Jorge Amado: A vén tengerész (részlet)

A mindenféle címek, rangok, fokozatok és az irónia találkozásáról

– Parancsnok úr!

– Tessék.

– Parancsnok úr, most az utunk végére értünk.

– Szerencsére minden rendben ment.

– Szerencsére. Most csupán az van hátra, hogy ön kiadja a végső utasításokat – ünnepélyesen odaállt elébe, felemelte a hangját: – Parancsnok úr, hány kötéllel kössük ki a hajót a mólóhoz?

– Hogyan?

– Parancsnok úr, hány kötéllel kössük ki a hajót Belém mólójához? – ismételte még ünnepélyesebben, még komolyabban.

– De hát megmondtam már önnek, barátom, hogy semmibe se kívánok beleavatkozni, semmiféle parancsot se akarok adni. A kényszerű helyzetre való tekintettel jöttem ide, jó kezekben van a hajó.

– Bocsásson meg, parancsnok úr, de ön, a vén tengeri medve, aki olyan jól ismeri a hajózási törvényeket, bizonyára megfeledkezik arról, hogy ez az utolsó kikötő az utunkon, s az utolsó kikötőben a parancsnok, csakis a parancsnok és senki más nem rendelheti el, hogy hány kötéllel kell odaerősíteni a hajót a mólóhoz.

– Az utolsó kikötő! Igaza van, megfeledkeztem róla... A kötelek...

Salvadorban, a hajó indulása előtt, úgy tűnt neki, hogy az elsőtiszt összekacsintott azzal az Américo Antunesszel, a bahiai Társaság képviselőjével, márpedig az megesküdött és megígérte...

– Parancsnok úr, várunk. Mi és az utasok is. A gépek már majdnem leálltak, hány kötéllel kössük ki a hajót?

Vasco ártatlan tekintettel nézett rá:

– Hány kötéllel? – a költők sejtelmes adottsága világosította meg az elméjét, nem lehet tévedés. – Hánnyal?

Várt egy kicsit, majd parancsoláshoz szokott parancsnoki hangján kijelentette:

– Az összessel!

Meglepetten néztek össze a hajóstisztek, egy pillanatra elképedtek. Nem ezt a választ várták. Az igazat megvallva, nem választ, hanem zavart, tanácstalanságot, lelepleződést. Ám, a meghökkenés röpke pillanata után az elsőtiszt elmosolyodott – most teljes lesz a tréfa –, a szájához emelte a szócsövet, és közölte a legénységgel az elképesztő parancsot:

– A parancsnok utasítása: az összes kötéllel kikötni a hajót.

A hajóstisztek észbe kaptak, elfojtották a mosolyukat. A hajóbiztos futva ment le a lépcsőkön: el kell kerülni, hogy az utasok türelmetlenkedjenek, meg kell magyarázni nekik.

A legénység ide-oda rohangált, elkezdődött az a jelenet, amelyre annyi ember gyűlt össze a mólón, s amely ide csalta az Ita elé az összes többi hajó meg a folyami bárkák tisztjeit és matrózait.

Az elsőtiszt a parancsnok előtt állt. S újra kérdezett:

– Hány tartóvasat, parancsnok úr!

– Mindet!

Az elsőtiszt hangja szállt a szócsövön át:

– A parancsnok utasítása: az összes tartóvasat!

– Hány karikát, parancsnok úr?

– Mindet!

– A parancsnok utasítása: az összes karikát! – tolmácsolta az elsőtiszt.

Teljes volt a zűrzavar a hajón, pokoli zajjal engedték le a horgonyokat. A hajóbiztos egyik utastól a másikhoz ment az első osztályon és magyarázgatott.

– Mennyi horgonykötél, parancsnok úr?

– Mind!

– A parancsnok utasítása: valamennyi horgonykötél!

A matrózok vonszolták a köteleket, kivetették a hordároknak a mólóra, ők pedig a nagy vaslábakhoz rögzítették. Az összes horgonylánc, hiánytalanul, a rostköteletk, mind ott himbálóztak a levegőben.

– Mennyi "string", parancsnok úr?

– Az összes!

– A parancsnok utasítása: az összes "string"!

Megfeszültek az acélsodronyok, a támaszrudak, végérvényesen odarögzítették a hajót a mólóhoz. Mintha nem tartották volna ugyanúgy fogva mélyre nyúló gyökerek, mintha a horgonyok, karikák, a kampók már nem biztosították volna túlságosan is a legvadabb viharok, a legdühöngőbb tájfunok ellen. Egyetlen meteorológiai állomás, a leghiggadtabb és legvénebb tengerész mégoly tapasztalt szeme sem látta a viharok és tájfunok nyomát. Szép, csendes időt, friss szellőt ígért az előrejelzés.

