Lev Tolsztoj: Anna Karenina (részlet)

A maga ügye, ami Levint a beszélgetés alatt foglalkoztatta, a következő volt: amikor egyszer az elmúlt esztendőben kiment a szénakaszáláshoz, s az ispánjára megharagudott, régi csillapítószeréhez fordult: kivette egyik muzsik kezéből a kaszát, és elkezdett kaszálni.

Ez a munka annyira megtetszett neki, hogy néhányszor azóta is hozzálátott a kaszáláshoz, a ház elõtt az egész rétet lekaszálta, s idén tavasszal úgy tervezte már, hogy egész napokat együtt kaszál majd a parasztokkal. Hogy a bátyja megjött, habozott, kaszáljon-e vagy sem. Röstellte, hogy egész napokra egyedül hagyja, de meg félt is, nem neveti-e ki a bátyja majd miatta. De ahogy átment a réten s a kaszálás emléke eszébe jutott, majdnem el is tökélte már, hogy kaszálni fog. A bátyjával folytatott idegesítõ beszélgetés után megint visszaemlékezett a szándékára.

„Szükségem van testmozgásra, a jellemem különben végképpen megromlik” - gondolta, s eltökélte, hogy kaszálni fog, akármilyen kényelmetlen lesz is ez neki bátyja s a nép elõtt.

Este Konsztantyin Levin bement az irodájába, intézkedett a munkák felõl, s kaszásokért küldött a falvakba másnapra, akikkel a kalinovi mezõt, a legnagyobbat és legszebbet, lekaszáltassa.

- Igaz, az én kaszámat is küldje el, kérem, Tyithez, hogy kalapálja ki, és hozza el holnap; lehet, magam is kaszálok majd - mondta, s iparkodott zavarba nem jönni.

Az ispán elmosolyodott.

- Szolgálatjára - mondta.

Este a teánál a bátyjának is elõhozta:

- Az idõ, úgy látszik, megállapodott - mondta. - Holnap hozzálátok a széna kaszálásához.

- Nagyon szeretem ezt a munkát - mondta Szergej Ivanovics.

- Én is. Roppantul. Magam is kaszáltam néha a parasztokkal; holnap egész nap kaszálni akarok.

Szergej Ivanovics felütötte a fejét, s kíváncsian nézett az öccsére.

- Hogy érted ezt? A parasztokkal együtt, egész nap?

- Igen, nagyon kellemes dolog - mondta Levin.

- Testgyakorlatnak kitûnõ, de aligha fogod bírni - mondta Szergej Ivanovics minden gúny nélkül.

- Próbáltam már. Kezdetben nehéz; aztán belejön az ember. Úgy hiszem, nem maradok le...

- Ugyan! De mondd, a parasztok mit szólnak hozzá? Biztosan nevetnek, hogy az úr különc­ködik.

- Nem, nem hiszem; de különben is olyan vidám s amellett olyan nehéz munka ez, hogy az ember nem is ér rá gondolkozni.

- De hogy fogsz velük ebédelni? Idétlen dolog volna Lafite-et[1] és sült pulykát küldeni utánad.

- Nem, a pihenõjük alatt hazafutok majd.

Másnap reggel Konsztantyin Levin korábban kelt föl a szokottnál, de gazdasági teendõi visszatartották, úgyhogy amikor a kaszálóra ért, a kaszások már a második rendet vágták.

Már a hegyrõl föltárult elõtte a rét árnyékos, lekaszált fele a hegylábban, rajta a szürke rendek s a felsõruhák fekete halma, melyeket a kaszások ott vetettek le, ahol az elsõ rendnek nekiálltak.

Ahogy mind közelebb ért, az elnyúlt sorban egymás nyomába lépõ, kaszájukat másképp és másképp lendítõ kaszásokat is látta már, egyik ruhában volt, a másik csak ingben. Negyvenkét embert számolt meg.

