Karl May: Az Ezüst-tó kincse (részlet)

Na jó, ezt nem kell bonyolítani. Az Ezüst-tó kincse gyerekkorom két kedvenc könyve közül az egyik.

– Ez nagyon érdekes lenne. Nem vagyok gazdag ember, de tíz dollárt nekem is megér a nem mindennapi élmény!
– Nekem is! – kiáltotta mellette valaki.
– Én húszat adok! – mondta egy harmadik.
Az összeg csakhamar összegyűlt. Az általános izgalom a kapitányra is átragadt; ő is elővette a pénztárcáját.
– Ne vegye rossz néven, kapitány uram, de nekem nem tetszik a dolog – mondta Old Firehand. – Én az ön helyében megtiltanám.
– Megtiltani? – nevetette a kapitány. – Miért? Őrzője vagyok én annak a szelídítőnek? Szabad országban élünk, itt mindenki azt teheti, amit akar. Ha valaki vásárra akarja vinni a bőrét, az ő dolga. Kizárólag a szelídítő és a párduc ügye. Eszem ágában sincs beleavatkozni!
Senki sem kívánta a szelídítőtől, hogy fegyvertelenül lépjen be a ketrecbe. Volt egy erős korbácsa, melynek nyele robbanógolyót rejtett. Megmutatta. Egy gombnyomás, a golyó kirepül és robban. Old Firehand megint csak a fejét csóválgatta.
Villanó petárda jobb volna – mondta. – A hirtelen fény megriasztaná az állatot.
A szelídítő kinyitotta a nehéz vasreteszeket, és félretolta a ketrec rácsos ajtaját. Mindkét kezére szüksége volt, hogy a ketrecbe lépve, a tolóajtót becsukhassa; ezért szájába vette a korbácsot. Nem most merészkedett be a ketrecbe először. Már többször meglátogatta a párducot, de kedvezőbb körülmények között. A váratlan fény most felingerelte a bestiát, meg az is, hogy ketrecét annyi ember ülte körül; a kazán dohogása és a lapátkerék zakatolása is idegesítette. Mindezt a szelídítő nem vette számításba, és tévedése tragikus következményekkel járt.