Homéroszi kacaj harsant fel a mólón, felszállt a hajó első osztályáig. Az elsőtiszt folytatta:

– A hajítóhorgonyt is, parancsnok úr?

– Azt is! – Hallotta, hogy növekszik a nevetés, rájött, hogy csapdába esett, de már benne volt, nem állhatott meg.

A parancsnoki hídig hatolt a nevetés zaja, közröhej volt.

– Kötéllel vagy acélsodronnyal rögzítve?

– Mind a kettővel.

– A parancsnok uatsítása: leengedni a hajítóhorgonyt, és kötéllel meg acélsodronnyal is megerősíteni!

Az elsőtiszt meghajolt előtte:

– Köszönöm, parancsnok úr, a kikötés megtörtént.

Vasco Moscoso de Aragao lehorgasztotta fejét, lecsüggedt fejét. Mindenki őt gúnyolta, a nevetés szétáradt a mólón, elérte a várost, odacsődítette az embereket, futva jöttek, hogy megnézzék a látványt, a Belém mólójához kötözött Itát, úgy festett, mintha az utolsó ítélet napja érkezett volna el, és vihar meg tájfun vet véget a világnak.

Lehajtott fejjel vonult el a hajóstisztek között, azok nem győztek eleget nevetni, ment a kabinjába, ott már előbb sietve összecsomagolta a holmiját, hogy utolsérje Clotilde-ot. Fogta a csomagjait. Kinek táviratozhatna Bahiába, kit kérhetne meg, hogy adja el a házát Periperiben, és vegye meg az Itaparicában levőt? Nem volt barátja a fővárosban, rég elmúlt annak a felejthetetlen baráti körnek az ideje, Zequinha Curvelótól pedig nem kérhet ilyesmit. Soha többé nem jelenik meg a színe előtt, nem néz a szemébe. A kacajok egyetlen, eget verő hahotában egyesültek, behatoltak a kabinba is.

Lement az elsőosztályú fedélzetre, lehorgasztott fővel, éppen akkor helyezték oda a lejárót. Idejében érkezett, hogy meghallja, amint a hajóbiztos Clotilde-nak magyaráz, majd megpukkadt a nevetéstől:

– ... hát úgy van, asszonyom, ahogy mondom...

A nő kezében tartotta a darab papírt. Tekintetük találkozott, Clotilde megvetően nézett rá, apró darabokra szaggatta a nevét és címét tartalmazó papírt, amely még meleg volt a keblétől. Az utasok Vascóra mutogattak, nevettek, sanda pillantásokat vetettek rá. Clotilde elfordította az arcát, elindult a lépcsőn a rokonai felé. De amikor az első fokra lépett, megállt, újabb lenéző pillantást vetett rá, lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt, s odahajította feléje. A gyűrű végiggurult a fedélzeten csengve pottyant a vasakra. Vasco tekintete elhomályosult, megkapaszkodott a korlátban. Rogyadozó léptekkel támolygott a lépcső felé, amikor valaki megfogta a karját, hogy segítsen neki:

– Valami baja van, parancsnok úr?

Moema volt, a félvér lány, a hajón és a mólón az egész tömegből csak ő nem nevetett, s így szólt hozzá:

– Ne törődjön vele...

(...)

Azon az éjjelen, váratlanul és villámcsapásként, minden előjel nélkül, megcsúfolva a Meteorológiai Intézet tudósait, rácáfolva az időjárásjelentésekre, megdöbbentve a vén, viharvert tengerészeket, soha nem látott fergeteg zúdult Belém városára és kikötőjére, példátlan orkán, minden idők legnagyobb vihara, amit csak feljegyeztek az egyenlítői tengerek történetében.

(...)

Abban az órában, a hazai távírón meg a tenger alatti kábeleken, az egész országba meg az öt kontinensre elvitték a hírt a szörnyű katasztrófáról meg Vasco Moscoso de Aragao parancsnok lángelméjéről, ő volt az egyetlen, aki megsejtette a vihart, és megmentette a hajóját. A következő napokban táviratok szövegét közölték a bahiai újságok hasábjain, mohón olvasták Periperiben, Zequinha Curvelo kívülről fújta valamennyit. Azokat is, amelyek beszámoltak a legyőzhetetlen hosszújáratú kapitány tiszteletére adott fogadásról: a Parti Hajózási Társaság megható ünnepséget rendezett az Ita fedélzetén, amelyet a parancsnok mentett meg, és amelyen visszatért Salvadorba. Oklevelet nyújtottak át neki, amelyben megörökítették a hőstettét, meg egy színaranyból való emlékérmet. A parancsnoki hídról a tengert nézte: felemelt fővel, szerényen mosolygott.

Fordítás: Szalay Sándor

A SZÖVEG FORRÁSA: Kriterion Könyvkiadó, 1974