David A. Vise – Mark Malseed: A Google-sztori (részlet)

A Google átvette az amerikai egyetemek metódusát: a dolgozók idejük 20%-át saját kutatási témájuknak, ha úgy tetszik, a felfedezésnek szentelhetik - és ha beüt a jó ötlet, forrást is kapnak a fejlesztésre.

Tudod, hogy a Google-nél kidolgozott "fürtözéses" módszer alapjaiban változtatta meg azt a rendszert, amely eljuttatja hozzánk (vagy elzárja előlünk) a híreket? És tudod, hogy te is része vagy ennek a rendszernek?

Krishna Bharat 2001. szeptember 11-én New Orleans-i hotelszobájában döbbenten nézte a New York-i és washingtoni terrortámadásokról szóló híradásokat. Bharat a Google 31 éves szoftverfejlesztő mérnöke volt. Végigszaladt a csatornákon, aztán a weben kezdett kutatni, minél többet meg akart tudni a történtekről. Aggódott a családja miatt, és amiatt, hogy nem fog tudni elutazni, hiszen a szövetségi kormányzat minden gépet a földre rendelt. Teljesen meg is feledkezett az információk eléréséről rendezett fórumról, pedig emiatt volt New Orleansban, ahogyan a többiek is, akik a hotelben laktak. Minden figyelmét a támadás kötötte le, ami Pearl Harbour óta a legnagyobb volt, ami az Egyesült Államokat érte. Olykor az efféle krízisekből, tragédiákból nagy gondolatok születnek. Bharat számára szeptember 11-ike ilyen kezdet volt.

Bharat Indiában nőtt föl, és saját szavaival „hírfüggő” volt. Indiai újságokat olvasott, indiai tévét nézett, a Time magazint lapozgatta, és amíg a nagyapjával üldögélt, aki velük lakott, a BBC-t hallgatták. Tudta, hogy a cenzúra és a kulturális különbségek gyakorta torzítják a képet; és tudta, ha valóban meg akar érteni egy eseményt, különösen, ha Indiáról van szó, több forráshoz kell fordulnia. Akadtak témák, amelyek túl érzékenyek voltak az indiai média számára, ezért aztán Bharat minden héten alig várta, hogy a Time magazin megérkezzen. Megdöbbenve tapasztalta, hogy nagyapja milyen tájékozott a helyi témákban és a világ témáiban egyaránt. Ezek a gyermekkori élmények nagyban alakították gondolkodását.

Miután ledoktorált a Georgiai Műegyetemen, Bharat Kaliforniába költözött, és Palo Altóba ment dolgozni a Digital Equipmenthez. Az Alta Vistával való kapcsolattartás is a munkakörébe tartozott. Érdeklődése az internetes keresés felé fordult. Ekkoriban ismerkedett meg a Google alapítóival is.

– Egyaránt ismertem a Google és az Alta Vista keresőtechnológiáját. Larry és Sergeyt igazán kedveltem – emlékszik vissza Bharat. 1999-ben csatlakozott a Google-ösökhöz, és az egyik Digitalos kollégájával megalapította a Google kutatócsoportot. A kutatócsoportban való munka lehetővé tette számára, hogy hosszabb távon, más perspektívában szemlélje a dolgokat, mint kollégái.

– Próbáltam megérteni, hogyan működik a Google az emberek szempontjából – mondja.

Volt itt a Google-nél valami, amit Bharat különösen nagyra értékelt: az a szabály, hogy a mérnökök idejük húsz százalékát, vagy egy napot a héten arra a problémára fordítanak, ami izgatja őket. A húszszázalékos szabály az innovációt szolgálta, és mind Brin, mind Page úgy találta, nélkülözhetetlen a megfelelő munkahelyi légkör kialakításában, s a ragyogó elméjű szakembereket motiválja arra, hogy úttörő ötletekkel álljanak elő. Más társaságoknál az újításokkal, mellékprojektekkel való bütykölésre rendszerint rossz szemmel néztek, megnehezítették a vállalkozó kedvű alkalmazottak dolgát, akiknek ezért rendszerint titokban, a főnök tudta nélkül kellett dolgozniuk ötleteiken. A Google-nél a húszszázalékos szabály az ellenkező üzenetet hordozta: dolgozz a héten egy napot azon, ami téged lelkesít és nem a főnöködet, és ne aggasszanak olyan földi dolgok, hogy az ötletből pénzt, sikeres terméket lehet-e varázsolni. Más szavakkal: dolgozz a saját örömödre.

