Arthur Koestler: Sötétség délben (részlet)

Öt évvel Orwell Állatfarmja előtt (1940-ben) bemutatja a kirakatperek hátterét, azt, hogy miként építik fel az önmagában koherensnek tűnő, ám valójában demagóg (valamely ponton kisikló) érvrendszert, amellyel azonosulniuk kellett a vádlottaknak.

A második világháború alatt nem jelenhetett meg, nehogy az akkor még szövetséges Szovjetunió vezetése megorroljon Angliára.

Két és fél év alatt 500.000 példányban fogyott, és alapjaiban változtatta meg a nyugati baloldali értelmiség viszonyulását a kommunizmushoz.

Az egyik vádpontban még győznie is sikerült Rubasovnak; ez azzal vádolta, hogy az alumíniumtröszt vezérigazgatójaként szabotázsakciókat hajtott végre. Korábban már bevallott bűneihez képest ez a vád már nem sokat nyomott a latban, Rubasov azonban ugyanolyan makacsul vitatta és harcolt ellene, mint a döntő fontosságú vádpontok esetében. Jóformán az egész éjszakát ébren töltötték, egymással szemközt ülve Gletkin szobájában. Rubasov pontról pontra megcáfolta az ellene felhozott bizonyítékokat és egyoldalú statisztikai adatokat; fáradt hangján egymás után sorolta az adatokat és dátumokat, melyek valami csoda folytán mindig éppen akkor bukkantak fel eltompult agyában, amikor szüksége volt rájuk; Gletkin pedig mindvégig nem lelete, hol kapaszkodhatna bele a tények szövetébe, hogyan fűzhetné össze logikusan illeszkedő lánccá a vádakat. Már a második vagy harmadik kihallgatáson kialakult közöttük valamiféle hallgatólagos megállapodás; ha Gletkin rá tudta bizonyítani Rubasovra, hogy a vád "lényegileg" helytáll – még ha ez a "lényegileg" nem is volt egyéb elvont logikai következtetésnél –, akkor a részletek dolgában már szabad keze volt a vizsgálóbírónak; "feltette az ir-re a pontot", ahogy Rubasov nevezte magában. Szinte maguk sem voltak a tudatában, de mindketten megszokták ezt a módszert, betartották a játékszabályokat és immár egyikük sem tett különbséget azok között a tettek között, melyek a valóságban is megtörténtek, illetve azok között, melyeket csak el kellett volna követnie nézeteiből következőleg; fokról fokra mindkettejük számára összemosódott látszat és valóság, tény és logikai spekuláció. Rubasov néha, amikor nagy ritkán kitisztult a feje, átlátta ezt és ilyenkor úgy érezte magát, mint aki különös, bódult álomból ébred; Gletkin viszont nem adta semmi jelét, hogy tudatában lenne ennek a különbségnek.

Reggel felé, amikor Rubasov még mindig nem volt hajlandó megadni magát az alumíniumtrösztnél elkövetett szabotázsakciók kérdésében, némi ingerültséget érzett Gletkin hangjában – úgy beszélt hozzá, mint a Nyúlszájhoz, amikor a szerencsétlen eltévesztette a választ. Felcsvarta a lámpa fényét, holott akkor már régen nem folyamodott ehhez a módszerhez; de amikor megpillantotta Rubasov gúnyos mosolyát, gyorsan újra letompította a fényt. Feltett még néhány kérdést, s amikor ezekkel sem ment semmire, így szólt:

– Határozottan tagadja tehát, hogy a gondjaira bízott iparágban bármiféle szabotázst vagy diverziós akciót hajtott volna végre, és hogy akár csak tervezett is volna ilyesmit?

Rubasov rábólintott; bármilyen álmos volt is, furdalta a kíváncsiság, vajon most mi fog történni. Gletkin a gyorsírónőhöz fordult:

– Írja, kérem: a vizsgálóbíró javasolja, hogy jelen vádpont bizonyítékok hiányában töröltessék a vádiratból.

Rubasov gyorsan cigarettára gyújtott, hogy elleplezze, milyen gyerekesen ujjongó diadalérzés fogta el. Most először ő győzött és nem Gletkin. Szánalmas kis győzelem volt persze egy vesztett háborúban, de mégiscsak győzelem; neki pedig már nagyon régen, hónapok, évek óta nem volt része ebben az érzésben... Gletkin kivette a napi jegyzőkönyvet a gyorsírónő kezéből és elküldte a nőt; ez is hozzátartozott az utóbbi napok során kialakított rítushoz.