Lassan mozogtak a rét egyenlõtlen földjén, melyen egy régi töltés is volt. Levin megismert néhányat az övéibõl. Ott volt rendkívül hosszú, fehér ingében az öreg Jermil, meghajolt, úgy suhintott a kaszájával; ott volt a fiatal Vaszka gyerek, aki Levinnél volt kocsis, s lendülettel vett minden rendet. Ott volt Tyit is, a kaszálásnál Levin tanítója, kis, sovány parasztocska. Õ nem hajolt meg, csak ment elõre, s mintha játszana a kaszájával, úgy vágta a maga széles rendjét.

Levin leszállt a lóról, kikötötte az útszélre, és Tyithez ment, aki a bokorból egy másik kaszát vett ki, s Levinnek adta.

- Kész van, uram. Mint a beretva, magától vág - vette le Tyit mosolyogva a sapkáját, s odaadta neki a kaszát.

Levin fogta a kaszát, s próbálgatni kezdte. A kaszások, akik épp a rendjük végére értek, izzadtan és vidáman jöttek ki egymás után az útra, s mosolyogva üdvözölték az urat. Mind megnézték, de egyik sem szólt egy szót sem, míg végre egy magas, ráncos arcú, szakállatlan öreg, báránybõr ujjasában, az útra kiérve oda nem fordult hozzá:

- Vigyázz, uram; ha nekigyürkõztél, abba ne hagyd - mondta, s Levin visszafojtott nevetést hallott a kaszások közt.

- Magam is azon vagyok - mondta, s beállt Tyit mögé, az idejét várva, mikor láthat neki.

- Hát csak vigyázz - ismételte az öreg.

Tyit helyet csinált neki. Levin pedig mögéje állt. A fû alacsony volt, afféle út menti. Levin rég nem kaszált már, a rászegzett tekintetek is zavarták, úgyhogy az elsõ percekben, noha nagyokat suhintott, rosszul kaszált. Mögötte hangok hallatszottak.

- Nem jól veszi, magasan fogja, nézd, hogy neki kell hajolnia - mondta az egyik.

- Feszülj neki jobban a sarkaddal - mondta a másik.

- Nem baj, jól van az, belejön - folytatta az öreg. - Lám, megy már. Ha az ember széles rendet vesz, elfárad. Nemhiába gazda, magának dolgozik. Nézd azt a rendet. A magunkfajtának a púpjára ütnek az ilyenért.

A fû puhább lett; Levin hallotta õket, de nem felelt, csak iparkodott minél jobban kaszálni. Tyit mögött ment. Vagy száz lépést haladtak, Tyit ment megállás nélkül, nyoma sem volt rajta a fáradtságnak. Levin megijedt már, hogy nem gyõzi, annyira kifáradt.

Érezte, hogy végsõ erejébõl suhint, elszánta magát, hogy megkéri Tyitet, álljanak meg. De ugyanabban a pillanatban Tyit magától megállt, lehajolt, egy kis füvet tépett, megtörülte vele a kaszát, fenni kezdett. Levin kiegyenesedett, s fölsóhajtva körülnézett. A mögötte haladó paraszt is nyilván elfáradt már, mert anélkül, hogy Levint beérte volna, azonnal megállt, s õ is hozzáfogott a fenéshez. Tyit megfente kaszáját meg a Levinét is, azzal továbbmentek.

A második nekifogás éppen így ütött ki. Tyit megállás nélkül ment, lendületet véve lendület után, fáradhatatlanul. Levin ott volt a nyomában, igyekezett el nem maradni, közben egyre nehezebb és nehezebb lett neki; már úgy volt, hogy nem bírja tovább, de Tyit abban a pillanatban megállt és fent.

Így mentek végig az elsõ renden. Ezt a hosszú rendet Levin különösen nehéznek találta, de amikor a végére értek, és Tyit vállára vetve a kaszát, a nyomon, amit a sarka a kaszálón hagyott, lassú léptekkel megindult visszafelé, Levin ugyanígy ment vissza a maga kaszálásán. A verejték csak úgy szakadt az arcáról, ott csöpögött az orrán, a hátán, mintha vízben áztatta volna, egészen nyirkos volt, mégis nagyszerûen érezte magát. Különösen az okozott örömet neki, hogy most már tudta: ki fog tartani.