Ez a húszszázalékos szabály szokatlan volt a modern üzleti életben, de nem előzmény nélküli. Sok évvel korábban a 3M, az a cég, amelyik a Scotch márkanév mögött állt, 15 százalékos szabályt vezetett be: a mérnököknek lehetőséget adtak, hogy fizetett óráik egy részét saját elképzeléseik kidolgozásával töltsék. Az M3-nak ez hozta meg többek között a Post-it Notes ötletét is. De Brint és Page-et nem annyira ez befolyásolta, mint az az egyetemi gyakorlat, hogy a tanárok öt napból négyet irodájukban töltenek, az ötödiken pedig saját projektjeiken dolgoznak. Mivel Sergey és Larry életét az egyetemi környezet határozta meg egészen addig, amíg el nem hagyták a Stanfordot, hogy céget alapítsanak, egészen természetes volt számukra, hogy a szabadság és az önállóság egyetemi légkörét kiterjesztik a vállalatukra is.

– A 20 százalékos idő a felfedezésre volt elkülönítve – mondja Bharat. – Az emberek produktívak, amikor olyasmin dolgoznak, amit fontosnak találnak vagy ők fedeztek fel, vagy lelkesíti őket. Ráadásul így lehetőséget kapnak az alulról jövő kezdeményezések. A felső vezetés semmit nem határoz meg.

A mérnököknek abban is választásuk van, hogy minden héten felhasználják-e a 20 százalékukat, vagy hagyják összegyűlni, és aztán egy egész hónapot töltenek valamilyen projekttel.

– Az emberek megbeszélik ebédkor, hogy éppen mikkel játszanak – mondja Bharat. – Olyan ez, mintha ők lennének a saját cégük igazgatói. És valahányszor egy elképzelés érik egy kicsit, nagyobb közönség előtt is megvitatják. – De persze, csak a cég keretei között.

Az egyik módja, hogy hírt adjanak arról, amivel éppen foglalkoznak, a közlemények elhelyezésére szolgáló táblák a Google belső hálózatán, a társaság így arra is gondot fordít, hogy a mérnökök visszajelzéseket kapjanak a kollégától bimbózó ötleteikről.

– A pozitív visszajelzések másokat is motiválnak arra, hogy veled dolgozzanak, és így már meg is vannak a dolog előfeltételei – mondja Bharat. – Csak neki kell állni és megcsinálni. Ebben a 20 százaléknyi időben csíráznak ki az ötletek, aztán a fórumon szökkennek szárba. Végül aztán akad közöttük néhány, amit a menedzsment támogatni kezd és végül napvilágot lát.

Ahelyett, hogy hagyná, hogy dolgozói otthon legyenek felfedezők – azzal a kockázattal, hogy egyes elképzelések források híján elbuknak vagy arra a pontra jutnak, ahonnan idő híján nem lehet tovább vinni őket – a Google szabadságot, forrásokat biztosít.

– Alapvetően nagyszerű gyakorlat ez, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Google mérnökei létrehoztak dolgokat – mondja Bharat.

Amikor Bharat még doktorandusz volt a Georgiai Műegyetemen a kilencvenes évek közepén, abban élte ki a hírek iránti szerelmét, hogy egy újfajta újságot fejlesztgetett. Létre akart hozni egy keresőrobotot, egyfajta online porszívót, ami ugyanazon híreket gyűjti be különböző webes forrásokból, azután egy közös helyen újra lehet csomagolni őket, és közzétenni a témában érdeklődők számára.

– Ekkor kóstoltam bele először az online világába – mondja. – Abban az időben nem volt túl sok online hírforrás.

Ezen kívül Bharat, akinek jó szeme volt, és jó érzéke az információ rendezésére úgy akarta megcsinálni ezt a lapot, hogy az olvasók érdeklődésének, hobbijainak megfelelően működjék, ne ugyanazt az egységes dizájnt mutassa mindenki felé.

– Az eredeti elképzelésem az volt, hogy előállok egy jobb formával. Tudom, hogyan kell szépen tálalni a dolgokat. Az online lapok úgy működtek, hogy rákattintottál egy linkre, aztán vissza kellett ugranod. Azt mondtam: „ennél én tudok jobb layoutot”. Aztán arra gondolta, megnézhetjük, mit csinálnak az emberek. Úgyhogy végül is megfordíthatjuk az egész dolgot, megcsinálhatjuk a jövő lapját, megelőzve a kort, az emberek igényei szerint.

