ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: 351 (3.)
Az alakulótér szélénél álltak, kavicsos talajon.
– Fekvőtámasz, nem mondom még egyszer! Csak nem kerül be a füzetbe senki az első héten! – fenyegetőzött.
Ez
volt a végső fegyver, amivel meg lehetett fékezni a renitenseket, a
füzet. Aki nem került bele, az nem állhatott ki a reggeli kihallgatásra,
és egészen biztosan bent ragadt aznap. Két hete nem jártunk a kerítésen
kívül, és még kettő volt hátra az esküig, mikor is mindannyian
hazamehettünk. Rögtön utána egy „fékezés”? Kellett gondolni a jövőre is.
Lementünk fekvőtámaszba.
– Egy!
Az
élesebb kavicsok a tenyérbe fúródnak, ha az ember egész testsúlyával
beledől a fekvőtámaszba. A gömbölyűbb kövek csak mélyen benyomódnak a
húsba, ráadásul a bőr egy-két órán belül visszanyeri rugalmasságát, és
eltűnnek az apró kis gödröcskék.
***
– A felmosórongy porzik
száraz állapotában, olyan, mint valami hatalmas aszalt növény, csak
büdös. Ha víz éri, azonnal elhagyja magát és lágyan lebegő tengeri
moszatcsomóvá áll össze. Ha már egyszer használtam, inkább tintahal, ami
festéket ereszt magából, ha összenyomod.
– És amikor kiterül a kövön, és te Z-alakban vonszolod ide-oda? – kérdeztem.
–
Akkor egy hatalmas nyelv. Szinte érzem a homokszemcséket meg a piszkot a
nyelvemen, ahogy rárakódnak – válaszolta a mókamester.
***
Behívattak a törzsirodába. Csak az írnok volt ott, Fekete és Varga.
– Leveled jött! – szólalt meg az írnok, és folytatta a napló töltögetését.
– Köszönöm! – mondtam, és az asztal felé indultam. Elfelejtettem titkolni izgatottságomat.
– Nem, nem, nem! Ára van! – mondta élvezettel Varga.
Megálltam az asztal előtt, és Feketére néztem. Láttam rajta, hogy sosem bontom ki azt a levelet, ha ellenkezem.
– Tizenöt fekvőtámasz! – mondta Fekete.
Az ember persze ilyenkor habozik.
– Már húsznál tartasz – mondta az írnok, fel sem nézve a naplóból.
A testem remegni kezdett, és éreztem, hogy nem engedelmeskedne, ha
parancsot adnék neki. Pedig egy pillanatra felvillant előttem az a
lehetőség, hogy nekik megyek és megölöm őket sorban, egyenként és
élvezettel. Szégyelltem magam, de nem azért, mert ilyen gondolataim
támadtak, hanem mert rájöttem, hogy úgysem tudnám véghez vinni. Vörös
pamacsok bomlottak a szemem elé, és hullámokban öntötte el agyamat
valami bénító köd. Az izmaim vibráltak. Úgy éreztem, többé semmilyen
kapcsolatban sincsenek a csontjaimmal.
– Nem elég a húsz? – kérdezte Varga.
A padlóra térdeltem, aztán lementem fekvőtámaszba. Igyekeztem szabályosan és gyorsan csinálni, nehogy beleköthessenek.
***
Kis Kovács sapkáját kilencedszer lopták el a bevonulás óta eltelt nem
egészen három hétben. A figyelemre méltó lopássorozat miatt a ruhadarab
ára négy wimpi-kóláig kúszott fel a feketepiacon.
– Miért kozmetikázzuk ma már másodszor a folyosót? – kérdezte lentről a mókamester Fekete tizedest.
– Arányosi szerint a dandártábornok meglátogatja az osztályt.
– Csak így, mindenféle bejelentés nélkül, váratlanul?
– Kuss!
***
–
A mai foglalkozáson elméleti felkészítést kapnak arra az esetre, ha a
fronton valamelyik katonatársuk megsebesül – kezdte a szanitéc. – Nem
azokról az esetekről beszélek, amikor az illető feje elválik a testétől,
mert olyankor már nincs mit kezdeni – mondta, és közben a padlót
bámulta. Többeknek az a kényelmetlen kényszerképzetük támadt, hogy egy
guruló fejet követ a tekintetével.