Gyönyörûségét csak az mérgezte meg, hogy a rendje csúnya volt. „A karommal kisebb lendületet veszek, az egész testemmel nagyobbat” - gondolta, ahogy Tyit szinte zsinór mentén vágott rendjét a maga zilált, egyenlõtlen rendjével összehasonlította.

Az elsõ renden, ahogy azt Levin észrevette, Tyit különösen gyorsan haladt végig, bizonyára meg akarta próbálni az urat, s rend is épp hosszabb került sorra. A következõk már könnyebbek voltak, Levinnek mégis minden erejét bele kellett adni, hogy el ne maradjon a parasztoktól.

Azon kívül, hogy a parasztoktól el ne maradjon, s lehetõleg minél jobban dolgozzék, nem gondolt semmire, nem kívánt semmit sem. Csak a kaszák suhogását hallotta, s Tyit távolodó egyenes alakját látta maga elõtt, a kaszája éle körül félkörben kiterülõ pásztát, a hullámformán lehajló füvet és virágfejeket; messze elöl pedig a rend végét, ahol majd pihenéshez jut.

Nem értette, honnét jön s mi ez: a munka derekán hirtelen kellemes, hûvös érzése támadt forró, kiizzadt vállain. Kaszafenés alatt fölnézett az égre. Alacsony, súlyos felhõ futott át rajta, nagy szemû esõvel. Néhány paraszt a ruhájához szaladt és fölvette, mások, éppen úgy, mint Levin, örvendve vonogatták csak a válluk a kellemes frisseségre.

Rend következett rend után. Hosszabb, rövidebb, szebb s rosszabb füvû rendeken mentek végig. Levin elvesztette az idõérzékét; végképp nem tudta, késõ van-e vagy korán. Munká­jában most változás állt be, s ez óriási gyönyörûséget szerzett neki. Munka közben voltak már percei, amikor elfelejtette, mit csinál, könnyûnek érezte magát, s ezekben a percekben az õ rendje is majdnem olyan szép egyforma lett, mint Tyité. De mihelyt eszébe jutott, hogy mit csinál, s jobban akarta csinálni, a munka mindjárt nehézzé vált, s a rend is rosszabbul sikerült.

Egy újabb rendnek ért éppen a végére, indult volna vissza, de Tyit megállt, az öreghez lépve, halkan odaszólt neki. Mind a ketten a napra néztek. „Mirõl beszélnek itt, és miért nem kezdenek új rendet?” - gondolta Levin. Nem jutott eszébe, hogy a parasztok legalább négy órája kaszálnak már megállás nélkül, s ideje, hogy reggelizzenek.

- Reggelizünk, uram - mondta az öreg.

- Már annyi az idõ? Akkor hát reggelizzünk.

Levin odaadta a kaszáját Tyitnek, s a lekaszált csík esõfröcskölte rendjein a kenyérért, ruháikhoz sietõ parasztokkal együtt õ is elment a lovához. Csak itt jutott eszébe, hogy nem találta el az idõt; az esõ eláztatja a szénáját.

- Elromlik a széna - mondta.

- Nem lesz semmi baj, uram, esõben kaszálj, jó idõvel gyûjts! - mondta az öreg.

Levin eloldotta a lovát, s hazament kávézni.

Szergej Ivanovics csak akkor kelt föl. Kávézás után, még mielõtt Szergej Ivanovics felöltözhetett s az ebédlõbe kijött volna, Levin újra visszament a kaszálóra.

Reggeli után Levin nem a régi helyén állt be a sorba, egy tréfás öreg hívta õt szomszédul, a közé meg egy fiatal paraszt közé állt, aki az õszön nõsült csak, s elsõ nyáron volt kinn kaszáláson.

Az öreg egyenes tartással ment elöl, egyenletesen és szélesen mozgatva kifordult lábait; a pontos, egyenletes mozdulatok, amikkel játszva terítette a magas, egyforma rendeket, szemmel láthatóan nem kerültek több fáradságába, mint járás közben a keze lóbálása. Mintha nem is õ, hanem az éles kasza sustorgott volna önmagától a nedvdús füvön.