Bharat indiai gyermekkora, a Georgiai Egyetemen végzett munka és a Google 20 százalékos politikája mind szeptember 11-én találtak egymásra. Olyan nap volt ez, amikor a megbízható információhoz való hozzáférés valóban próbára került. Ekkor kezdett el Bharat egy olyan módszeren gondolkodni, ami jobb, gyorsabb, és lehetővé teszi a számítógép-felhasználók, és főleg az újságírók számára, hogy gyorsan hozzájussanak mindahhoz, amit valahol a világon írtak. Tudat alatt az a kép munkálhatott benne, ahogy indiai nagyapja a BBC-t hallgatja.

– Annyi minden történik, és annyi nézőpont van: az amerikai nézőpont, a világ nézőpontja, az afgán nézőpont, az európai nézőpont. Ámulatba ejtő. Azt vettem észre, hogy a web nem túl jó, ha egy témát valóban meg akar érteni az ember – mondja Bharat. – Minden lap sok munkát fektetett abba, hogy tartalmat tegyen föl az internetre, de nem volt idejük vagy szándékuk, hogy kereszt-linkeket küldjenek. A hírek valós idejűek. A Washington Post riporterének nemigen van ideje cikkeket keresgélni ugyanabban a témában. És abban az időben persze a keresők sem könnyítették meg az ember dolgát, ha egyéb releváns cikkeket akart találni. Pedig az olyan olvasóknak mint én, és persze az újságíróknak hasznukra válna, ha gyorsan megtudhatnák, mások mit mondtak vagy írtak. Főleg egy ilyen esetben, mint szeptember 11-ike. Annyiféle álláspont van... Úgy gondoltam, olyan probléma ez, amivel érdemes foglalkozni.

És az elkövetkező pár hónapban Bharat ezen a problémán kezdett dolgozni. Számos kérdést kellett megoldani. A leglényegesebb egy olyan algoritmus volt, ami szimulálni tudja azokat a döntéseket, amiket egy tapasztalt szerkesztő hoz az anyagról és a külcsínről. Az úgynevezett „clustering” (fürtözés) módszerével rendszerezni kezdte a sztorikat a világ híreitől kezdve a politikán, az üzleten át a sportig, aztán megfigyelte, mennyi szerkesztői aktivitást kíván meg egy adott sztori. Rangsorolni kezdte a híreket eredetük szerint, a legnagyobb súlyt azok a sztorik kapták, melyek vezető amerikai lapok vagy távirati irodák újságíróitól származtak – olyanoktól, mint a The New York Times vagy a The Washington Post, az Associated Press vagy a Reuters. A teljes körűség is fontos szempont volt. Függetlenül tehát attól, hogy egy hírforrás mennyire volt nagy és tekintélyes vagy kicsi és ismeretlen, Bharat azt szerette volna, hogy az adott hír ott legyen a rendszerben.

Minthogy a hírek esetében különös jelentősége van a frissítéseknek, Bharat formulája időben is rendezte a sztorikat: a frissebbeknek nagyobb, a régebbieknek kisebb súlyt adott.

– Ezt újra és újra kalkulálni kell. Így lehet valós idejű az egész – mondja.

Online híroldalának egy másik verziójában a relevanciát is tekintetbe vette. Például, ha minden mást egyenlőnek veszünk, egy egyesült államokbeli felhasználóknak az Egyesült Államokból származó hírek nagyobb relevanciával bírnak, mint egy kanadai sztori, és viszont. Ennek külön értéke lehet, ha egyszer Bharat projektje, a Google News több verzióban valósul meg.

2001 végén, 2002 elején kifejlesztette a Story Rank kezdő verzióját, a Google kereséseknél használt PageRank formula unokatestvérét. Tudta, hogy nem elég a címeket megmutatni, ezért másokkal együtt kifejlesztett egy online hírekre specializált keresőfüggvényt. Mindig sokkal több hír van, mint ami megmutatható bármelyik honlapon. A Google-módra felépített hírkeresés lehetővé teszi, hogy a felhasználó maga döntse el, hol legyenek a hangsúlyok.

Két másik Google-ös dolgozott Bharattal a demó létrehozásán. Ezt a cég belső hálózatán futtatták, hogy megismerjék mások reakcióit. 2001 decemberében Bharat már tudta, hogy valami nagy dolgot csinált, amikor Eric Schmidt vetérigazgató beugrott, hogy a Google Newsról csevegjen.