***
Estére az öregek rendszerint egyedül maradnak az újoncokkal, a tisztek
és tiszthelyettesek jó része akkor már otthon van, csak az ügyeletes
tiszt meg néhány beosztottja ül a kuckójában a kapu mellett. Az öregek
odafigyelnek, hogy rendben menjen a felmosás, s ha felszáradt a padló,
táncversenyeket rendeznek. Magnót kapcsolnak be, tapsolnak és
füttyögetnek, amíg a kiszemelt újonc riszálja magát a kör közepén. Az
újoncok közül egyesek beállnak a körbe, és ugyanúgy röhögnek, mint az
öregek, tapsolnak, dobognak a lábukkal, jókedvűek. Közben laposan
pislogatnak Fekete és Horváth tizedesek felé, vagy Vargát lesik, mikor
dönt úgy valamelyik, hogy új táncos következik. De Vargáékat többnyire
túlságosan is leköti, hogy instrukciókkal lássák el a táncolót, ezt
vegye fel, azt vegye le, kezdjen pörögni vagy csak deréktól lefelé
mozogjon. Vannak, akik egész más taktikát választanak a kopaszok közül,
úgy tesznek, mintha a szekrényüket kellene rendbe rakniuk, és akár
tizenötször is ki-be pakolják az ingeket, zoknikat. Nem néznek a
táncmulatság irányába.
Ezúttal kis Kovács volt soron. Igyekezett néhány nőies mozdulatot
tenni, ami az öregek körében osztatlan sikert aratott. Kissé távolabb
álltam, Fekete mégis kiszemelt magának.
– Gyere, táncolj te is!
Ingattam a fejem, hogy nem.
– Ne kéresd magad, na! – mondta Fekete valamivel erőteljesebb hangon. – Gyere már, ’aszd meg, jó poén!
– Nem, köszönöm, nem tudok táncolni.
– Gyere már!
– Nem, ebből most kimaradnék, ha nem baj.
– De baj, nézd meg milyen jól szórakozunk!
– Most akkor sem.
– Jöjjön, leendő írnok!
– Nem, tizedes, értse meg!
Fekete megunta, megrázta a fejét, fintorgott, mint aki nem érti, hogy
lehet valaki ennyire hülye, de nem szólt semmit. Valamiért aznap este jó
hangulatban volt, és rám hagyta ezt a bolondériámat, így tovább
állhattam pár lépésre a körtől, és nézhettem kis Kovácsot, ahogy
illegeti magát, hogy Vargáék röhögnek, Fekete újra bekapcsolódik a
vidámkodásba, és vörösödni kezdett a fülem. Egyre elviselhetetlenebbül
égett, egy idő után arra lettem figyelmes, hogy az arcom is pirosodik.
Úgy éreztem, megaláznak, pedig nem is nekem kellett ott a kör közepén
táncolnom.
–
Szerinted nincs abban valami ijesztő és beteges, hogy magázunk egy
nálunk két évvel fiatalabb kölyköt? – kérdezte később a mosdóban a
mókamester.
***
– Tudod, mi szokott eszembe jutni, mialatt sikálom a padlót?
– Hogy a térded soha többé nem leszel képes kinyújtani… Nem is beszélve egyéb testrészeidről.
– Ja, igaz. Akkor mire gondolok rögtön ezután?
– Fogalmam sincs.
– Nehéz az alacsonyabb rendűnek engedelmeskedni.
– Mókamester?
– Nem, Démokritosz.
***
Minden este, még a tánc előtt mi újoncok kiültünk a stokijainkkal a
körlet előtti homályos folyosórészre, és hozzáláttunk, hogy fényesre
suvickoljuk a bakancsainkat.
Ha valaki nem használ gyorsfényt, csak hagyományos bokszot, annak az
időtényező miatt esélye sincs, ugyanúgy, mint annak, aki használ, de nem
tudja, hogy a bőr a gyors, határozott, a felületet éppen csak érintő
dörzsölésektől fényesedik. Ha csak sikálják, matt marad, mégis az
egészet azzal kell kezdeni, hogy a kosz lejöjjön. Utána következhetnek
az apró, gyors simogatások, és az orr csillogni kezd, a nagyon profiknak
még oldalt is fénylik.
Az öregek azonban természetesnek veszik, hogy a bakancs csillog. A
lábbeliket ellenőrzéskor elkezdik kifűzni, és ha a nyelvén ott a fekete
csík, a fűző nyoma, vagy egyéb szennyeződés, akkor lehet kezdeni
elölről. De akkor már mindegy, mert aznap este biztosan táncolni, vagy
felmosni fog az illető.
***
–
Ez az akadálypálya – állította meg a törzset Arányosi. – A szintidő egy
perc ötven másodperc, a delikvens elindul innen, átszalad a
deszkapallón az árok fölött, átküzdi magát a palánkon, felmászik a
téglafalra az ablaknyílásba, majd a másik oldalon elrugaszkodik a
kötéllel. És így tovább, látják, miről van szó. Most ezt kihagyjuk, mert
esik, és ezért balesetveszélyes. De majd egyszer megismerkednek vele.
