidség és a hosszúság együttes érzése, így keletkezett a hasonló érzés az újévi mulatság résztvevőjében és a börtönévtizedek elszenvedőjében. Az események összege mindkét esetben a hosszúság és a rövidség együttes érzését keltette bennük.

   A harc résztvevőjében bonyolultabban megy végbe a hosszúság és rövidség érzésének deformációja. Itt a dolog messzebbre vezet, itt bizonyos primer érzések torzulnak, görbülnek el. A harcban a másodpercek kitágulnak, az órák viszont összezsugorodnak. Az idő hosszúságának érzése villámgyors eseményekkel kapcsolódik össze: a gránátok és légibombák vijjogásával, a lövések és robbanások villanásaival.

   A rövidség érzése tartósabb eseményekhez viszonyul, amilyen az előremozgás tűz alatt a szántásban, a kúszás fedezéktől fedezékig. A kézitusa viszont időn kívül zajlik. A bizonytalanság itt egyaránt megjelenik az összetevőkben és az eredményben, deformálódik az összeg is, minden egyes összetevő is.

   Az összetevők sokasága pedig végtelen.

  A harc időtartamának érzése oly mélységesen deformálódik, hogy teljes határozatlanságot eredményez, nem köthető sem a hosszúság, sem a rövidség fogalmához.

   A káoszban, amelyben összekeveredik a vakító fény és a vak sötétség, ordítozás, robbanások döreje és géppisztolyok szapora kattogása, a káoszban, amely ízekre szaggatja az időt, Krimov döbbenetes élesen felismerte: a németeket visszaszorították, megverték. Ugyanúgy ismerte fel ezt, mint azok az írnokok és híradósok, akik mellette tüzeltek: a belső érzékével.

Fordította: Soproni András
Forrás: Európa Könyvkiadó, 2013