Irwin Shaw: Oroszlánkölykök (részlet)

Hemingway akarta megírni a nagy háborús regényt. Sokak szerint ez inkább Irvin Shaw-nak sikerült.

Öt hét alatt ez már a harmadik vállalkozásuk volt a brit vonalak mögött Hardenburggal, s Christian biztosra vette, hogy a hadnagy mindig önként vállalkozik a feladatra a zászlóalj-parancsnokságon. Ezen a jobb felé húzódó, gyakran változó rajzú frontszakaszon, a cserjével benőtt, úttalan és száraz homoksivatagban az angolok kevesen voltak. A frontot itt többnyire csak sorokban kiépített kis állások alkották, amelyek között őrjáratok mozogtak, nem úgy, mint a tengerpart sűrűn megszállt vidékén, ahol fontos útvonalak és vízforrások voltak, s ahol éjjel-nappal folyt a tüzérségi és a légi harc.

Itt náluk vészjósló nyugalom uralkodott, s a végzet árnyéka ülte meg a tájat.

Az elmúlt háború bizonyos fokig jobb lehetett, gondolta Christian. A lövészárkokban, igaz, szörnyű öldöklés folyt, de szervezetten történt minden. Az emberek rendszeresen kaptak enni, s úgy érezhették, hogy a dolgoknak érthető rendje van, még a veszedelmek is szabályos és felismerhető alakban jelentkeztek. A lövészárokban az ember nincsen kiszolgáltatva az ilyen Hardenburg-féle, eszeveszett dicsőséghajhászok kénye-kedvének, gondolta Christian, miközben lassan kúszva közeledett Hardenburg felé, aki most újra éppen csak a dombtető szikláinak védelme mögött hasalt és távcsövezett. “Még megérjük - gondolta Christian -, hogy 1960-ra ez a rögeszmés őrült lesz a német vezérkar feje. Isten irgalmazzon akkor a német katonának.”

A hadnagy mellé érve Christian óvatosan lehasalt a homokba, ügyelve arra, hogy feje az angolok látómezején kívül maradjon. A dombtető köves talajába kapaszkodó, kiszáradt növényzet enyhe, fanyar illatot árasztott.

- Minden készen van, hadnagy úr - mondta Christian.

- Helyes - mondta Hardenburg mozdulatlanul.

Christian most levette sapkáját, és lassan, nagyon lassan felemelte a fejét, míg csak ki nem látott a perem mögül.

Az angolok éppen teát főztek. Vagy fél tucat tűz is égett, apró konzervdobozokban, amelyeket félig megtöltöttek homokkal, majd benzint locsoltak rá. A tüzek színtelen lánggal égtek. A katonák zománcozott bögréikkel a tüzek körül álldogáltak. A fehér zománc apró, csillogó foltokban visszaverte a napsugarat, amitől a szemlélőnek az a különös érzése támadt, mintha a katonák csoportjai nyugtalanul toporognának. A háromszáz méteres távolság eltörpítette őket. Sivatagi színre festett járműveik ütött-kopott játékszereknek látszottak innen.

Minden teherautó vezetőfülkéjének tetején kör alakú sínen forgatható géppuskát helyeztek el. Minden géppuska mellett állt egy őrszem. Ettől eltekintve azonban az egész képnek inkább piknikjellege volt, mintha csak városi emberek táboroznának itt, akik vasárnapra otthon hagyták a feleségüket, hogy egy napig a megszokott kényelem nélkül éljenek. Takaróik, melyeken aludtak, még most is ott hevertek a kocsik körül, s Christian itt-ott még olyanokat is látott, akik éppen borotválkoztak bögrényi vízzel. Sok vizük lehet, állapította meg önkéntelenül Christian, ha még ilyen pazarlásra is jut belőle.

