Peter Benchley: A fehér cápa (részlet)

"Ezt a könyvet nem a kádban fogom olvasni, vagy ha mégis, nem teszek habot a fürdővízbe."
   Vélhetően ezt gondolták, akik a Spielberg-féle Cápa mozikba kerülésének negyvenedik évfordulóján elhorgászták Peter Benchley könyvének az Albatrosz-sorozatban megjelent, tehát már megsárgult és poros, valahol a szöveg felénél megrogyott ragasztókötésű (értsd: jó állapotú) példányait az antikváriumokból. Olyan hajtóvadászatot folytattak le a szöveg, mint 1976-ban a világtengerek "vasárnapi sofőrjei" a cápák után, akik kedvet kapva egy kis férfias szórakozásra, six-pack sörökkel teletömött hűtőtáskákban matattak a bérelt yachtokon, és minden tarajos hullám alá zsákmányt vizionáltak. (Miután belógattam a csalit - előrendelés a neten - hónapokig kellett várnom a kapásra...)

Bizonyára sokan meglepődtek: mert a film a horror zsánerének erős darabja, zenéjének főtémája (dum-dum) ellenállhatatlanul csiklandozza a félelemközpontot. (Tudták? Annyira szerves velejárója ez az érzelem az életnek, hogy ha megsérül az amygdala, akkor a funkcióját valamely más területe veszi át az agynak.) És persze műfajteremtő is a Cápa, innen kezdődik a blockbuster-időszámítás. 

A könyv valamivel mélyebb azért, mint Amity partmenti vizei. 1916-ban, a New Yorkhoz közeli Matawan városka mellett egy cápa a Wilkson Creeken felúszva négy embert falt fel, mire a helyieknek sikerült végezniük vele  –  ez az írót megihlető valóság. Minden bizonnyal hatással voltak rá az ötvenes évek szörny témájú horrorfilmjei, és egyes elemzők emlegetik Ibsen 1881-es Kísértetek című darabját is a mindkét írásban jelen lévő társadalomkritika okán. 

Párhuzamként szóba jöhet még az Oidipusz király (a cápa akár a kisvárosra hozott dögvész), Melville Moby Dickje (a cápavadász Quint egy ponton átbillen, és már nem munkának, hanem személyes ügynek tekinti a szörny elpusztítását), Hemingwaytől Az öreg halász és a tenger (az eseménytelen várakozás a cápára, majd a részletesen leírt szakmai fogások, amelyekkel felül kerekednek a halon - emellett a vereséggel felérő, roppant áldozathozatal mellett elért győzelem toposza). Mindez az 1974 Amerikájában is fogyasztható kiszerelésben – összességében ideális nyersanyag kreatív írás órák tananyagához. 

A fehér cápa társadalomkritikája 338 oldalon kell, hogy kibontakozzon, s ennek egyharmadát elviszi a naturalisztikus horror. A maradék 100 lap tulajdonképpen elegendő arra, hogy felismerjük: valami nem működik a fehér középosztálybeli Brody családban, a helyi rendőrfőnök és felesége életében, és a vészmadárként károgó boltosnőnek igaza van, amikor azt mondja, hogy a cápa – amelynek megjelenése azokban a vizekben igencsak magyarázatra szorul – égi büntetés. A cápavadász Quint, az ichtyológus Hooper és a rendőrfőnök Brody három társadalmi osztály, három viselkedésmodell, három jövőkép megtestesülése. A köztük megfigyelhető dinamika arra emlékeztet, ahogy a korabeli Egyesült Államokban és azóta is a modern világban valamilyen aktuális "vízbe pottyanást" követően egymásba kapaszkodnak ezek a jellegzetes figurák. Mindegyikük "remek" ötlettel áll elő arra nézve, hogyan juthatnak vissza élve a hajó fedélzetére, s ahogy sorban kezdik megvalósítani az elképzeléseiket, egyre nagyobb lekvárba kerülnek.  

Benchley története egy profi módon megírt bestseller, azoknak az "aranyidőknek" a hozadéka, amelyet olyan mestermunkák fémjeleznek, mint James Gradytől A keselyű hat napja (1974) vagy William Goldman krimije, a Maraton életre-halálra (1974). Kár, hogy a téma a szerző személyes Moby Dickjévé vált, és Hollywood (tehát a pénz) nyomására a társadalomkritika felől az öncélú paráztatás irányába mozdult el – és így az önismétlő, végső soron egykönyves írók klubjának lett illusztris tagja. 

A fehér cápa viszont, mivel nagyon világos jelképrendszerrel dolgozik, kapcsolt áruként pedig szemléletes leírásokkal elégíti ki a borzongás iránti igényeket, marandóbb nyomot hagy, mint jó néhány "jó" vagy "értékes" könyv, amelynek a témája nem releváns számunkra vagy nem hatol a zsigereinkbe, mert csak a gondolkodási folyamatainkra tart igényt, s ezért egy idő után "kilökődik" emlékeink közül. 

A Benchley-Spielberg hatás mindeközben nem ereszti az embert: ismerek olyat, akit négy évtizede egy-egy hosszabb úszás közben rossz érzés fog el, és fejét kiemelve a vízből időről időre körbetekint, szemeit erőlteti, nem suhan-e árnyék a víz alatt - de még egy nyavalyás édesvízű bányatóban is...

