Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio (részlet)

Unatkozik?
Vegyen mosómedvét!

Az expanderdoboz fedelén ez állt: "Önnek is ilyen szép teste lesz, hatalmas izmai és iszonyú ereje!" És Francin minden reggel edzette az izmait, mert bár ugyanolyan ragyogóak voltak, mint az expander fedelén látható gladiátoré, Francin saját magát nyúzott nyúlnak látta. Föltettem a resóra egy fazék krumplit, felvettem a dobozt, amelyen annak a gyönyörű izomférfiúnak a fényképe díszelgett, és hangosan felolvastam:

– Önnek is akkora ereje lesz, mint a tigrisnek, amely mancsa egyetlen csapásával leüti a nála sokkal nagyobb marhát.

Francin kinézett a járdára, és kezében lekókadt az expander, mint egy collstok, a heverőre rogyott, és azt mondta:

– Pepin.

– Akkor végre meglátom a bátyádat, végre hallani fogom a hangját a sógoromnak, a sógorkámnak!

Ezzel nekitámaszkodtam az ablakkeretnek, ott állt a járdán egy ember, ovális kiskalapban, kockás lovaglónadrágja zöld tiroli harisnyájába gyűrve, fintorgatta az orrát, s a hátán katonai rücksackot hordott.

– Joľin bácsi – kiáltottam a küszöbről –, kerüljön beljebb.

– Hát én vónék a maga sógornője, Isten hozta!

– A mindenit, ez ám a szerencse, hogy ilyen helyre sógornőm van, de hol a Francin? – kérdezte a bácsi, és csörtetett befelé a konyhába meg a szobába.

– Hát te, hát mi van veled? Fekszel? No, a mindenit, eljöttem hozzátok látogatóba, nem maradok tovább két hétnél – darálta a nagybácsi, és a hangja zúgva hasította a levegőt, mint egy lobogó, mint egy katonai vezényszó, és Francint minden szó áramütésként érte, fel-felpattant, és magára gabalyította a takarót.

– Mindenki üdvöző, csak Bóchalena nem, ammá a főd alatt van, valami tachinierer puskaport tett neki a tűzifáhó, oszt amikó a vénasszony betette a sparheltba, főrobbant, és képen törűte a vénasszonyt, hogy rándút egyet, oszt vége vót.

– Bóchalena? – csaptam össze a kezemet. – Az a maga nővére volt?

– Nővérem a fenét! A komaasszonyom vót, olyan vénasszony vót az, hogy egész nap almák meg bukták röpködtek a keziből, és harminc évig mondta: "Gyerekek, én nemsoká meghalok, émmá legszívesebben semmit se csinánék, csak alunnék.." hanem rajtam is van valami kórság – mondta a nagybácsi, kibogozta a hátizsák zsinegét, és a padlóra szórta a cipészszerszámait; Francin, ahogy meghallotta ezt a csörömpölést, tenyerébe temette arcát, és úgy jajgatott, mintha az agyába szórta volna a nagybácsi a suszterszerszámot.

– Joľin bácsi – mondtam elébe tartva a tepsit –, tessék egy kis bukta.

Pepin bácsi megevett két buktát, és kijelentette:

– Rajtam a kórság.

– Nini – térdeltem le, és csaptam össze a kezem a kaptafák, kalapácsok, knejpek és egyéb suszterholmik felett.

