Roald Dahl meghökkentő élete (részlet)
– Vacsora után meghallgathatnánk a Beethovent? – kérdeztem.
– Természetesen – mondta Robert Sanford. –
Kiteszem ide a verandára a gramofont, hogy azok az eget verő akkordok
keresztüldübörögjenek az éjszakai pusztán. Lenyűgöző. Az egyetlen gond,
hogy minden oldalhoz kétszer is fel kell húzni azt a micsodát.
– Majd én felhúzom – mondtam.
Hirtelen egy szuahéliül ordibáló ember hangja robbant az este csendjébe. A fiúm, Mdisho volt az.
– Bwana! Bwana! Bwana! – valahonnan a ház mögül ordított. – Simba, bwana! Simba! Simba!
A simba oroszlánt jelent szuahéliül. Mindhárman talpra ugrottunk, a következő pillanatban a ház sarka mögül előrontott Mdisho, és szuahéliül ordított hozzánk.
– Jöjjön gyorsan, bwana! Jöjjön gyorsan! Jöjjön gyorsan! Egy hatalmas oroszlán a szakács feleségét eszi!Mindez viccesen hangzik így, hogy itt, Angliában papírra vetem, de mi ott akkor, ahogy Kelet-Afrika közepén a verandán álltunk, a legkevésbé sem találtuk viccesnek.
Robert
Sanford berepült a házba, és pontosan öt másodperccel később, egy nagy
tűzerejű karabéllyal jött elő, melynek závárzatába töltényeket
tömködött.
– Vidd a gyerekeket a házba! – kiáltott a feleségének, ahogy velem a sarkában lerohant a verandáról.
Mdisho összevissza táncolt, a ház mögé mutogatott, és szuahéliül ordított.
–
Az oroszlán elvitte a szakács feleségét, és az oroszlán megeszi őt, és a
szakács kergeti az oroszlánt és megpróbálja megmenteni a feleségét!
A
szolgálók egy sor fehérre meszelt, alacsony melléképületben laktak a
ház mögött, és ahogy futva a sarokra értünk, négy vagy öt fiút láttunk
ugrálni, mutogatni és sikítozni.
– Simba! Simba! Simba!
A
fiúk mind makulátlanul tiszta, fehér pamutköntösben voltak, melyek úgy
néztek ki, mintha hálóing lenne, és mindegyikük fején szép, bíborvörös
fez volt. A fez egyfajta karima nélküli cilinder, általában fekete bojt
van rajta. Az asszonyok is előjöttek a kunyhóikból, különálló
csoportokban álltak, csendben, mozdulatlanul figyeltek.
– Merre van? –
ordított Robert Sanford, de nem is kellett volna kérdeznie, mert
gyorsan észrevettük a nagydarab, homokszínű oroszlánt, ahogy nyolcvan-
vagy kilencvenméternyire tőlünk elügetett. Szép, sűrű szőrgallérja volt a
nyaka körül, az állkapcsai közt pedig a szakács feleségét tartotta. Az
oroszlán a derekánál ragadta meg az asszonyt, így egyik oldalon a feje
és a karja lógott, a másik oldalon a lába, és láttam, hogy piros-fehér
pöttyös ruhát viselt. Az oroszlán ijesztő közelségben volt, a lehető
legnyugodtabb stílusban ügetett el, lassan, hosszú, ruganyos léptekkel,
az oroszlán mögött pedig – egy teniszpálya hosszúságánál nem távolabb tőle –
maga a szakács futott, fehér pamutköntösében, fején a vörös sapkával,
karjával forgószélként integetve, tapsolva, ugrálva, sikítva, ordítva,
ordítva, ordítva:
– Simba! Simba! Simba! Simba! Engedd el a feleségemet! Engedd el a feleségemet!