Az angoloknak hat teherautójuk volt, öt ezek közül élelmiszerrel megrakott, nyitott kocsi, egy pedig csukott. Talán lőszer lehetett benne. Az őrszemek is visszahúzódtak már a tüzek mellé, bár nem tették le kezükből a fegyvert. Mennyire biztonságban érezhetik magukat, gondolta Christian, harminc mérföldnyire a saját arcvonaluk mögött, a déli állások felé vezető, megszokott útjukon. Be se ásták magukat, s a teherkocsiktól eltekintve nem is kínálkozott más fedezék. Szinte hihetetlen, hogy nyolcvan ember ilyen sokáig, s ekkora nemtörődömséggel jár-kél az ellenség puskacsövei előtt, amikor az ellenség csak a pillanatot lesi, hogy egyetlen kézmozdulatával megsemmisítse őket. Groteszk látvány volt, ahogy borotválkoztak, meg teát főztek. Hát ha már egyszer meg kell lennie, akkor itt van, most elérkezett az alkalmas idő.

Christian a hadnagyra pillantott. Hardenburg arcán halvány, de állandó mosoly ült, és csakugyan dúdolt magában, ahogy Himmler mondta. Mosolya csaknem gyöngéd mosoly volt, mint amilyennel felnőtt figyeli a járókában rugdalózó kisgyerek bájos, ügyetlen mozdulatait. De Hardenburg nem adott jelet. Christian elhelyezkedett a homokban, összehunyorított szemmel figyelte az odalenn mozgó angolokat, és várt.

Odalenn felforrt a teavíz, s apró gőzpamacsokat kapdosott fel a szél. Christian figyelte, ahogy a tommyk otthonosan kiadagolják s a vízbe szórják a tealevelet, majd zsákokból cukrot vesznek elő, s tejkonzerveket bontanak. Erősebbre főznék a teájukat, ha tudnák, hogy ebédhez, vacsorához már nem lesz szükségük a maradékra, gondolta Christian.

Figyelte, amint a tüzeket körülvevő valamennyi csoportból kiválik egy-egy ember, s a konzervdobozokat, zsákokat visszaviszi, és gondosan elrakja a teherkocsikon. A tommyk egyenként megmerítették bögréiket a gőzölgő folyadékban, majd letelepedtek reggelizni a földre. Christian megnyalogatta a száját, úgy figyelte és irigyelte őket. Tizenkét órája nem evett semmit, s meleg italt azóta nem látott, hogy saját állásaikat elhagyták. Szinte érezni vélte a teagőz pompás, nehéz illatát, a sűrű, sötét ital ízét.

Hardenburg nem moccant. Csak egyre mosolygott, és dúdolt tovább. Vajon mi az isten csudájára várhat? Arra, hogy felfedezzék? Hogy majd harcolni kelljen, amikor most csak kényelmesen öldösni kellene? Hogy repülőgép vegye észre? Christian körülnézett. A többiek merev és természetellenes testtartásban lapultak, s aggódó szemmel valamennyien a hadnagyot lesték. A Christian jobbján hasaló katona szárazon nyeldekelt. A nesz nevetségesen zajosan, és fémesen hangzott.

Még élvezi is a helyzetet - gondolta Christian ismét Hardenburgra pillantva. - A hadseregnek nincsen joga, hogy ilyen parancsnokokra bízza a katonáit. Elég keserves e nélkül is.

A teherkocsik közt álldogáló brit katonák közül néhányan pipát kezdtek tömködni, mások cigarettára gyújtottak. Mindez még fokozta az egész tabló békés és biztonságos jellegét, ugyanakkor pedig Christianban felgyújtotta a sóvár vágyat egy cigaretta után. Ekkora távolságról persze nehéz volt alaposabban megfigyelni az embereket, de valamennyien rendes és jellegzetes, hétköznapi angol katonáknak látszottak, s köpenyeikben kissé alacsonynak tűntek fel, amint erre-arra járkáltak a maguk határozott és nemtörődöm módján.

Néhányan már végeztek is a reggelivel, és homokkal nagy buzgón tisztára súrolták az evőeszközeiket, csak azután mentek vissza a teherautókhoz, hogy takaróikat összecsavarják. Most a kocsik tetején, a géppuskák mellett álló őrszemek ugráltak le reggelizni. Két-három perc is eltelt, ami alatt a járműveken felállított géppuskák mellett nem volt senki sem. “Most itt van, amire vártunk” - gondolta Christian. Gyorsan körülpillantott, hogy meggyőződjék, rendben van-e minden. Az emberek nem mozdultak el. Még most is előbbi, kínos helyzetükben lapultak valamennyien.

