Albert Schweitzer: Életem és gondolataim (részlet)
Semmi olyan, amire más rá ne jöhetne. Semmi olyan, amit túl sokan meg mertek volna valósítani.
Két
tapasztalat árnyékolja be életemet: az egyik az, hogy a világ
érthetetlenül titokzatos és gyötrelmes; a másik pedig, hogy az emberiség
szellemi hanyatlásának korszakában születtem.
Akkor
találtam meg létem célját és értelmét, amikor felismertem az élet
tiszteletének elvét, amely magában foglalja az erkölcsi világigenlést.
Ez az én álláspontom, s ezért –
az embereket rávezetvén arra, hogy önmagukról elgondolkodjanak,
elmélyültebbé és jobbá tételükön szeretnék munkálkodni. Szemben állok a
korszellemmel, mert az mélységesen megveti a gondolkodást.
Kétséges,
hogy a gondolkodás képes lesz-e valaha is olyan választ adni a
világmindenséggel és a hozzá fűződő viszonyunkkal kapcsolatos
kérdésekre, amelynek alapján értelemmel és tartalommal tölthetjük meg
létünket.
Jelenleg
a gondolkodás megvetésével bizalmatlanság is párosul. Napjainkban
szervezett politikai, társadalmi és vallási közösségek igyekszenek az
egyént rávenni arra, hogy ne önmaga kovácsolja ki meggyőződését, hanem
egyszerűen tegye magáévá a tőlük készen kapott gondolatokat és elveket.
Az
önállóan gondolkodó, tehát szellemileg szabad ember kényelmetlen és
rejtelmes lény számukra. Semmi biztosíték nincsen arra, hogy tetszésük
szerint felolvadjon a szevezett közösségben.
Ezek
a csoportosulások nem annyira az általuk képviselt gondolatok és a
hozzájuk tartozó emberek szellemi értékéből, mint inkább szervezetük
teljes és kizárólagos egységéből merítik erejüket. Úgy vélik, ebben az
egységben rejlik támadó és védelmi képességük.
Éppen
ezért napjainkban a korszellem cseppet sem fájlalja, hogy a
gondolkodásd nem áll hivatása magaslatán, sőt inkább örömét leli benne.
Nem veszi számításba azt, amit – tökéletlensége ellenére –
már elért. Nem akarja elismerni azt a cáfolhatatlan tényt, hogy a
szellemi fejlődés ez ideig mindenkor a gondolkodás műve volt. Azt sem
akarja tudomásul venni, hogy a gondolkodás a jövőben talán megoldja,
amit eddig nem sikerült megvalósítania. A mai korszellem mindezt nem
veszi tekintetbe. Számára csak az a fontos, hogy amennyire lehet,
lejárassa az egyéni gondolkodást.
A
mai ember egész életében olyan hatásoknak van kitéve, amelyek
megrendítik a saját gondolkodásába vetett bizalmát. A szellemi
függőségre ösztönzés, amelynek alá kell vetnie magát, megnyilvánul
mindenben, amit hall vagy olvas. Ezt találja az embereknél, akikkel
összejön, a pártokban és az egyesületekben, amelyek magukhoz láncolják. A
legkülönbözőbb eszközökkel hatnak rá, hogy a létszükségletét képező
igazságokat azoktól az egyesületektől kapja, amelyek jogot formáltak rá.
Napjaink korszelleme nem engedi, hogy az egyén önmagából merítsen.
Szüntelenül meggyőződéseket tukmálnak az emberre, akárcsak a tőkeerős
nagyvállalatok, amelyek a nagyvárosok utcáin villogó fényreklámjaikkal
lépten-nyomon ránk erőszakolják cipőpasztáikat meg levesporaikat.
A
korszellem tehát arra készteti az embert, hogy kételkedjék a saját
gondolkodásában, és ezzel rábírja, hogy kívülről fogadjon el
igazságokat.
Fordította: Balassa Klára
A SZÖVEG FORRÁSA: Gondolat Könyvkiadó, 1981
Megjegyzések
Megjegyzés küldése