*

"A roppant hal zajtalanul siklott az éjszakai vízben, ívelt farkának kurta csapásaitól hajtva. Szája kissé kinyílt, éppen csak hogy a víz keresztüláramoljék a kopoltyúin. Egyébként alig mozdult: melluszonya néha enyhén felemelkedett vagy süllyedt, módosítva a céltalannak látszó haladást –mint amikor egy madár felkapja az egyik szárnyát, és megdönti a másikat, hogy irányt változtasson. A szemek vakon meredtek előre a sötétbe, és a többi érzékszerv nem jelzett semmit a primitív agy felé. A hal akár alhatott volna is, kivéve a megszámlálhatatlan évmilliók során rögződött ösztön diktálta mozgást; a más halaknál megtalálható úszóhólyag és lebegő kppoltyúfedők híján, melyek oxigéndús vizet juttatnának a kopoltyúkba, csak a mozgás tartotta életben. Megállva lesüllyedt volna a mélybe, és elpusztult volna az oxigénhiánytól.

   A szárazföld szinte ugyanolyan sötétnek látszott, mint a víz, a hold nem kelt fel. A tengert a parttól csak a homokpad hosszú, egyenes csíkja választotta el – olyan fehér, hogy szinte világított. A ritkás fűcsomókkal borított dűnék mögül egy ház ablakai szórtak sárga fénypásztákat a homokra. 

   A ház ajtaja kinyílt, és egy férfi meg egy nő lépett ki a fából készült verandára. Egy percig ott álltak a tengert bámulva, hirtelen átölelték egymást, és leszaladtak a homokhoz vezető pár lépcsőn. A férfi részeg volt, és megbotlott a lépcső alján. A nő nevetett, kézen fogta, és leszaladtak együtt a partra.

– Előbb ússzunk egyet – mondta a nő –, hogy kitisztuljon a fejed.

– Ne törődj a fejemmel – válaszolta a férfi. Nevetve hátradőlt a homokba, és magával húzta a nőt.      Lehámozták egymásról a ruhát, összekulcsolódtak, és mohó szenvedéllyel hánykolódtak a hideg homokon.

   Utána a férfi hanyatt feküdt, és lehunyta a szemét. A nő ránézett, és mosolygott. – Na, mi lesz azzal az úszással? – kérdezte.

– Menj csak. Itt megvárlak.

   A nő felkelt, és a vízhez ment, míg csak a bokáját nem érték a lágy hullámok. A víz hidegebb volt, mint az éjszakai levegő, hiszen még csak június közepe felé járt. A nő visszaszólt: – Biztos, hogy nem jössz? – Az alvó férfi nem válaszolt. 

   Hátrált néhány lépést, majd nekifutott a víznek. Először hosszú, kecses ugrásokkal haladt, de aztán egy kis hullám a térdének ütközött. Megingott, majd visszanyerte az egyensúlyát, és belevetette magát a következő, derékmagas hullámba. A víz csak a csípőjéig ért, felállt, a haját kisimította szeméből, és tovább gyalogolt, míg el nem lepte a vállát. Akkor úszni kezdett – a gyakorlatlanok egyenetlen, vízből kitartott fejű tempóival.

   A parttól vagy száz méterre a hal vátozást érzett a tenger ritmusában. Nem látta a nőt, és a szagát sem érezte még. Testén egy sor vékony, váladékkal teli és idegvégződésekkel sűrűn teletűzdelt csatorna húzódott, ezek az idegek felfogták a rezgéseket, és továbbították az agy felé. A hal a part felé fordult. 

   A nő még mindig befelé úszott, néha megpihent, és visszapillantott, hogy összevesse helyzetét a ház fényeivel. Alig volt áramlás, így egy vonalban maradt a házzal. De kezdett fáradni, úgyhogy megindult a part felé. 

   A rezgések most erősebbek voltak, és a hal zsákmányt érzett. Farkának csapásai felgyorsultak, olyan sebességgel lökve előre a hatalmas testet, hogy az apró, foszforeszkáló állatok fényleni kezdtek a vízben, csillogó burkot vonva a hal köré.

   A szörnyeteg közeledett, és elhúzott a nő mellett vagy négy méterre oldalt és két méterre a felszín alatt. A nő csak egy hullámlökést érzett, mely felemelte a vízben, majd ismét eleresztette. Abbahagyta az úszást, és visszatartotta a lélegzetét. Nem érzett semmit, hát újra nekilátott a bizonytalan tempóknak. 

   Most már érezte a szagát a hal, és a rezgések – szaggatottak, élesek – vergődést jeleztek. A hal körözni kezdett a felszín alatt. Hátuszonya kiemelkedett a vízből, és ide-oda csapkodó farka sziszegve hasította a sima felszínt. Testén remegés futott át. 

   Most először a nő félelmet érzett, bár nem tudta, miért. Törzsébe és végtagjaiba adrenalin áramlott, ami bizsergető meleget adott és gyorsabb úszásra késztette. Úgy becsülte, körülbelül ötven méterre van a parttól. Már látta a fehér tajtékcsíkot, ahol a hullámok megtörtek a strand homokján. Látta a ház fényeit, és egy megnyugtató pillanatra úgy vélte, lát valakit elmenni az egyik ablak előtt.

   A hal körülbelül tíz méterre oldalt lehetett a nőtől, mikor hirtelen balra fordult, teljesen lebukott a felszín alá, és két gyors farkcsapással rátámadt. 

   Először a nő azt hitte, hogy lába egy sziklának vagy valami úszó fadarabnak ütközött.

Fordította: Veress Júlia

A SZÖVEG FORRÁSA: Albatrosz Könyvek, 1976