Amikor ketten maradtak és Rubasov felállt, hogy aláírja a jegyzőkönyvet, Gletkin, miközben átnyújtotta neki a töltőtollát, így szólt:

– A tapasztalatok szerint az ipari szabotázs az ellenzék leghatásosabb módszere, amivel nehézségeket támaszt a Kormányzatnak és egyúttal elégedetlenséget szít a munkások között. Miért ragaszkodik hozzá ilyen csökönyösen, hogy maga nem élt vele, sőt, a szándékában sem állt, hogy felhasználja épp ezt az eszközt?

– Azért, mert műszakilag képtelenség – felelte Rubasov. – Továbbá azért, mert ez az örökös károgás, amivel sikerült mumust csinálnunk a szabotőrből, olyan járványos feljelentéshullámhoz vezetett, hogy hányingert kapok tőle.

A győzelem oly régen nélülözött érzésétől Rubasov nemcsak elevenebb lett egyszerre, hanem mindjárt hangosabban is beszélt, mint máskor.

– Ha azonban a szabotázs merő képzelgés a maga véleménye szerint, akkor mi a valódi oka annak, hogy iparunk állapota ennyi kívánnivalót hagy maga után?

– Rosszul fizetett darabmunka, a munkások agyonhajszolása és az embertelen fegyelmi intézkedések – mondta Rubasov. – Több esetet is tudok a saját trösztömnél, amikor embereket főbe lőttek szabotőrként, pedig csak valami jelentéktelen mulasztást követtek el, azt is csak végső kimerültségükben. Ha valaki két percet késik, kirúgják az állásából és olyan pecsétet kap a munkakönyvébe, hogy soha többé nem tud elhelyezkedni.

Gletkin szokott kifejezéstelen pillantásával nézett Rubasovra és szokott, szenvtelen hangján tette fel a kérdést:

– Maga kapott gyerekkorában órát?

Rubasov meglepetten nézett rá. Eddigi tapasztalatai szerint a neandervölgyi ember legszembeötlőbb vonása épp teljes humortalansága volt, avagy pontosabban fogalmazva, teljes képtelensége arra, hogy bármit is könnyedén vegyen.

– Nem akar válaszolni a kérdésemre?

– Dehogynem – mondta Rubasov, és egyre jobban eképedt.

– Hány éves volt, amikor az első óráját megkapta?

– Nem emlékszem pontosan – mondta Rubasov –; nyolc vagy talán kilenc lehettem.

– Én mondta Gletkin szokott, egyenletes hangján – tizenhat voltam, amikor megtanultam, hogy az órát percekre osztják. A falumban az volt a szokás, hogy a paraszt, ha be kellett utaznia a városba, napkeltekor kiment az állomásra, aztán lefeküdt a váróteremben és aludt, amyg nem jött a vonat. A vonat rendszerint déltájban jött, néha azonban csak estefelé vagy másnap reggel. Ezek a parasztok dolgoznak ma a mi gyárainkban. Az én felumban áll például ma a világ legnagyobb síngyára. Az első évben az előmunkások is megtették, hogy két csapolás közt egyszerűen lefeküdtek aludni, amíg főbe nem lőtték őket. Más országokban száz vagy kétszáz évük volt rá a parasztoknak, hogy megszokják az ipari munkához szükséges precizitást és a gépekkel való bánást. Nálunk csak tíz évet kaptak rá. Ha nem rúgnánk ki és nem lőnénk főbe őket minden csekélységért, akkor ez az ország egyszerűen leállna, a parasztok lefeküdnének aludni a gyárudvaron, és fű nőne a gyárkéményekből, és egyhamar minden olyan lenne, mint azelőtt volt. Tavaly egy nőküldöttség járt itt Manchesterből. Mindent megmutogattak nekik, aztán amikor hazamentek, felháborodott cikkeket írtak, hogy náluk, Angliában a szövőmunkások sosem tűrnének el ilyen bánásmódot. De én azt is olvastam, hogy Manchesterben kétszáz éves a szövőipar. És azt is olvastam, hogyan bántak ott a munkásokkal kétszáz évvel ezelőtt, a dolgok kezdetén. Maga, Rubasov polgártárs, az imént ugyanazt az érvet használta, mint a manchesteri nőküldöttség. Pedig maga sokkal jobban tudja, hogyan vannak a dolgok minálunk. Ezért aztán elcsodálkozik az ember, hogy miért mondja mégis ugyanazt. De hát a helyzet úgy áll, hogy mégiscsak van valami közös magában meg ezekben az angol nőkben: volt órájuk már gyerekkorukban...