Christian most Hardenburgra nézett. A hadnagy, ha észrevette is, hogy az angolok géppuskái elhagyottan állnak, nem adta ennek semmi jelét. Még mindig egyre csak mosolygott, és dúdolt tovább.

A foga a legvisszataszítóbb, állapította meg Christian. Nagy, erre-arra dőlt, hézagos lapátfogai voltak, s az ember biztosra vehette, hogy ivás közben csúnya zajt csap velük. Meg aztán az, hogy annyira el van telve magával. Valósággal sugárzott belőle az önteltség, amint mosolyogva ott hasalt, és távcsövezett, közben pedig tudta, hogy minden ember szeme rajta csüng, a várakozás kínját feloldó jelre várva, s tudta, hogy gyűlölik, hogy rettegnek tőle, s hogy nem értik meg.

Christian hunyorgott, s elhessegetve maga elől Hardenburg sovány és gúnyos ábrázatát, káprázó szemmel ismét az angolokat nézte. Az őrszemek lassanként újra elfoglalták helyüket a géppuskák mellett. Egyikük hajadonfőtt állt, szőke volt, és cigarettázott. Gallérját kigombolta, és süttette magát a felkelő nappal. Látnivalóan igen kellemesen érezhette magát, vállával kényelmesen nekidőlt a géppuskát tartó vaskorlátnak, a cigaretta a szájából fityegett, s két kezét könnyedén a géppuskán nyugtatta, amelynek csöve pontosan Christian felé irányult.

Hát most már, gondolta Christian, elszalasztotta az alkalmat. Vajon mire várhat még mindig? Ki kellett volna kérdezni róla Gretchent, amikor még volt rá alkalom. Arról, hogy vajon mi hajtja? Mi lehet a célja? Mi tette ilyen keserűvé? Hogyan lehet legkönnyebben bánni vele? “Gyerünk már, gyerünk már - ösztökélte magában Christian, amikor két angol, s mindkettő tiszt, ásóval és toalettpapírral a kezében eltávolodott a kocsioszloptól. - Gyerünk már azzal a jellel...”

Hardenburg azonban nem mozdult.

Christian maga is szárazon nyeldekelt. Fázott, most még inkább, mint amikor felkelt, s a vállán apró remegések futottak át, anélkül, hogy elnyomhatta volna. Nyelve puffadt, idomtalan tömegként egészen kitöltötte a szájüregét, s a homok ízét érezte belül az ajkán. A géppisztolya agyán nyugvó kezére pillantott, s megpróbálta mozgatni az ujjait. Csak nehezen mozdultak, azt a különös érzést keltve, mintha nem is az ő, hanem valaki másnak az akarata irányítaná őket. A végén már nem is leszek képes rá - gondolta elkeseredett dühében. - Megadja a jelet, én meg nem leszek képes megemelni a fegyvert.” A szeme is égett, amitől újra meg újra hunyorognia kellett, míg csak ki nem buggyant a könnye, s az odalent mozgó nyolcvan ember, a teherkocsik s a tüzek ködös, imbolygó tömeggé mosódtak össze.

Ez már több a soknál. Jóval több a soknál. Órákon át itt hasaljon az ember, és nézze végig, ahogy azok, akiket megölni készül, felkelnek, megfőzik a reggelijüket, cigarettára gyújtanak, aztán elmennek megkönnyebbülést keresni. Most már, a teherautóktól távolabb s szétszórtan vagy tizenöt-húsz ember is guggolt leeresztett nadrággal... Hja, a katonagyomornak nehéz a dolga a hadseregben... Ha az ember a reggelit követő tíz percben eleget nem tesz az emésztés követelményeinek, könnyen megeshet, hogy egész nap nem nyílik rá többé alkalom... Amikor elindult az ember a háborúba, s dobok pergése, kürtök rivalgása közben, csattogó zászlók alatt végigvonult a tisztára sikált városi utcákon, nem tudhatta még, hogy a háború ezt jelenti, a tíz órai hasalást fagyos földön, a menetelést a sivatag homokjában, amelyen még maguk az arabok sem tapostak soha, az emésztőgödrök felett leeresztett nadrággal kucorgó angol katonák látványát a kyrenaikai sivatagban. Ezt fényképezze le Brandt a Frankfurter Zeitung-nak!