***
–
Miért mondjam el az eskü szövegét? A katonák ugye a hazájukat
szolgálják. Az eddigiekben megmutatták nekünk, hogy mi a katonaság.
Nincs kedvem egy életen át felmosni, és fekvőtámaszokat csinálni. Az nem
az én hazám, aminek erre van szüksége. Meg amiben ilyen emberekért
kellene meghalnom – mondta a polgári szolgálatos.
Az eskü előtt pár nappal még behívatta a humán tiszt. Feldúltan érkezett vissza a körletbe.
–
Nagyon nehezen akarta megérteni ez a paraszt, hogy én tényleg nem
akarok maradni. Nem fogok fegyvert. De nagyon rafinált volt, megpróbált
kihozni a sodromból. Nem észérvekről meg lelkiismereti problémákról
beszélgetnek veled, hanem megpróbálnak bepöccenteni.
– Hogyan? – kérdezték többen is.
–
Az elején még normálisan beszélgettünk arról, hogy mi történt az elmúlt
néhány napban. Aztán hirtelen váltott. Megkérdezte, mit csinálnék, ha
kitörne a háború, és az ellenség betörne a határon, nem fognék fegyvert,
mondom, nem. És ha megölnék a legjobb barátomat, nem lennék annyira
dühös, hogy lelőjem, aki tette? Nem. Egyre jobban felemelte a hangját,
látszott, hogy komolyan ideges. Elkezdett sértegetni, tahó vagyok,
tehetetlen bunkó, mocskos szemétláda, satöbbi, satöbbi, majd előjött
azzal, hogy mit csinálnék, ha a húgomat lőnék agyon, azt is szó nélkül
hagynám-e. Én nem feleltem semmit, csak mosolyogtam. Rátámaszkodott az
asztalra, és egészen közel hajolt, olyan közel, hogy párszor leköpött
beszéd közben. És ha ráfektetnék az anyád egy asztalra, négy katona,
lefognák, és meg’asznák a szemed láttára, még mindig nem fognál
fegyvert, te kis ’aros?
– Bárdos hadnagy? Pedig az egy nyugodt hapsi – ingatta a fejét Takács.
– A humán tiszt! – méltatlankodott Bognár.
– Mire te? – kérdezte Szabó.
– Nem mindenki olyan, mint maga.
– Erre mit mondott?
– Hogy nincs még egy ilyen szar’aszú az egész világon, és az összes hozzám hasonló szimuláns állatot agyon kéne lőni.
– Szóval kiakadt a polgári miatt – állapította meg Varga, csak úgy magának, félhangosan.
– Igaza volt – mondta Fekete.
De – mint ahogy mindenki – valójában nem Bárdossal értett egyet, csak a
polgári szolgálatost utálta, mert két nap múlva kisétál a kapun, és
sosem kell többé betennie a lábát a laktanyába.
– Azért ez ’ar volt – mondta a polgári szolgálatos. – Ha lenne fegyverem, vele kezdeném.
– Szóval mégis kiborított? – kérdezte Takács.
– Persze, hogy ki, nem vagyok kattant! – válaszolta a polgári szolgálatos. – De kit érdekel, már aláírta a papíromat.
***
A mókamester belevágta a rongyot a felmosó vödörbe, kiloccsant félliternyi víz.
–
Mást sem csinálunk, csak takarítunk, és súrolunk, sikálunk, mosunk. De
nem lesz tisztább semmi, soha semmi nem lesz olyan, hogy jó lenne
hozzáérni, csak boksz- és fertőtlenítőszaga van mindennek, a folyosó
fehér portól ragad, mert a mosószer rászárad! A hideg víztől és a
mosószertől minden, amit el tudsz képzelni, ragad, megőrülök a kosztól! –
fakadt ki.
–
Mára hagyd abba, majd én befejezem helyetted! – próbáltam nyugtatni. A
mókamester kirohant az irodából. Folytattam a felmosást. Megpróbáltam
eltüntetni a leheletfinom, fehér habcsíkokat a padlóról, de hiába
sikerült egyet feltörölnöm, valóban újabbak és újabbak születtek a
helyén.
***
Jóformán egyetlen közös szórakozásuk a foci volt. Az öreg raktáros
elővarázsolt valahonnan egy bőrlabdát, és attól fogva lejártak az
alakulótérre délutánonként, amikor a tisztek már hazamentek.
Alkalmanként Bende törzsőrmester is beszállt a játékba. Bende nyugdíj
előtt állt, és mozgása szemmel láthatóan falusi sörmeccseken
csiszolódott, elképesztő elánnal vetette magát a küzdelembe. Meg sem
próbálták leszerelni, úgyis eltörte a labdát, meg a feljebbvalót
körülvevő érinthetetlen aura okán sem.
