Karl May: Az Ezüst-tó kincse (részlet)
– Ez nagyon érdekes lenne. Nem vagyok gazdag ember, de tíz dollárt nekem is megér a nem mindennapi élmény!
– Nekem is! – kiáltotta mellette valaki.
– Én húszat adok! – mondta egy harmadik.
Az összeg csakhamar összegyűlt. Az általános izgalom a kapitányra is átragadt; ő is elővette a pénztárcáját.
– Ne vegye rossz néven, kapitány uram, de nekem nem tetszik a dolog – mondta Old Firehand. – Én az ön helyében megtiltanám.
–
Megtiltani? – nevetette a kapitány. – Miért? Őrzője vagyok én annak a
szelídítőnek? Szabad országban élünk, itt mindenki azt teheti, amit
akar. Ha valaki vásárra akarja vinni a bőrét, az ő dolga. Kizárólag a
szelídítő és a párduc ügye. Eszem ágában sincs beleavatkozni!
Senki
sem kívánta a szelídítőtől, hogy fegyvertelenül lépjen be a ketrecbe.
Volt egy erős korbácsa, melynek nyele robbanógolyót rejtett. Megmutatta.
Egy gombnyomás, a golyó kirepül és robban. Old Firehand megint csak a
fejét csóválgatta.
– Villanó petárda jobb volna – mondta. – A hirtelen fény megriasztaná az állatot.
A
szelídítő kinyitotta a nehéz vasreteszeket, és félretolta a ketrec
rácsos ajtaját. Mindkét kezére szüksége volt, hogy a ketrecbe lépve, a
tolóajtót becsukhassa; ezért szájába vette a korbácsot. Nem most
merészkedett be a ketrecbe először. Már többször meglátogatta a
párducot, de kedvezőbb körülmények között. A váratlan fény most
felingerelte a bestiát, meg az is, hogy ketrecét annyi ember ülte körül;
a kazán dohogása és a lapátkerék zakatolása is idegesítette. Mindezt a
szelídítő nem vette számításba, és tévedése tragikus következményekkel
járt.
A
párduc, mihelyt meghallotta a vasak csikorgását, megfordult. A
szelídítő éppen bedugta lehajtott fejét a ketrecbe. A párduc villámgyors
mozdulattal rávetette magát. Hatalmas agyarait áldozata nyakába
mélyesztve leharapta a fejét. A korbács a földre hullt. Előbb egy sikoly
hallatszott, majd a csontok iszonyatos ropogása.
A
nézők soraiban eszeveszett kiáltozás támadt. Az emberek felugrottak, és
rémülten elszaladtak. Csak hárman maradtak a ketrec előtt: a menazséria
gazdája, Old Firehand és Tutajos Tom. A gazda az ajtóhoz ugrott, és
megpróbálta becsukni, de ez nem sikerült, hiszen útban volt a holttest.
Erre kifelé ráncigálta.
–
Az isten szerelmére, ne tegye! – kiáltott rá Old Firehand. – Csak
szabaddá tenné a bestia útját! Inkább tolja be ezt a szerencsétlent,
hiszen már úgyis halott. Akkor talán be lehet húzni az ajtót!
A
párduc szája csupa vér volt. Villámló szemmel nézett gazdájára. Mintha
kitalálta volna szándékát, dühösen felbődült, és ráfeküdt áldozatára.
– El innen! Kibújik! – kiáltotta Old Firehand. – Tom, szaladjon a puskájáért! Az én kis revolverem itt nem segít.
A
fedélzeten leírhatatlan zűrzavar támadt. Az emberek sikoltozva rohantak
a kabinok felé, de a tolongásban nem tudtak bejutni. Hordók és ládák
mögé kuporodtak, majd újra felugrottak, mert nem érezték magukat
biztonságban.
A
kapitány a parancsnoki hídra menekült, két-három lépcsőfokot ugorva.
Old Firehand követte. A párduc gazdája a ketrecláda hátsó fala mögött
keresett menedéket. Tutajos Tom poggyásza felé rohant, de közben eszébe
jutott, hogy puskáját fejszéjéhez kötötte, és időbe kerülne, míg
eloldozná. Ekkor megpillantotta Nagymedvét, és kikapta kezéből a puskát.
– Inkább a tonkava lő! – mondta az indián.