A
jelenet egyszerre volt szörnyű tragédia és komédia, és ekkor Robert
Sanford teljes erőből a szakács után futott, aki pedig az oroszlán után
futott. Két kezével tartotta a karabélyt, és rákiabált a szakácsra.
– Pingo! Pingo! Állj el az útból, Pingo! Feküdj le a földre, hogy lelőhessem a simbát! Útban vagy! Útban vagy, Pingo!
De
a szakács nem törődött vele, és futott tovább, az oroszlán pedig
senkivel sem törődött, nem változtatott a lépésein, hanem ugyanúgy
ügetett tovább lassú, ruganyos léptekkel, fejét magasba emelve büszkén
tartotta állkapcsai között az asszonyt, egy kutyához hasonlóan, aki egy
finom csonttal eloldalog.
A
szakács és Robert Sanford is gyorsabban mozgott az oroszlánnál, aki a
jelek szerint a legkevésbé sem foglalkozott üldözőivel. Fogalmam sem
volt, miben segíthetnék, így Robert Sanford után futottam. Nagyon kínos
helyzet volt, mert Robert Sanford nem lőhetett rá az oroszlánra anélkül,
hogy ne kockáztatta volna, hogy eltalálja a szakács feleségét vagy
magát a szakácsot, aki még mindig pont a tűzvonalban futott.
Az
oroszlán az egyik kisebb domb felé tartott, melyen dzsungelfák álltak,
és mindannyian tudtuk, hogy ha egyszer oda beveti magát, sosem kapjuk
el. A szakács, aki hihetetlenül bátor volt, már felzárkózott az oroszlán
mögé, nem többre, mint tízméternyire tőle, Robert Sanford pedig
harminc- vagy negyvenméternyire futott a szakács mögött.
– Hé! – ordított a szakács. – Simba! Simba! Simba! Engedd el feleségemet! Itt jövök mögötted, simba!
Ekkor
Robert Sanford megállt, fölemelte a karabélyát, célzott, és gondoltam,
hogy biztosan nem kockáztatja meg, hogy a mozgó oroszlánra lő, ha a
szájában ott az asszony. De ekkor mindent betöltő durranást hallottam,
ahogy elsült a fegyver, az oroszlán előtt fölspriccelt a homok. Az
oroszlán megmerevedett, fejét visszafordította, a szájában még mindig
tartotta az asszonyt. Látta a karlengető, ordító szakácsot, látta Robert
Sanfordot és látott engem, és biztosan hallotta a karabély lövését és
látta a spriccelő homokot. Biztosan azt gondolta, hogy egy egész
hadsereg követi őt, mert hirtelen leejtette a szakács feleségét a földre
és kitört. még semmit sem láttam állórajtból így felgyorsulni. Hatalmas
szökkenő lépésekkel a domb dzsungelfái között termett, mielőtt Robert
Sanford újabb töltényt tehetett volna fegyverébe.
A
szakács ért oda feleségéhez elsőként, aztán Robert Sanford, majd én.
Nem akartam hinni a szememnek. Biztos voltam benne, hogy azoknak a
szörnyű állkapcsoknak a szorítása kettéhasította a derekát és a gyomrát,
de az asszony ekkor felült a földön és rámosolygott a szakácsra, az ő
férjére.
– Hol sérült meg? – kiáltotta Robert Sanford sietve.
A szakács felesége fölnézett rá, mosolygott, és azt mondta szuahéliül:
–
Ez az öreg oroszlán nem tud engem megijeszteni. Csak lógtam a szájában,
azt tettettem, hogy meghaltam, és még csak a ruhámat sem szakította el.
Fölállt,
lesimította piros-fehér pöttyös ruháját, mely nedves volt az oroszlán
nyálától, a szakács átölelte őt, és egy kis örömtáncot jártak együtt a
nagy barna afrikai síkság szürkületében.
Fordította: Benda Péter
A SZÖVEG FORRÁSA: Sirály! Kiadó, 2005
Megjegyzések
Megjegyzés küldése