Truman Capote: Mozart és a kaméleonok (részlet)

Vigyázni kell a "leg-..." kezdetű kijelentésekkel. Ennél a riportnovellánál viszonylagos nyugalommal használhatók.

 

Magas és karcsú, talán hetvenéves, a haja ezüstszürke, soigné, a bőre se nem fekete, se nem fehér, hanem sápadt aranyszínű. Martinique-i arisztokrata hölgy, Fort-de France-ban él, de Párizsban is van egy lakása. A háza teraszán ülünk: tágas, elegáns ház, és mintha csak facsipkéből volna – egy-két régi New Orleans-i ház jut róla eszembe. Jegelt és abszinttal ízesített mentateát iszunk.

Három zöld kaméleon szalad át egymást kergetve a teraszon; az egyik megáll Madame lába mellett, és kiölti villás nyelvét. – A kaméleonok – mondja Madame. – Rendkívüli teremtések. Ahogy ezek a színüket váltogatják! Piros. Sárga. Citrom. Rózsaszín. Levendula. És tudta maga azt, hogy bolondulnak a zenéért? – Végigmér szép, fekete szemével. – Nem hiszi?

A délután folyamán már eddig is sok furcsa dolgot hallottam tőle. Hogy éjszaka a kertje megtelik mamut nagyságú éjjeli lepkékkel. Hogy a sofőrje, ez a méltóságteljes figura, aki a sötétzöld Mercedesén idehozott, megmérgezte a feleségét, és később megszökött az Ördög-szigetről. Hogy fenn az északi hegyekben van egy falu, amelyben kizárólag albínók laknak: "Kis piros szemű emberkék, fehérek, mint a kréta. Néha Fort-de-Frane-ban is látni egyet-kettőt."

– Dehogynem, elhiszem.

Félrehajtja ezüst fejét. – Úgy látom, nem hiszi. De én be fogom bizoyítani.

Belibeg hűvös karibi szalonjába – árnyékos szoba, a mennyezetén lustán forognak a ventillátorok –, és elhelyezkedik jól felhangolt zongorája előtt. Én továbbra is kinn ülök a teraszon, innen nézem őt, ezt a még mindig sikkes hölgyet, a vérkeveredés eredményét. Belekezd egy Mozart-szonátába.

Végül csak összegyűltek a kaméleonok: egy tucat, aztán még egy tucat, a legtöbb zöld, néhány bíborvörös meg levendulaszínű. Átszaladtak a teraszon, és beiramodtak a szalonba: érzékeny, elbűvölt zeneközönség. Háziasszonyom hirtelen felállt, toppantott egyet, és a kaméleonok úgy rebbentek szét, mint valami felrobbant csillagból a szikrák.

Most újra végigmér. – Et maintenant? C' est vrai?

– Valóban. Roppant furcsa.

Elmosolyodik. – Alors. Ez a sziget tele van furcsaságokkal. Ezt a házat is kísértetek látogatják. Méghozzá szép számmal. És nem éjszaka kísértenek. Némelyik fényes nappal jelenik meg nagy szemtelenül. Pimaszok.

– Hajszálra mint Haitin. Ott is nappal mászkálnak a kísértetek. Egyszer egy egész kísértetcsoportot láttam, Pentionville mellett dolgoztak a mezőn. A rovarokat szedegették a kávécserjékről.

Madame ezt tényként fogadja el, majd folytatja: – Oui. Oui. A haitiak megdolgoztatják a halottaikat. Ez köztudomású. Mi a mieinket békén hagyjuk bánatukban. És jókedvükben. Azok a haitiak olyan durvák. Olyan kreolok. És még fürödni sem lehet náluk, az embernek kedvét szegik a cápák. És a moszkitók: hogy azok mekkorák és milyen szemtelenek! Itt Martinique-on nincsenek moszkitók. Nincs egy szem se.

– Igen, ezt én is észrevettem. vajon mi lehet az oka?

– Nem tudjuk. Martinique a Karib-tenger egyetlen moszkitómentes szigete, és senki sem tudja, hogy miért.

– Talán mert azok az éjjeli lepkék felfalják őket.

Nevet. – Vagy a kísértetek.

– Nem. Szerintem a kísértetek jobban szeretik a lepkét.

– Igen, lehet, hogy a lepke kísértetiesebb eledel. Ha én éhes kísértet volnék, bármit megennék, csak a moszkitót nem. Kér még egy kis jeget a poharába? És abszintot?

– Abszint. Nálunk az ilyesmit képtelenség beszerezni. Még New Orleansban is.

– Apai nagyanyám New Orleansban született.

– Az enyém is.

Rátölti a jégre az abszintot egy csillogó smaragdpalackból.

– Akkor lehet, hogy rokonok vagyunk. Nagyanyámat Dufont-nak hívták. Aluoette Dufont-nak.

– Alouette? Tényleg? Nagyon szép név. Ismerek két Dufont-családot New Orleansban, de egyikkel sem állok rokonságban.

– Kár. Olyan vicces lett volna öcsémnek szólítani magát. Alors. Claudine Paulot-tól hallom, hogy most jár először Martinique-on.

– Caludine Paulot?

– Claudine és Jacques Paulot. A kormányzó vacsoráján találkozott velük a minap.

Igen, már emlékszem is: magas, jóképű férfi, a Martinique-ra és Francia-Guyanára – tehát úgyszintén az Ördög-szigetre – rendelt fellebbviteli bíróság elnöke. – Paulot-ék. Igen, Nyolc gyerekük van. Jacques Paulot a halálbüntetés lelkes híve.

– Maga annyit utazik, hogyhogy sosem járt még nálunk?

– Martinique-on? Hát, most se szívesen jöttem. Itt gyilkolták meg egy jó barátomat.

Fordította: Bart István

A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 1982