– Vigyázat! – ijedt meg a bácsi. – Össze ne kenje nekem avval a hosszú hajával, hanem hallod-e, Francin, a Zbořil pap úgy eltörte a combját csípőbe, hogy nyomorék lesz egész életibe. Zavičák bácsi tetőt javított a templomotornyon, megcsúszott vele a palló, oszt repűt lefelé a bácsi, de ekapta az óra mutatóját, és így fogta a toronyóramutatót, de a mutató kilazút, oszt negyed tizenkettőrő leszaladt fétizenkettőre, akkó a bácsinak lefele gurútába lecsúszott a keze a mutatóró, és zuhant lefele, de hársfák vannak ott, és a bácsi beleesett az egyik hársfa koronájába, a Zbořil pap meg, ahogy ott nézte, összekúcsóta a kezit, és látta, hogy esik lefele ágró ágra Zavičák bácsi, osztán meg hanyatt, oszt szaladt mingyá gratuláni Zbořil pap, de enézte a lépcsőt, és elesett, és eltörte a lábát, oszt az öreg Zavičáknak kellett főpakónia a Zbořil papot, oszt má vitték is a prostĕjovi kórházba.

Felvettem egy női cipőre való kaptafát, és megsimogattam.

– Gyönyörű holmi, ugye, Francin? – kérdeztem, de Francin felbődült; mintha patkányt vagy békát mutogatnék neki.

– Gyönyörűség, de még mekkora – mondta a bácsi, és elővett egy cvikkert, fölrakta az orrára, de a cvikkerben nem volt üveg, és Francin, meglátva az üveg nélküli cvikkert a bátyja orrán, felvinnyogott, csaknem elsírta magát, a falnak fordult, és hánykolódott, hogy nyöszörgött az epeda, akárcsak Francin.

– Hát a Tómelléki bácsi mit csinál? – kérdeztem.

A bácsi megvetően legyintett, vállon ragadta Francint, maga felé fordította, és hatalmas hangon, lelkesen ecsetelte:

– Hát a Tómelléki Metud bácsi olyan fura dógokat kezdett mívelni, oszt eccer olvasta az újságban, hogy: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Metud bácsinak nem vót gyereke, hát írt arra a hirdetésre, és egy hét múlva meggyütt ládában a mosómedve. No, az vót csak aztán! Akár egy gyerek, mindenkivel barátkozott, csak éppen amit meglátott, megmosta, és megmosta a Matud bácsi vekkerit meg három karóráját, hogy azt már helyre nem igazítja senki. Osztán eccer megmosott minden fűszert. Osztán meg Metud bácsi szétszedte a biciklijét, a mosómedve meg hordta kimosni a patakba, a szomszédok jöttek egymás után, és mondták : "Metek bácsi, nincs szüksége ilyesmire? A patakban talátuk!...", oszt mikó má hoztak neki néhány alkatrészt, megy a Metud, hogy utánanézzen, hát a mosómedve csaknem az egész biciklijét széthordta neki. De ez a bukta, ejjó. A medve csak az almáriumra járt a dógára, bűzlött tőle az egész ház, a végín mindent el kellett zárni a medve elől, sőt még beszéniük is suttogva kellett. Ez a bukta, ejjó, kár, hogy rajtam a kórság. De a medve megfigyelte, hová dugják a kúcsot, és kinyitotta, amit csak eldugtak előle. De a legrosszabb avvót, hogy a medve este hegyezte a fülit, és ha a Metud bácsi megcsókóta a nénit, a medve odarohant, és ő is akart, a Metud bácsinak az erdőbe kellett randevúznia a Rozára nénivel, mint legénykorában, de még ott is folyton hátra-hátrafordútak, nem áll-e mögöttük a mackó. Szóval nem unatkoztak, mígnem egyszer két napra elutaztak, pünkösd vót, és a medve unalmában széthajigáta a szobába a nagy cserépkályhát; és végleg úgy elintézte a bútort meg a dunyhákat meg a fehérneműt, hogy Metud bácsi leült, és apróhirdetést írt a Morva Sas-ba: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Azóta kigyógyult a búskomorságból.

Pepin bácsi beszélt, és ette a buktát, egyiket a másik után, most belenyúlt a tepsibe, az egészet végigtapogatta, és hogy nem tapintott ki semmit, legyintett, és azt mondta:

– Rajtam van a kórság.

Fordította: Hap Béla

A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 1979