Walt Whitman: Hozzád

Bárki is vagy, félek, álmok ösvényein tévelyegsz,
Félek, hogy amit valónak vélsz ma, kipereg 
kezedből, lábad alól, 

Hisz tünedeznek rólad s mellőled máris vonásaid,
örömeid, szavaid, házad, mesterséged,
szokásod, bolondozásod, öltözeted, bűneid, 
Feltűnik elém igazi lelked és tested,
Az lép elő az ügyeidből, a kereskedés, az üzlet, a
munka, a gazdagság, a ruha, a ház, a csere-bere, 
az evés-ivás, a szenvedés, a halál mögül. 



Bárki vagy is, most rád teszem a kezem, 
hogy te légy a versem,
Mozdulatlan ajkkal súgom füledbe,
Sok férfit és nőt szerettem, de nálad jobban 
senkit se szerettem. 

Oh, sokáig voltam tétova és szótalan, 
Régóta egyenest feléd kellett volna irányítanom 
utam,
Csak téged kellett volna emlegetnem, csak téged
kellett volna énekelnem. 

Most odahagyok mindent, megindulok és 
himnuszodat zengem,
Senki nem értett meg téged, csak én értelek meg 
téged,
Senki nem adott igazat neked, tenmagad sem 
adtál igazat magadnak,
Senki sem látott tökéletesnek, csak én látok 
tökéletességet benned,
Mindenki el akar nyomni, csak én nem egyezem 
bele, hogy elnyomjanak,
Csak én nem rakok föléd gazdát, urat, elöljárót, 
istent – kivéve azt, akit te mélyen 
önmagadban hordozol. 

Festettek nyüzsgő tömegeket a festôk, középen 
egy-egy főalak,
És lövelltettek aranyszín dics- 
fényt a főalak fejérôl,
De én emberfelhők miriádjait festem s mindenre 
ráfestem az aranyszínű dicsfényt,
Az én kezem nyomán minden férfi és nő
homlokáról kápráztató, örök fénysugár
sugárzik. 

Oh, mennyi nagy dolgot, mennyi dicsőséget 
dalolhatnék rólad!
Nem is tudtad meg soha, hogy ki vagy, egész 
életedben magadban szunnyadoztál, 
Szenderegtél szinte összecsukott szemmel csaknem 
az egész idő alatt,
Amit míveltél, gúnyképe lett annak, amit akartál, 
(Szorgalmad, tudásod, imád, mire válik, mi lesz
belőle, hogyha nem gúnykép?) 

Mindez a gúnykép mégse te vagy, 
Mögöttük, bennük lappangsz, jól látom én,
S elkísérlek, addig, ameddig soha senki nem kísért, 
A szótlanság, a munkapad, a csípős szavak, az 
éjszaka, a megrögzött szokás, mindez ha
más szemében, sőt saját szemedben eltakar,
nem takar el az én szememben, 
Borotvált arc, riadt tekintet, mosdatlan arcbőr,
ha mást megtéveszt is, nem téveszt meg 
engem,
A cifra ruhát, a torz testtartást, a részegséget, a
kapzsiságot, a korai halált, mindezt lehántom én terólad. 

Nincs képesség férfiban vagy nőben, ami ne 
volna meg tebenned,
Nincs erény, nincs szépség férfiban vagy nőben, 
mi hiányoznék tebelőled,
Nincs bátorság, kitartás másokban, mi 
hiányoznék tebelőled,
Amennyi öröm másra vár, ugyanannyi öröm vár 
tereád is. 

Én magam senkinek semmit nem adok, csak ha 
neked is pontosan ugyanannyit adhatok, 
Senki dicsoőségére nem dalolok dalt, istenére 
sem, ha a te dicsőségedet nem dalolhatom. 

Bárki vagy is! követeld ki magadnak, akármi 
áron, ami neked jár!
Kelet és nyugat minden ékessége megfakul 
ékességed mellett,
Ezek a határtalan földek, csak a végtelen folyók 
nem határtalanabbak, s végtelenebbek, mint 
te vagy.
Tomboló elemek, viharok, természet dühödt 
kitörései, a látszólagos elmúlás vad 
görcsei, mindezek felett te állsz, mint úr 
vagy úrnő,
Úr vagy úrnő, te rendeltettél, a természet, az 
elemek, a gyötrelem, a szenvedély, az 
elmúlás fölé. 

Bokádról földre hull a béklyó, teljes egész vagy 
önmagadban,
Légy bár öreg, vagy ifjú, férfi vagy nő, 
faragatlan, világ kivetettje, ami te vagy, utat 
tör önnön erejéből, 

Minden csak eszköz: születés, élet, halál, 
semminek sem vagy itt híjával,
Minden gyűlöleten, becsvágyon, értetlenségen, 
közönyön át, ami te vagy, utat tör.