Most különös, ütemes neszt hallott közvetlen közelből. Lassan hátrafordult. Hardenburg kuncogott.

Christian hátrafordult, de lehunyta a szemét. Legyen vége már, gondolta, legyen hát vége már. Legyen vége a Hardenburg vihogásának, a reggeli dolgaikat végző angoloknak, magának Hardenburg hadnagynak meg Afrikának, a napsütésnek, a szélnek, a háborúnak...

És ekkor zaj jött a háta mögül. Felnyitotta a szemét, s még látta az első akna becsapódását. Tudta már, hogy Hardenburg végre megadta a jelt. Az akna a cigarettázó, szőke fiú mellett csapódott be, s a fiú eltűnt.

A teherkocsi kigyulladt. Egyik akna robbant a másik után a többi kocsi között. A géppuskások feljöttek a domb peremére, megnyitották a tüzet, és végigpásztázták a kocsisort. Az angolok apró figurái vakrémületben tántorogva szaladgáltak össze-vissza. A guggoló katonák felrángatták a nadrágjukat, s közben nehézkesen, botladozva, el-elvágódva futásnak eredtek, ülepük fehéren fénylett a csillogó sivatagi homok fölött. Az egyik egyenesen a dombtetőnek tartott, mintha nem tudná, honnan jön a tűz. Mikor már csak alig száz méternyire volt, egyszerre megpillantotta a géppuskákat. Pillanatig tartó teljes, dermedt mozdulatlanság után megfordult, s egyik kezével nadrágját tartva, menekülni próbált. Valaki aztán mellékesen, csak úgy futólag leterítette.

Hardenburg újra meg újra folytonosan kuncogott, közben pedig az aknavető legénységének kiáltotta oda időnként a lőelemekre vonatkozó utasításokat. Két akna telibe találta a lőszeres teherkocsit, amely hatalmas füstgomolyagban felrobbant. Egy teljes percen keresztül acélszilánkok süvítettek el a fejük fölött. Mindenfelé emberek hevertek szétszórtan a teherkocsik előtt. Egy angol őrmesternek sikerült összeszednie mintegy tizenkét embert, akik csípőhöz szorított fegyvereikből vadul tüzelve, botladozva megindultak a homokban a dombtető felé. Valaki aztán eltalálta az őrmestert, aki elvágódott, de ülő helyzetből tovább tüzelt, míg valaki aztán újra belelőtt. Ekkor felbukfencezett, s a feje lehanyatlott a porba.

Az őrmester által összeszedett osztag szétszóródott és futásnak eredt, de valamennyit lelőtték, mielőtt a kocsik közelébe érhettek volna. Két perccel később teljesen megszűnt a tüzelés a tommyk táborában. Az égő teherautók füstjét a dombról messzire vitte az erős szél. Itt-ott még kínlódva mozdult egy-egy ember, akár az eltaposott féreg.

Hardenburg felállt, és magasba emelte a kezét. A tüzelés megszűnt.

- Diestl - rendelkezett a hadnagy az égő teherkocsikra s a halott angolokra bámulva -, a géppuskák folytassák a tüzelést.

Christian megállt mellette.

- Tessék, hadnagy úr? - kérdezte ostobán.

- A géppuskák folytassák a tüzelést.

Christian az elpusztult gépkocsioszlopra tekintett. Az égő kocsikból kicsapó lángoktól eltekintve már semmi sem mozdult odalent.

- Igenis, hadnagy úr - mondta Christian.

- Tartsák tűz alatt az egész terepet - mondta a hadnagy. - Két perc múlva le fogunk menni oda. Nem akarom, hogy bárki is életben maradjon. Megértette?