A párduc, mihelyt meghallotta a vasak csikorgását, megfordult. A szelídítő éppen bedugta lehajtott fejét a ketrecbe. A párduc villámgyors mozdulattal rávetette magát. Hatalmas agyarait áldozata nyakába mélyesztve leharapta a fejét. A korbács a földre hullt. Előbb egy sikoly hallatszott, majd a csontok iszonyatos ropogása.
A nézők soraiban eszeveszett kiáltozás támadt. Az emberek felugrottak, és rémülten elszaladtak. Csak hárman maradtak a ketrec előtt: a menazséria gazdája, Old Firehand és Tutajos Tom. A gazda az ajtóhoz ugrott, és megpróbálta becsukni, de ez nem sikerült, hiszen útban volt a holttest. Erre kifelé ráncigálta.
– Az isten szerelmére, ne tegye! – kiáltott rá Old Firehand. – Csak szabaddá tenné a bestia útját! Inkább tolja be ezt a szerencsétlent, hiszen már úgyis halott. Akkor talán be lehet húzni az ajtót!
A párduc szája csupa vér volt. Villámló szemmel nézett gazdájára. Mintha kitalálta volna szándékát, dühösen felbődült, és ráfeküdt áldozatára.
– El innen! Kibújik! – kiáltotta Old Firehand. – Tom, szaladjon a puskájáért! Az én kis revolverem itt nem segít.
A fedélzeten leírhatatlan zűrzavar támadt. Az emberek sikoltozva rohantak a kabinok felé, de a tolongásban nem tudtak bejutni. Hordók és ládák mögé kuporodtak, majd újra felugrottak, mert nem érezték magukat biztonságban.
A kapitány a parancsnoki hídra menekült, két-három lépcsőfokot ugorva. Old Firehand követte. A párduc gazdája a ketrecláda hátsó fala mögött keresett menedéket. Tutajos Tom poggyásza felé rohant, de közben eszébe jutott, hogy puskáját fejszéjéhez kötötte, és időbe kerülne, míg eloldozná. Ekkor megpillantotta Nagymedvét, és kikapta kezéből a puskát.
– Inkább a tonkava lő! – mondta az indián.
– Nem, nem! Én ehhez jobban értek! – felelte a fekete szakállas, és visszafordult a ketrec felé. A párduc már kibújt az ajtón, felemelte fejét, és ordított. Tutajos Tom vállához emelte a fegyvert, és lőtt, de nem talált.
– Rosszul célozni..., nem ismerni enyém puska – mondta Nagymedve olyan nyugodtan, mintha saját wigwamjában ülne.
Tom eldobta a puskát, és arrafelé szaladt, ahol a csvargók ültek, hogy tőlük szerezzen másik fegyvert. De a csavargók eltűntek. Nem volt kedvük a párduccal szembeszállni – eliszkoltak egytől egyig.
Ekkor rémült sikoltozás hallatszott a parancsnoki híd felől. Egy hölgy oda akart menekülni, de a párduc észrevette, lekuporodott, majd hosszú ugrásokkal utána eredt. Old Firehand a hídra vezető lépcső ötödik vagy hatodik fokán állt. Lehajolt, erős karjaival felkapta a hölgyet,  és továbbadta a lapitánynak. Most már a párduc is odaért, két mellső lábát az első lépcsőfokra tette, és arra készült, hogy Old Firehandra vesse magát. A vadász gondolkodás nélkül nagyot rúgott az állat orrába, és kis revolverének három utolsó golyóját a fenevad fejébe eresztette.
Tulajdonképpen nevetséges védekezés volt. A rúgás és három, borsószemnyi golyó nem elég egy fekete párduc elriasztására – de Old Firehandnek nem volt más fegyvere. Már azt hitte, vége. De a párduc csodálatos módon nem ugrott rá, hanem lassan elfordította fejét. Talán kissé elkábították a golyók, ha nem is tudtak mélyebben behatolni kemény koponyájába. Akármi lehetett is az oka, most már nem a híd, hanem az elülső fedélzet felé nézett, ahol egy tizenhárom év körüli kislány állt, a rémülettől szinte dermedten, két karját a hajóhíd felé kitárva. Annak a hölgynek a kislánya volt, akit Old Firehand az imént mentett meg. A leányka élénk színű ruhája magára vonta a párduc figyelmét. Most már nem törődött a hídon levőkkel, hanem ölnyi hosszú ugrásokkal a leányka felé iramodott.
– Jaj, a kislányom! A gyermekem! – zokogott az anya.
Mindenki kiabált, jajveszékelt, de arra a vakmerőségre, hogy a kislányon segíteni próbáljon, csak egyvalaki gondolt. Az indián fiú ledobta válláról a takarót, a kislányhoz rohant, derékon kapta, és a korláthoz vonszolta. Szeme jobbra-balra cikázott, mintha a menekülés útját keresné, aztán fellendült a korlátra, a kislányt is magával rántva. A párduc már nyomukban volt, és az utolsó ugrásra készült. Ebben a pillanatban a fiú a leánykával együtt belevetette magát a folyóba. Még ahhoz is volt lélekjelenléte, hogy oldalvást repüljön a vízbe, s így kitérjen a párduc elől, ha az utána ugrik. A víz összecsapott a két fiatal feje fölött.
A párduc lendülete olyan erős volt, hogy megtorpanni sem tudott – átszökkent a korláton, és hatalmas loccsanással a folyóba zuhant.
– Megállni! Megállni! – küldte parancsát a kapitány a szócsöbön keresztül a gépházba.
A gépész ellengőzt adott, és a hajó megállt. A kerekek csak annyi vizet markoltak, hogy a hajó vissza ne csúszhasson.
Az utasokat már nem fenyegette veszély. Az első fellélegzés után a korláthoz rohantak. A kislány anyja elájult, apja pedig eszeveszetten kiáltozta:
– Ezer dollárt adok annak, aki a gyermekemet megmenti! Kétezret! Ötezer dollárt!
Senki sem figyelt rá. Az utasok kihajoltak a korláton, és a vízbe bámultak. A párduc kitűnő úszó – kiterjesztett lábakkal lebegett a vízen, fejét jobbra-balra forgatva. Áldozatait kereste.

Fordította: Szinnai Tivadar
A SZÖVEG FORRÁSA: Jonatán Könyvmolyképző, 2007

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések