Olof Johannesson: A nagy számítógép (részlet)

"Nem lebecsülendő nehézségekbe ütközik, aki napjainkban tényleges fogalmat akar akotni arról, hogyan zajlott a mindennapi élet a nagyvárosokban.
   A fülsiketítő lármát és az autókból kipufogó mérges gázok iszonyú bűzét elképzelni képtelenek vagyunk. Megkísérelték egyszer ezeket a körülményeket reprodukálni. Nem sokkal a nagyvárosok elnéptelenedése után kijavították az összes autót egy hosszú utcában, és tartályaikat feltöltötték benzinnel. Bárki beülhetett és forgathatta a kormánykerekét. A kocsik közötti szabad teret turisták tömegei lepték el, akik özönlöttek a szenzációra: "Egy nap a nagyvárosban!" De amint felharsant az autók fülrepesztő lármája, és mérgező gázaik betöltötték a levegőt, a turisták között kitört a pánik. Az orvosi vizsgálatok kimutatták, hogy normális ember csak igen rövid időt bír ki a nagyvárosi környezetben komoly lélektani károsodás nélkül. A kipufogó gázok által okozott mérgezési tüneteket is regisztrálták. A kísérletet ezért nem ismételték meg soha többé. A hajdani autók nagy része rozsdabarna üledékké vált az eldugult csatornák fenekén.

   A mai történészek hármat vesznek komolyan a számos elmélet közül, amelyek a nagyvárosok keletkezésére keresnek magyarázatot. Ezek az ignoranciaelmélet, a termeszelmélet és a piramiselmélet. Mindhárom mellett sok nyomós érvet hoztak már fel, mégis nehéz eldönteni, melyikük a helytálló.

   Az ignoranciaelmélet abból indul ki, hogy a szóban forgó kor jegyzőkönyveit és referátumait szó szerint kell olvasni és elfogadni. Ha valaki kijelentette, hogy inkább a nagyvárosban akar dolgozni, ez kétségtelenül azt jelentette, hogy valóban ott vélte megtalálni a legjobb munkakörülményeket. Ennek egyik oka az lehetett, hogy az emberek közötti érintkezés, a gondolatok cseréje és határozatok hozatala túlnyomórészt gyűléseken történt, amely alkalmakkor kisebb-nagyobb létszámú ember zsúfolódott egy helyiségbe. Az akkori emberek ugyanis csak akkor tudtak beszélni egymással, ha egymástól hallótávolságban voltak, azaz többnyire ugyanabban a helyiségben. Ezért volt előnyös minden összejövetelt a nagyvárosban rendezni, mert annak lakói könnyen eljuthattak egyik gyűlésről a másikra. Ezt a gondolatmenetet többek közt azért nehéz elfogadni, mert a nagyvárosok még jóval azután is – sőt leginkább akkor – növekedtek, mikor már a telefon és a televízió lehetővé tette, hogy az emberek egymást lássák és egymással szót váltsanak jóval nagyobb távolságról is.

   Egy másik érv, hogy a kereskedelem számára a nagyváros kínálta a legkedvezőbb lehetőséget. Ez végképp tarthatatlan. Nyilvánvalóan előnytelen először a nagyvárosba beszállítani a termékeket, majd az elosztás, illetve eladás után újra elszállítani; elég, ha a roppant közlekedési nehézségre gondolunk. Tudjuk, hogy a jó üzletnek akkor elengedhetetlen feltétele volt az elegendő parkolóhely, és erről épp a nagyvárosban volt a legnehezebb gondoskodni.

   Hasonló módon vizsgálhatunk érvet érv után, s nem találunk egyetlen igazi nyomós okot sem a nagyvárosok építésére.

   Mármost az ignoranciaelmélet azt tartja, hogy mi ugyan világosan látjuk, milyen torz képződmény volt a nagyváros, de annak a kornak az embere tudatlanabb volt, hogysem ezt felismerhesse. Ennek alátámasztására felhozza, hogy abban a korban az emberi együttélés problémáját sosem analizálták kellőképpen. Mentségükre legyen mondva,  ezt aligha tehették volna meg a számítógép létrejötte előtt. Az a kezdetleges tervezés, amely úgy-ahogy végbement, olyan személyek kezében volt, akiket inkább hatalomvágyuk, mint kompetenciájuk juttatott pozíciójukba. Gyanakodni kell, hogy a vezetők intelligenciája gyakran fogyatékos volt.

   Az ignoranciaelméletet erőteljes támadások érték. Elsőként is bebizonyosodott, hogy az államférfiak intelligenciája korántsem volt oly lebecsülendő. A születésnapi köszöntők és nekrológok tanulmányozása kimutatta, hogy a városi hatóságok vezetői épp ellenkezőleg, a bölcsesség, a józanság és előrelátás sugárzó példáit nyújtották. Meglelhetjük továbbá a kor könyveiben és újságjaiban a nagyvárosnak mint az emberi együttélésre való környezetnek megsemmisítő kritikáját is, és arra is vannak bizonyítékok, hogy ez a kritika az elöljáróknak is a tudomására jutott, nemkülönben a jobb szervezeti formákat célzó javaslatok. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a nagyvárosokban a helyzet folyvást rosszabbodott. Akadozott a közlekedés és a távközlés, kibírhatatlanná növekedett a zajszint, a levegő mérgezettsége és a stressz, szaporodtak az ideg-összeroppanások, emelkedett a bűnözés stb. Ugyanakkor a városi hatóságok minden rendeletüket azzal indokolták, hogy e bajok orvoslására törekszenek. Eltökéltségüket hangoztatták, hogy javítani akarják a közlekedést, csökkenteni a zajártalmakat és a levegőszennyeződést, biztosítani a kényelmesebb és hatékonyabb életet. Az ignoranciaelmélet tehát feltételezi, hogy a kibocsátott rendeletek hosszú távon gyakran – vagy inkább rendszerint – épp az ellenkező hatást érték el, mint amelyre törekedtek. Ez a feltevés tarthatatlan. Bizonyos, hogy más okai voltak e jelenségnek, bár ezek nem jutottak kifejezésre a fennmaradt dokumentumokban. Ezért tehát – hacsak el nem fogadjuk az ignoranciaelméletet – fel kell tennünk, hogy a valódi szándékokat képmutatásból vagy más lélektani okokból eltitkolták. Sokatmondó lehet a kor egyik fontos személyiségének kijelentése, mely szerint "a szavak arra valók, hogy elrejtsék a gondolatokat".

Fordította: Tótfalusi István
A SZÖVEG FORRÁSA: Kozmosz Fantasztikus Könyvek, 1982