- Igenis, hadnagy úr - mondta Christian. Előbb a jobb oldali, majd a bal oldali géppuskásokhoz sietett. - További parancsig folytatni a tüzelést - mondta.

A géppuskások furcsálló oldalpillantással felnéztek rá, majd vállat vontak, s folytatták a munkát. A beállott teljes, néma csendben, amikor egyetlen szó, egyetlen kiáltás, egyetlen lövés sem hangzott, a géppuskák ingerült és vad kerepelése zavaróan, kiábrándítóan hatott. A katonák, akiknek nem volt dolguk a géppuskáknál, egyenként felálltak a dombtetőn, s nézték a talajba, a halottakba, s a teherautók körül heverő sebesültekbe csapódó géppuskagolyók pattogását. A sebesültek minden találatra hevesen, görcsösen összerándultak a szélverte homokon.

Az egyik teafőző tűzhely mellett fekvő angol katona is golyót kapott. Felült, hátravetette a fejét, és nagyot sikoltott. A sikoly meghökkentő és személyes zöngével egészen a dombtetőig elhatolt a géppuskák ütemes kattogásán át. Amikor a tommy, fejét hátravetve, s kezével vakon maga előtt tapogatózva, elsikoltotta magát, a géppuskások abbahagyták a tüzelést.

- Tüzelést folytatni! - mondta éles hangon Hardenburg. A géppuskák újra kattogni kezdtek, s mindkettő eltalálta a sebesült tommyt. Hátrahanyatlott, s utolsó sikolyát már kettévágta a torkába fúródó géppuskasorozat.

Az emberek némán figyelték, s valamennyi arcon megdöbbenés és irtózat azonos kifejezése ült.

Csupán Hardenburg arcán nem látszott semmi efféle. Ajka lebiggyedt, kapkodva, szaporán szedte a levegőt, szemét félig lehunyta. Christian törte a fejét, hol is látta már ezt az arckifejezést... a kéj önfeledt gyönyörűségében tobzódva. S egyszerre eszébe jutott. Gretchennél látta. Amikor ölelte... Ezek unokatestvérek lehetnek, gondolta magában Christian, olyan elképesztően hasonlítanak egymáshoz...

A géppuskák pedig egyre folytatták a tüzelést, amelynek egyenletesen kattogó zaja most már olyan megszokottá vált, akár egy gyár mindennapi zakatolása a szomszéd utcában. A dombtetőn két katona is rendkívül unott mozdulatokkal cigarettára gyújtott, s szemlátomást megelégelték már a kép egyhangúságát.

A katona élete, gondolta Christian az odalent meg-megránduló testeket nézve. Ha otthon maradnak Angliában, mindez nem esik most meg velük. Lehet, hogy holnap majd ő hever itt a homokon, és valami londoni, East Side-i cockney ereszt beléje fél kiló ólmot. Most egyszeriben magasabb rendűnek érezte magát. Lengyelekkel, csehekkel, oroszokkal és olaszokkal szemben az ember mindig magasabb rendűnek érezheti magát, de leginkább mégis a halottakkal szemben teheti. Eszébe jutottak azok a jóképű, kissé unott angol fiatalemberek, akik síelni jártak Ausztriába. Kávéházakban sokszor hallotta hangos és színtelen beszédjüket, amely önhitt csengésével minden más nyelven túltett. Remélte, hogy ma ezek az ifjú lordok is képviseltették magukat a véres homokon arcra borult, kiontott belű, csupasz fenekű tisztek között.

Hardenburg magasba lendítette a karját. - Tüzet szüntess - mondta.

A géppuskák elhallgattak. A Christianhoz legközelebb álló emberről dőlt a verejték. Hangosan felsóhajtott, végigtörülte az arcát, s a beállt csöndben fáradtan a géppuska csövének támaszkodott.

- Diestl - mondta Hardenburg.

- Parancs, hadnagy úr.

- Öt emberre van szükségem. Meg magára. - S megcsúszva a mély homokban, elindult le a domboldalon a csöndbe borult síkság felé.