Rubasov nem válaszolt, de új keletű érdeklődéssel nézett Gletkinre. Ez meg micsoda? Lehet, hogy a neandervölygi kibújik a barlangjából? Gletkin azonban most is merev derékkal ült székében, ugyanolyan kifejezéstelen arccal, mint máskor.

– Lehet, hogy bizonyos tekintetben magának van igaza – mondta Rubasov végül is. – De hát maga tette fel a kérdést. Mi haszna bűnbakokat csinálni, amikor a nehézségeknek természetes okaik vannak, amint azt maga is nagyon meggyőzően előadta az előbb?

– A tapasztalat arra tanít – mondta Gletkin –, hogy a tömegeknek minden nehéz és bonyolult folyamatra egyszerű, könnyen érthető magyarázatot kell adni. És abból, amit én tudok a világtörténelemből, szintén azt látom, hogy az emberiségnek mindig szüksége volt bűnbakokra. A bűnbak mindig is nélkülözhetetlen intézmény volt; a maga barátjától, Ivanovtól tudom, hogy még a papok találták fel. Amennyire emlékszem, úgy magyarázta, hogy maga a szó is egy ősi zsidó szokásra utal, akik évente egyszer bakkecskét áldoztak az istenüknek, és azt tartották, hogy ez az állat elviszi a hátán minden bűnüket. – Gletkin szünetet tartott és helyére rántotta kézelőjét. – Azonkívül pedig ismerünk a történelemből önkéntes bűnbakokat is. Amikor én annyi idős voltam, mint maga, mikor az első óráját kapta, azt tanultam a falusi papunktól, hogy Jézus Krisztus báránynak nevezte magát, amely magára veszi a világ bűneit. sose értettem, miért segítene az az emberiségen, ha valaki kijelenti, hogy ő feláldozza magát érette. Az emberek azonban kétezer esztendeig magától értetődőnek tartották ezt a képtelenséget.

Rubasov Gletkinre pillantott. Hova akar ez kilyukadni? Mi lehet a célja ezzel a beszélgetéssel? Miféle labirintusban tévelyeg a neandervölgyi elméje?

– Akárhogy is van – mondta Rubasov –, a mi eszméinkhez sokkal jobban illenék, ha az igazat mondanánk az embereknek, ahelyett, hogy szabotőrökkel meg ördögökkel riogatjuk őket.

– Ha valaki azt kezdené magyarázni az én falumbelieknek – felelte Gletkin –, hogy bizony, ti még nagyon lassan dolgoztok és nagyon elmaradottak vagytok a Forradalom ellenére is, azzal nem érne el náluk semmit. De ha azt hallják, hogy ti a munka hőse vagytok és jobban dolgoztok még az amerikaiaknál is, és hogy minden bajnak csak az ördögök meg a szabotőrök az okai, annak valami csekélyke hatása mégiscsak van rájuk. Mindig az az igaz, ami hasznára van az emberiségnek, ami viszont káros, az elve csak hamis lehet. A felnőttoktatás esti iskolái számára kiadott világtörténelem vastagon aláhúzza, hogy az időszámítás szerinti első századokban a keresztény vallás objektíve haladást jelentett az emberiség számára. Az pedig, hogy Jézus igazat beszélt-e amikor azt állította magáról, hogy ő Isten fia és szűz asszony hozta a világra, az épeszű ember számára teljesen közömbös. Azt mondják, ezeknek a dolgoknak jelképes értelmük van, csakhogy a paraszt ezt is szó szerint veszi. Hát, nekünk is éppen annyi joguk van rá, mint a papoknak, hogy mindenféle hasznos jelképeket találjunk ki, amiket aztán a parasztok majd szó szerint vesznek.

Fordította: Bart István

A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 1988