– Tudtam, hogy népszerű – mondja Bharat. – Sok visszajelzést kaptam a mérnököktől. Egyszer csak Eric Schmidt sétált be az irodámba és azt mondta: „Ez remek termék.” Azt sem tudtam, mióta van a Google-nál. Mindenesetre igazán lelkesnek látszott, azt akarta, hogy menjen a dolog. Később aztán beszéltem Larryvel és Sergeyjel, mindkettőjüket nagyon érdekelte az elképzelés.

A vezetőség támogatásával Bharat 20 százalékos projektje teljes idős elfoglaltság lett. Bharat számára egy álom teljesült be ezzel. A Google gyakorlatának megfelelően forrásokat kapott ahhoz, hogy a demóból valami komolyabb dolog legyen, olyan, amit sok millióan láthatnak a weben. Ez azt jelentette, hogy kellettek dizájnerek az oldal látványvilágának kialakításához; kellett egy tapasztalt termékmenedzser Marissa Mayer személyében, aki megcsinálja a terméket, és a fogyasztók szempontjából vizsgálja azt; és persze kellett egy csapat mérnök, akik finomítják és tesztelik a szoftvert, rendezik a sztorikat, és különböző információkat egységgé rendezik.

– A Google-nél, ha valami arra érdemes, az alapokat talál magának – mondja Bharat, és megjegyzi, hogy egyetlen egyszer sem kérdezte senki, hogyan lesz majd a termékből pénz.

De hogyan volt a Google-nek joga ahhoz, hogy újra közöljön olyan híreket, melyeket a különböző média társaságok a saját honlapjukon jelentetnek meg? Valójában sehogyan. De az elképzelés olyan gyorsan népszerűségre tett szert, hogy a hírtársaságok részesei akartak lenni a dolognak. A Google News rendre megjelölte a sztorik forrásait, és linkkel lehetővé tette, hogy a felhasználók egyetlen kattintással odajussanak. A Google valójában hírbrókerként működött. Nem tett úgy, mintha az újraközölt hírek az övéi lennének. Így aztán nem is feltétlenül kellett fizetnie a hírekért, melyeket több száz, később több ezer forrásból összegyűjtött.

– Nagyon tetszik ez a modell – mondja Bharat. – Információ-elérési pont akarunk lenni, de nem akarjuk birtokolni a tartalmat. Azt csináljuk, amiben a legjobbak vagyunk, vagyis gyorsan ahhoz a tartalomhoz juttatjuk az embereket, amire szükségük van.

A tiszta, makulátlan Google-honlappal szemben a Google News oldala főcímekkel, tartalmakkal van tele.

– Itt nem baj, ha sűrű az információ. Tartalomgazdag oldalnak kell lennie, hogy a felhasználók minél több mindenhez hozzájussanak – mondja Mayer. Elmeséli, hogy a végső dizájn kialakításakor fontos szempont volt annak az információnak a minősége, ami – újságírónyelven – „a hajtás fölött” van – ez a kifejezés az újság címlapjának felső felét jelöli. Itt azok a sztorik vannak, „a hajtás fölött”, melyeket a felhasználó görgetés nélkül elér.

A Google News az egyszeri felhasználókat és az újságírókat egyaránt megfogta magának, és olyan fejlesztéseket hozott, mint a Google Alert, itt e-mailekre iratkozhatunk fel, hogy naprakészek maradjunk kedvenc témánkból. (Nem Bharat fejlesztette ki a Google Alertet. Akkorra ő már a Google kutató és fejlesztő irodáját vezette Indiában.) Milliók iratkoztak fel ezekre a hírlevelekre. Az újságírók számára, akik addig attól rettegtek, hogy lecsúsznak egy sztroriról, a Google Alert, a Google News és persze a kereső felbecsülhetetlen értékű volt. A Google News az eszmék terjedését is elősegítette, hiszen a világ minden tájáról származó cikkek – a nagyvárosi újságoktól a falusi kurírokig – széles közönséget kaptak.

– Már maga az a tény, hogy különböző témájú cikkek egymás mellé kerülnek, növeli a hírek olvasottságát – mondja Bharat. – A Google News biztosítja az információt, de azután visszajelzéseket szeretnék látni azokról, akik olvasták az adott hírt. Szeretném, ha vita bontakozna ki. Szeretném látni, mi történik.

A SZÖVEG FORRÁSA: K. u. K. Kiadó, Budapest, 2009