Christian intett az öt legközelebb álló embernek, s együtt követték a hadnagyot.

Hardenburg határozott léptekkel menetelt a teherkocsik felé, mintha csak valami díszszemlén lépdelne. Pisztolyát nem vette ki a tokból, két kezét apró, merev mozdulatokkal lóbálta az oldalán. Christian közvetlenül mögötte haladt a többiekkel. Elérték azt az angolt, aki nadrágját rángatva eszeveszetten feléjük rohant. A mellkasán érte több találat. Szétzúzott bordáinak fehér és vörös szilánkjai zubbonya véres cafatjaira tapadtak, de még most is élt. Nyugodt arccal nézett fel a homokból. Hardenburg előhúzta a pisztolyát, csőre töltött, és különösebb célzás nélkül, kapásból kétszer fejbe lőtte. Az angolnak eltűnt az arca. Egyetlen nyöszörgést hallatott csupán. Hardenburg visszadugta táskájába a pisztolyt, s tovább lépkedett.

Hattagú csoport mellé értek. Valamennyi halottnak látszott, de Hardenburg hátraszólt:

- A biztonság kedvéért.

S Christian erre gépiesen beléjük lőtt néhányat. Nem érzett semmit.

Elérték a teafőzők vonalát. Christian megfigyelte, milyen gondos munkával tákolták össze ezeket a kis rögtönzött főzőket, még a konzervdobozokat is kilyuggatták, hogy a lehető legjobb hatásfokot érjék el. Isten tudja, hány liter teát főzhettek itt. Erős teaillat érzett, meg égett gyapjú és gumi szaga, amihez a teherautók felől, melyekben többen benn égtek, az égő emberi hús bűze járult. Az egyik angol, aki kiugrott a kocsiból, még most is lánggal égett. Könyökére dőlve, s megfeketedett, égett fejét eleven és fürkésző tartással magasra emelve feküdt. Ide is bevágott néhány akna, s láttak egy pár, nadrágból kirepült, tőből kiszakadt csupasz lábat, tea és marhahús és szétszóródott cukor közé keveredve.

Az egyik angolnak, aki egy keréknek támaszkodva ült, csaknem egészen levált a feje. Christian a lefittyedt fejre bámult. Az arc, erős, izmos állkapcsával, s az angol arcokat annyira jellemző, ravaszul makacs és látszólag szolgalelkűségre valló kifejezésével, egyszerű munkásember arca volt. Hamis felső fogsora félig kilógott a szájából, amitől ajka gúnyos kis mosolyra húzódott. Őszülő halántéka alatt frissen volt borotválva az arca, pofacsontja fölött kivörösödött bőrén meglátszott a penge kaparásának nyoma. Az egyik borotválkozó, gondolta Christian. Az ápolt katona. Minden szakaszban akad egy ilyen. Ennek ugyan kár volt ma reggel fáradnia.

Itt-ott még meg-megrándult egy kar, s hörgéseket is lehetett hallani. A szakasz szétszóródott, s most az egész terepen mindenfelől lövések hallatszottak. Hardenburg odament az oszlop élén álló kocsihoz, amely nyilván az oszlop parancsnokáé lehetett, és papírok után kutatott benne. Talált is néhány térképet, géppel írt parancsokat, s a térképtáskában egy fényképet, amely szőke nőt ábrázolt két gyermekkel. Aztán felgyújtotta a kocsit.

Christiannal együtt nézték a kocsi égését.

- Szerencsénk volt - mondta Hardenburg. - Éppen a lehető legjobb helyen álltak meg. - Elvigyorodott, Christian szintén. Ez már nem olyan volt, mint a félig vígjátékba illő párizsi bevonulásuk. S nem is olyan, mint a feketepiaci és a rendőri munka Rennes-ben. Ez már az a munka volt, amiért eljöttek, olyan, mint maga a háború, s a körülötte fekvő hullák is megfoghatók, valóságosak, értékesek. Ezeken az angolokon ugyan már bajosan segíthetnek az amerikaiak.

Fordította: Vajda Miklós

A SZÖVEG FORRÁSA: Árkádia Kiadó, 1985