–
Nem, nem! Én ehhez jobban értek! – felelte a fekete szakállas, és
visszafordult a ketrec felé. A párduc már kibújt az ajtón, felemelte
fejét, és ordított. Tutajos Tom vállához emelte a fegyvert, és lőtt, de
nem talált.
– Rosszul célozni..., nem ismerni enyém puska – mondta Nagymedve olyan nyugodtan, mintha saját wigwamjában ülne.
Tom
eldobta a puskát, és arrafelé szaladt, ahol a csvargók ültek, hogy
tőlük szerezzen másik fegyvert. De a csavargók eltűntek. Nem volt kedvük
a párduccal szembeszállni – eliszkoltak egytől egyig.
Ekkor
rémült sikoltozás hallatszott a parancsnoki híd felől. Egy hölgy oda
akart menekülni, de a párduc észrevette, lekuporodott, majd hosszú
ugrásokkal utána eredt. Old Firehand a hídra vezető lépcső ötödik vagy
hatodik fokán állt. Lehajolt, erős karjaival felkapta a hölgyet, és
továbbadta a lapitánynak. Most már a párduc is odaért, két mellső lábát
az első lépcsőfokra tette, és arra készült, hogy Old Firehandra vesse
magát. A vadász gondolkodás nélkül nagyot rúgott az állat orrába, és kis
revolverének három utolsó golyóját a fenevad fejébe eresztette.
Tulajdonképpen
nevetséges védekezés volt. A rúgás és három, borsószemnyi golyó nem
elég egy fekete párduc elriasztására – de Old Firehandnek nem volt más
fegyvere. Már azt hitte, vége. De a párduc csodálatos módon nem ugrott
rá, hanem lassan elfordította fejét. Talán kissé elkábították a golyók,
ha nem is tudtak mélyebben behatolni kemény koponyájába. Akármi lehetett
is az oka, most már nem a híd, hanem az elülső fedélzet felé nézett,
ahol egy tizenhárom év körüli kislány állt, a rémülettől szinte
dermedten, két karját a hajóhíd felé kitárva. Annak a hölgynek a
kislánya volt, akit Old Firehand az imént mentett meg. A leányka élénk
színű ruhája magára vonta a párduc figyelmét. Most már nem törődött a
hídon levőkkel, hanem ölnyi hosszú ugrásokkal a leányka felé iramodott.
– Jaj, a kislányom! A gyermekem! – zokogott az anya.
Mindenki
kiabált, jajveszékelt, de arra a vakmerőségre, hogy a kislányon
segíteni próbáljon, csak egyvalaki gondolt. Az indián fiú ledobta
válláról a takarót, a kislányhoz rohant, derékon kapta, és a korláthoz
vonszolta. Szeme jobbra-balra cikázott, mintha a menekülés útját
keresné, aztán fellendült a korlátra, a kislányt is magával rántva. A
párduc már nyomukban volt, és az utolsó ugrásra készült. Ebben a
pillanatban a fiú a leánykával együtt belevetette magát a folyóba. Még
ahhoz is volt lélekjelenléte, hogy oldalvást repüljön a vízbe, s így
kitérjen a párduc elől, ha az utána ugrik. A víz összecsapott a két
fiatal feje fölött.
A
párduc lendülete olyan erős volt, hogy megtorpanni sem tudott –
átszökkent a korláton, és hatalmas loccsanással a folyóba zuhant.
– Megállni! Megállni! – küldte parancsát a kapitány a szócsöbön keresztül a gépházba.
A gépész ellengőzt adott, és a hajó megállt. A kerekek csak annyi vizet markoltak, hogy a hajó vissza ne csúszhasson.
Az
utasokat már nem fenyegette veszély. Az első fellélegzés után a
korláthoz rohantak. A kislány anyja elájult, apja pedig eszeveszetten
kiáltozta:
– Ezer dollárt adok annak, aki a gyermekemet megmenti! Kétezret! Ötezer dollárt!
Senki
sem figyelt rá. Az utasok kihajoltak a korláton, és a vízbe bámultak. A
párduc kitűnő úszó – kiterjesztett lábakkal lebegett a vízen, fejét
jobbra-balra forgatva. Áldozatait kereste.
Fordította: Szinnai Tivadar
A SZÖVEG FORRÁSA: Jonatán Könyvmolyképző, 2007
Megjegyzések
Megjegyzés küldése