Faludy György: Pokolbeli víg napjaim (részlet)

Hamarost elintéztem a legsürgősebb dolgokat. Lakást kellett keresnünk, mert Valy már másnap összeveszett anyámmal, majd utána valamennyi társbérlővel. 

   Azt is megtudtam, hogy állást nem vállalhatok, voltaképpen cikkeket sem írhatok újságba, folyóiratba, lakást sem szerezhetek magamnak, még előadásokat sem tarthatok, amíg valamelyik párt tagjává nem leszek. Mindegy volt, hogy a négy koalíciós párt melyikébe lépek, de valamelyikbe be kell, hogy lépjek. Nem találtam sürgősnek, hogy állást keressek, de kiderült, hogy könyveim jövedelméből nem élhetek meg, Röviddel azután, hogy hazaértem – pontosabban, harmadnap – kiadóm a Villon-kiadásokért 3.000.000.000.000 pengőt fizetett ki, három billiót. Ostoba módon a pénzt délelőtt tíz órakor vettem fel, és csak délután négykor mentem a Garay téri piacra, hogy vásároljak valamit. Egy csirkét kaptam, két liter rossz minőségű olajat és némi zöldséget. Ha másnapig várok, már csak a zöldséget tudtam volna megvenni. Kiadómnak dollárjai voltak, de erre még nem jöttem rá akkoriban. Azt az ezerötszáz dollárt, amit Amerikában összespóroltam, a Nemzeti Bankon keresztül juttattam haza, mert úgy gondoltam: Magyarország szegény ország, szüksége van valutára – gazság volna e pénztől megfosztanom. Így abba a furcsa helyzetbe kerültem, hogy odahaza mindenkinek volt dollárja, a kávéházi pincéreknek, a kofáknak a Garay téren, a taxisofőröknek, csak éppen nekem nem, aki Amerikából jöttem. Nem csoda, hogy senki el nem hitte nékem az igazat. Ha zsebemben hozom a pénzt, akár sarokházat vásárolhattam volna, de mivel semmi vágyam nem volt, hogy sarokházat vegyek (és ha vettem volna is, később elkobozták volna), nem búslakodtam különösképpen. Mindabból, amit csak dollárért kaphattam – cigaretta, kávé, csokoládé, gyógyszerek – tisztes készletet hoztam magammal, és ha elfogy, akkor legfeljebb én is úgy élek majd, mint az ország lakóinak többsége. Ezzel akkor számoltam, amikor hazajöttem, és saját bőrömön éreztem, hogy a győztesek oldaláról a legyőzöttek oldalára álltam, és ennek minden következményét viselem. Egyébként, amikor pénzemet úgynevezett adópengőben a Nemzeti Banktól megkaptam, éppen elég volt, hogy egy másfél szoba konyhás lakás lelépési árát kifizessem. A lakás a Rózsadombon volt, az Árvácska u. 2. alatt; csinos lakás, gyönyörű kilátással a Dunára és egy kis sziklakerttel a szobám ajtaja előtt. Ennél többet sohasem kívántam, s a problémát elintézettnek tekintettem.

   Az első napokban barátokat és ismerősöket látogattam. Azt képzeltem, hogy sok új dolgot találok. Így is volt, de az új és a velejáró borzalmas is meghittnek, ismerősnek és minden Amerikában észlelt jelenségnél reálisabbnak tűnt. Belekerültem a magyar történelem szokványos menetébe. Már amikor az FTC autóbusza átjött Óbudán, és a Margit körút romhalmaza felé közeledtünk, a francia utazó leírása jutott eszembe, aki Buda 1868-as ostroma után járt erre, és a romok alól kikandikáló, kolduló, éhes és nyomorult emberekről írt, akik az itatónál ellopták minden holmiját. Csak éppen a parkokban és a tereken hevenyészve elföldelt holttestek édeskésen hánytató szagát nem tudtam megszokni – amit a budapestiek már nem is vettek észre.

   Az élők keservesebb és nyomasztóbb látványt nyújtottak. Amikor az első nap átmentem Budára, megálltam a Kossuth híd lábánál, és hosszan bámultam a batyusok sorát, mely az egyik oldalon jött Pestről, a másikon ment Pest felé. Végtelen menetben, ökölbe szorult vagy bágyadtan csüggő kézzel jöttek, sziszegve, köpködve, káromkodva, lökdösődve és fortyogva, önmagukhoz és másokhoz irgalmatlanul. Ahogy visszahátráltam, a setét ruhás menet a kanyarodó hídfeljárón sötét kályhacsőhöz hasonlított; s az a kényszerképzetem támadt, hogy e setét, végtelen kályhacsőben mérges, fojtó gázokat pumpálnak a szívek és a tüdők.

  A május elsejei felvonulás, melyet egyik régi barátommal néztem végig a Vorosilov útnak átkeresztelt Stefánia út széléről, sem volt vidítóbb. Nagy tömeg jött vörös zászlók alatt, táblákkal, melyeken Marx, Engels, Lenin és Sztálin felnagyított képeit hozták, meg a szovjet generálisokét. A menetben a szavalókórusok a  köztársaságot éltették és halált követeltek a fasisztákra.

– Sokan vannak – fordultam kísérőmhöz.

– Az Olasz fasorban néztem a menetet, amikor Szálasit tették meg államfőnek a nácik – felelte. – Azok is sokan voltak. Legalább ilyen sokan.

– Igen – nyugtattam magamat, félhangosan. – De ezek mások.

– Nem – felelete barátom hazározottan. – Ugyanazok az emberek.

   A május eleji derűben hetekig alig rezdült a szél: ilyenkor a romváros pora mozdulatlanul lebegett a tetők felett. Egy-egy sarkon még kiégett tankok álltak, mint őskori hüllők csontvázai; egy Attila utcai ház tetejéből repülőgép farka ágaskodott ki, de a kávéházakban már folyt az élet; a tejet leleményesen tojássárgájával pótolták, az asszonyok ejtőernyőből varrtak maguknak blúzt, plédekből kabátot; amerre csak nézett az ember, a pesti linkség, amelyet annyit és annyiszor kárhoztattam, megteremtette azokat a csodákat, amelyek nélkül az élet ilyen gyorsan aligha indult volna meg. Még az esti kijárási tilalom is kapóra jött. Mindenki, aki estig dolgozott – vagyis majdnem az egész város –, nagyszerű kifogást talált, hogy munkájáról ne legyen ideje hazamenni és ott alhasson, ahol a legjobban érzi magát.

   Lány és fiú, férj és feleség soha még a magyar történelemben nem jutott ily bőséges alkalmakhoz, hogy az éjszakát házon kívül töltse. Úgy találtam, hogy ebben a háború utáni boldogság után oly vadul vágyakozó káoszban mégis két nagy és igazi öröm jutott szülővárosomnak és nekem: a szeretkezés meg a hajnalig tartó beszélgetések gyönyörűsége, melyekben nem volt részem Afrika óta, és amelyekből ismét kivehettem a részemet. Akkor döbbentem csak rá, hogy Amerikában már mindenki beletörődött abba, hogy a pénzszerzés hajszájában, ha megerőlteti magát ugyan biztos sikert ér el, de közben szükségszerűen elhülyül, és mire megszerzi az élet állítólagos javait, már nem tudja élvezni őket. Itt még ott tartottak, hogy csak az élet nélkülözhetetlen javai után futottak, és ragaszkodtak ahhoz a szellemi élethez, amely nélkül nem érdemes élni.

A SZÖVEG FORRÁSA: Alexandra Könyvesház Kft., 2015