Levin mögött a fiatal Miska lépkedett. Csinos, fiatal arca, melyet a haja mentén friss fûbõl csavart gúzzsal kötött körül, folyton összerándult az erõlködéstõl; de ha valaki rápillantott, azonnal elmosolyodott. Látszott, hogy inkább meghal, mint hogy bevallja, hogy elfáradt.

Levin ott ment kettejük közt. A kaszálás most, a legnagyobb hõségben, nem tûnt föl olyan nehéznek. A szakadó izzadság lehûtötte; a hátát, fejét és a karját könyökig égetõ nap pedig erõt és kitartást adott a munkához. Már mind sûrûbben és sûrûbben álltak be azok a tudat nélküli pillanatok, amikor nem kellett arra gondolnia, hogy mit csinál. A kasza magától vágott. Boldog percek voltak ezek. De még boldogabbak voltak azok, amikor a rend végében a folyóhoz értek, az öreg a sûrû, nedves fûvel a kaszáját letörölte, acélját friss vízzel locsolta meg, s a fenõkõ tokját megmerítve, Levinnek nyújtotta.

- Ehol az én kvaszom! Jó, mi? - mondta hunyorítva.

És Levin valóban nem ivott még ilyen italt, mint ez a meleg víz, a rajt úszó fûszálakkal s a bádogtokból eredõ rozsdaízzel. S mindjárt utána, kaszával a karján, az a lassú, boldog séta következett, amely alatt az ember az ömlõ verejtéket letörülhette, teli tüdõvel egy nagyot szívhatott, s a kaszások elnyúlt során s azon, ami körül a földön s az erdõben történt, végigtekinthetett.

Minél tovább kaszált, annál sûrûbben jöttek rá a magafelejtés percei, amikor már nem karja lendítette a kaszát, hanem a kasza húzta maga után a magára ocsúdott, élettel teli testet, s a munka, anélkül hogy gondolt volna rá, mintegy varázslatszerûen ment, szabatosan és helyesen, magától. Ezek voltak a legboldogabb pillanatok.

Nehéz csak akkor lett, amikor ezeket a tudattalanul folyó mozdulatokat meg kellett szakítani és gondolkozni; amikor egy földbuckát vagy ki nem gyomlált sóskatövet kellett lekaszálni. Az öreg könnyen csinálta. Jött a bucka, változtatott a mozgásán, s apró ütésekkel - a kaszának hol a sarkával, hol a végével - verte szét kétfelõl a buckát. S amíg ezt csinálta, folyton tekingetett és figyelt, mi kerül elé: hol néhány csicsókát tépett ki, megette, vagy Levint kínálta meg vele; hol egy ágat dobott félre a kasza hegyével, hol fürjfészket pillantott meg, amelybõl közvetlen a kasza elõl röppent föl a nõstény; hol az útjába akadó kígyót fogta meg kaszájával; mint valami villával, fölvette, odamutatta Levinnek, s messzire eldobta.

Ezek az átváltások nehezére estek Levinnek és a mögötte haladó fiatal fiúnak. Kettejüket, ha megfeszített mozgásukba belejöttek, vitte a munka heve, s nem voltak képesek ugyanakkor változtatni a mozgáson s arra is ügyelni, ami elõttük van.

Levin észre sem vette az idõ múlását. Ha megkérdezik, mennyi ideje kaszál, azt mondta volna, félórája, pedig ebédre járt már. Ahogy a rend végére értek, az öreg azokra a gyerekekre fordította a figyelmét, akik a magas fûben s az úton alig látszottak, úgy jöttek mindenfelõl a kaszások felé; hozták a karjukat lehúzó kenyeres bugyrokat s a ronggyal bedugott kvaszos kannát.

- Ahol ni, másznak a bogárkák - mondta rájuk mutatva, s tenyere alól a napba nézett.

Még két rendet fogtak, akkor az öreg megállt.