Jómagam csak egy alkalommal vettem részt a játékban. Felvettem a
melegítőmet, tornacsukámat, és leszaladtam az alakulótérre. De az öregek
közül többen a gyakorló ruhájukban fociztak, bakancsban. Három
percenkén állt meg a játék, mert amikor valakit bokán rúgtak, le kellett
támogatni a pályáról.
***
A tüzérdandár nem hivatalos árfolyamai 325-318-ig:
árucikk forint átváltható
sapka 500 3 wimpi-kólára
bakancs 2500 díszegyenruhára
molinó 300 gyakorló ingre
gyakorló nadrág 1000 két ingre + műanyag pohárra
derékszíj 350 2 wimpi-kólára + fekvőtámaszokra (megegyezés szerint)
…
–
Nos, tornacipőből – tekintve, hogy többen a szekrényeikben vészelik át a
reggeli tornákat – túlkínálat mutatkozik, fel sem vettem a listára –
elemezte a heti helyzetet a raktáros. – Ugyanakkor a sapka slágercikk
továbbra is, kíváncsi lennék, mennyi van belőle a dandárnál. Az
üzletkötések nagy száma miatt szerintem kevesebb, mint ahányan vagyunk.
***
Az
ablakokban lógva, meg a kapu és az U-alak közötti szabad téren vártuk
a látogatókat. Nyújtogattuk a nyakunkat, toporogtunk, pipiskedtünk a
többiek válla fölött, kerülgettük egymást meg a látogatókat, hogy
megtalálják, aki hozzánk jött.
A barátnők rendszerint megrémültek a teljesen egyforma zöld
egyenruháktól, a zöld sapkáktól, az egymástól alig különböző, kopasz
fejektől. A rövid haj miatt mindegyik katonának ugyanolyan nagy szemei
voltak, meg kiugró orruk, szétálló fülük.
–
Leendő írnok, téged keresnek! – segített Takács az én barátnőmnek, aki
tanácstalanságában az első szembejövő katonához hozzá fordult.
Szerencséje volt. Takács kicsit szlalomozott a tömegben, majd megállt
egy zöld egyenruha mögött. Megbökte Fenyvesi vállát, az megperdült.
–
Ja, ezeket mindig összekeverem! – morogta Takács, és szó nélkül
odébbállt. – Hiányoztál, kedves – mondta, amikor végre rámtalált.
Megfogtam a kezét, megcsókoltam a tenyerét, előrehajolt, és folytattam, csókolgattam tovább.
– Te mit csinálsz, sírsz?! – kérdezte.
– Olyasmit – feleltem. – Majdnem egy hónapja nem szólt ilyen kedvesen hozzám senki. Ez már sok volt.
– Mi történik itt bent? Nem lehet ez olyan rossz...
– Nem tudom. Nem tudom, igazából semmi különös. Lehet, hogy csak én lihegem túl az egészet.
***
Az eskü után nem lehetett bírni az újoncokkal, éppen csak beértünk az
U-alakba, felbomlottak a fegyelmezett sorok, egymáson átgázoló,
lökdösődő, lépcsőket hármasával szedő, falnak vágódó, csúszkáló, őrült
rohanás következett a fegyverszobáig. A tisztek csigalassúsággal vették
be a gépkarabélyokat, és adtak engedélyt az átöltözésre. Még egy
szekrény-ellenőrzést is beiktattak, a ledobott, lerángatott ruhákat
utoljára össze kellett hajtani. Odalent a parkolóban ezerkétszáz katona
hozzátartozói várták, hogy kinyíljon a kapu.
Álltam valahol a hármas sorokban, amikbe még beállítottak minket a kapu
előtt, míg ellenőrzik a kimenő ruhákat. A két szárny kinyílt, és amíg a
többiek ordításban törtek ki, csak egy halk sóhajra futotta, és rögtön
bennem szorult a levegő, mert hátulról jókorát taszítottak rajtam.
A kimenő cipőm pehelykönnyű volt, amikor léptem, vigyázni kellett, hogy
ne lendüljön a szokásosnál magasabbra a bakancs terhétől megszabadult
lábfejem. Idétlennek éreztem a csillogóra pucolt vékony cipőt, az
oldalamat verdeső barna, retikülszerű táskát, és a sapkát, semmilyen
sapkát nem hordtam, mielőtt bevonultam volna. Hazafelé a buszon végig
attól rettegtem, hogy valamelyik ismerősöm meglát ebben a nevetséges
göncben.
Otthon első dolgom volt megszabadulni a kimenőtől, már a lépcsőházban
vetkőzni kezdtem. Hosszú idő óta először megint embernek éreztem magam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése