Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül (részlet)

     
                           LÁTHATATLAN VONATOK
                               


Ez év márciusában - tizedike felé lehetett - egy délután az Egyetem téri
Central Kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan
egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás. A
bankfiókra csak ennyi van kiírva nagy betűkkel: "Anyaintézet", és én már
sokszor töprengtem rajta, vajon a gyanútlan olvasó, főként, ha erősen
családias képzetkörben mozog, nem érti-e félre a cégtáblát, s az intézetet
nem téveszti-e össze holmi jótékonysági iskolával, ahol a legszentebb
kötelességre, az anyaságra nevelik a fiatal leányokat. Én persze tudom,
hogy nem erről van szó, anyámat hatéves koromban vesztettem el, s a
mostoha élet korán hozzászoktatott, hogy a pénzgazdaságot
megkülönböztessem a népneveléstől.

Bár pontosan nem emlékszem, az a gyanúm, ezen az emlékezetes délutánon is
inkább gazdasági kérdések foglalkoztattak s nem a nép oktatása, ami pedig
első kötelessége volna egy közírónak. Igaz, hogy a kettő, éppen az
írónál, egybeeshetik. Tehát mondjuk így: azt igyekeztem kiszámítani,
melyiket írjam meg előbb: azt az elvi tanulmányt, a modern ember
szerepéről a társadalomban, vagy az egész estét betöltő háromfelvonásos
színművet. Végre úgy döntöttem, a színművet írom meg előbb, hogy ennek
jövedelméből aztán annyi ráérő időt biztosítsak magamnak, amennyi egy
tanulmány megírásához kell, vagy kellene, ha lelkiismeretesebben és
szabatosabban csinálom meg, mint ahogy egy színdarabot szoktak.
 
Ezt elhatározva, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Persze, a színdarabhoz
is kellenének előkészületek, tárgyalni kell az igazgatóval, megnézni
néhány divatos darabot, tájékozódni a szezonról, esetleg színészekkel
beszélni. Itt az ideje, hogy színpadi szerző legyek magam is, a dolog
körmömre ég. Már-már rászántam magam, hogy felhívjam D.-t, amikor eszembe
jutott, hogy Pirandello ötvenhat éves korában kezdte, mégis nagy sikert
ért el. Gyorsan visszapisszentettem a telefonosfiút, no hiszen, ha
ötvenhat, akkor még ráérek befejezni a keresztrejtvénynek a megfejtését,
amibe éppen belekezdtem. Ugyanis tudni kell, hogy évek óta minden héten
megfejtek egy keresztrejtvényt az egyik napilapban, amely hetenként közli
ezeket: szokásommá vált, kabalámmá, ha egy héten elmaradna, azt a hetet
szerencsétlennek érzem. Pedig sokat bosszankodom, mert a rovatvezető úr -
személyesen nincs szerencsém ismerni - "szólásmondás" címen, minden héten
bevesz egy aforizmát, függőlegesen és vízszintesen a rejtvénybe. Kitűnő,
jóízű népi mondások ezek, csak éppen az a bajuk, hogy nem léteznek a
valóságban, úgy látszik, az illető maga találja ki, csak szerénységből
vagy művészgőgből fogja rá őket a népre, mint Thaly Kálmán a hírhedt
"eredeti" kuruc balladákat. Ilyen közmondásai vannak: "Ha csálé balra,
jobbra bakafám" vagy "Asszonysírás repcepogácsa". Most tessék elképzelni,
milyen nehéz egy keresztrejtvényben rekonstruálni egy ilyen ismeretlen
közmondást a hiányzó betűkkel. Már gondoltam rá, hogy levelet intézek
hozzá, vagy nyílt utcán vonom felelős ségre.
 
Sőt valószínű, hogy éppen akkor gondoltam erre, mert jól emlékszem,
mennyire fel voltam izgatva. Ennyi volt a közmondásból: "Aki... on...
terme... kuko is... szí". Nem akarom a kartárs úr lelkiismeretét
megterhelni a feltevéssel, hogy betegségem tulajdonképpen ezzel a
keresztrejtvénnyel kezdődött (ki fog derülni, hogy régebbi keletű volt),
de annyi bizonyos, hogy nagyon dühös voltam. Mi a csoda az, hogy "...on
terme... kuko is... szí?" Ilyen nincs. Egészen belevörösödtem a
próbálkozásba, hogy a gyanús közmondást kiegészítsem.
 
Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, hét óra tíz
perckor.
 
Csodálkozva kaptam fel a fejem. Mi ez? Határozott dübörgés volt, erőlködő,
lassú csikorgás, mint mikor a lokomotív kerekei lassan nekilódulnak, aztán
hangosan zakatolni kezdenek, mellettünk szalad el a vonat, aztán
továbbfut, a za katolás halkul, mint az "Ej uhnyem" dallama, a munkásoké,
akik hajót vontatnak.
 
Talán teherautó volt. Visszatértem a titokzatos közmondáshoz.
 
Igen ám, de egy perc múlva megindult a következő vonat, ugyanolyan
ütemben. Dübörgött, zakatolt, elhalkult.
 
Idegesen forgattam a fejem, a mellékutca felé.
 
Mi az ördög, itt vonatok járnak, vagy valami új járművet próbálnak ki? Az
utolsó vonatot Pest utcáin hétéves koromban láttam: gőzvonat volt, a
Baross utcán közlekedett, ahol laktunk. Azóta, tudtommal, villamoskocsi
van csak, az sem az Egyetem utcában.
 
Néhány autó csapott el, más semmi. Háromszor kaptam fel a fejem, csak a
negyedik vonatnál jöttem rá, hogy hallucinálok.
 
 
Erősebb hallucinációm soha nem volt, érthető, hogy az elsőt nem ismertem
fel rögtön. Sokszor megtörtént azelőtt is, gyerekkorom óta, hogy otthon
üldögélve, de különösen az utcán ballagtomban, a nevemet hallom hátam
mögött - egy nagyon halk, szinte süket hang suttogja: "Frici!", mintha
figyelmeztetni akarna, vagy méginkább, mintha egy szégyenlős, szegény,
régi ismerős szólna, aki nem mer hangosan szólni: mintha ismerős volna a
hang is, csak nem tudom, kié - elfelejtett valaki a gyermekkorból, akit
halottnak hittem, távoli rokon, nem halt meg, csak nagy nyomorban van,
bujkál, restelli a dolgot, de muszáj gyorsan közölni valamit velem, aztán
majd eltűnik. Eleinte meg is fordultam ilyenkor, aztán rájöttem, hogy a
fülem káprázik, nem nyugtalanított a dolog, továbbmentem, még kedveltem is
e rejtelmes hangot. Ez más volt.
 
Erőszakos, lármás, követelőző hang. Vonatdübörgés, olyan erős, hogy
elnyomja a valódi neszeket; a pincér mond valamit, nem hallom.
 
S hiába - a hangnak nem látom a forrását.
 
Ez bizony nem a külvilágból származik - állapítom meg csodálkozva.
 
De hát akkor...
 
Odabent keletkezett a fejemben.
 
Mivel semmi más tünetet nem érzek, csöppet se találom ijesztőnek. Csak
nagyon különösnek és szokatlannak.
 
Megállapítom, hogy hallucinálok. De nem lehetek őrült, teszem hozzá
rögtön, mert hiszen akkor ezt nem tudnám megállapítani.
 
Valami más baj van.

(A szöveg forrása: mek.oszk.hu)