- Ebédeljünk, uram - mondta határozottan. S a folyóhoz érve a kaszások a rendeken át a ruhájuk felé tartottak, amelyeknél ott üldögéltek már, rájuk várva, az ebédet hozó gyerekek. A parasztok letelepedtek; a messzibbre valók a szekerek, a közelebbiek egy fûzfabokor alá.

Levin odaült hozzájuk, nem akaródzott hazamenni.

Az úr jelenléte rég nem feszélyezett már senkit. A parasztok ebédhez készülõdtek. Némelyik megmosdott; a fiatal gyerekek a folyóban fürödtek; mások pihenésre készítettek helyet, megoldották a kenyeres zsákjukat, kihúzták a kvaszos korsóból a dugót. Az öreg kenyeret aprított egy tálba, a kanál nyelével szétnyomkodta, a fenõkõ tokjából vizet öntött rá, felaprított még egy darab kenyeret, besózta, aztán kelet felé fordult és imádkozott.

- Tessék, uram, a tyurkámból[2] - mondta a tál elé guggolva. A tyurka olyan jóízû volt, hogy Levin megváltoztatta a szándékát, nem ment haza ebédelni. Megebédelt az öreggel, elbe­szélgetett vele az otthoni dolgairól, élénk részt vett bennük, s a maga ügyeirõl, körülményeirõl is elmondta, ami az öreget érdekelhette. Sokkal közelebb érezte magához, mint a bátyját, s a gyöngédségtõl, melyet ez iránt az ember iránt érzett, önkéntelenül is elmosolyodott. Az öreg újból fölkelt, imádkozott, s fûbõl készítve fejaljat, mindjárt le is feküdt a bokor alá; Levin ugyanezt tette - a napon makacs, ragadós legyek és bogarak hiába csiklandozták átizzadt arcát és testét, azonnal elaludt, s csak akkor ébredt föl, amikor a nap már a bokor másik oldalára hajlott, s kezdte beérni õt. Az öreg rég nem aludt már, ott ült, a fiatal gyerekek kaszáját verte ki.

Levin körülpillantott, s nem ismerte meg a helyet: annyira elváltozott minden. A rét hatalmas térsége le volt már kaszálva, s illatozni kezdõ rendjei új, különös fényt kaptak az esti nap ferde sugaraiban. A folyónál a lekaszált bokrok és maga a folyó, amely elõbb alig volt látható a kanyarulataival, most acélként csillogott; megmozduló, tápászkodó nép; a rét le nem kaszált részein a fû meredek fala; a csupasz rét fölött keringõ ölyvek - mindez egészen új volt, Levin most kezdte csak ocsúdva számba venni, mennyit kaszáltak, s mennyit lehet még aznap elvégezni.

Ahhoz képest, hogy negyvenketten voltak, rendkívül sokat végeztek. Az egész nagy rét, melyet robotban harminc kasza két nap kaszált le, le volt már kaszálva. Kaszálatlanok csak a sarkok maradtak, rövid rendjeikkel. De Levin minél többet szeretett volna ezen a napon lekaszálni, s haragudott a napra, amely olyan hamar lenyugodott. Semmi fáradtságot nem érzett, csak még gyorsabban és még többet szeretett volna elvégezni.

- Mit gondolsz, lekaszáljuk még Maskin Verhet? - mondta az öregnek.

- Ha az Isten is úgy akarja. De a nap már alacsonyan áll. Tán egy kis pálinkát adnánk a fiúknak?

Uzsonnatájt, amikor megint leültek, s a dohányosok rágyújtottak, az öreg az emberek értésére adta, hogy ha Maskin Verh lemegy, lesz pálinka.

- Már hogyne kaszálnánk le! Álljunk neki, Tyit! Fürgén azt a kaszát! Majd eszel éjszaka, gyerünk! - hallatszottak a hangok, s befalva kenyerüket, a kaszások a helyükre álltak.

- Szorítsuk meg, gyerekek! - mondta Tyit, s szinte ügetve ment elõre.

- Menj csak! - mondta az öreg, s utánairamodva könnyedén beérte. - Leváglak! Vigyázz!

Fiatalok és öregek szinte versenyt kaszáltak. De akárhogy siettek, nem tettek kárt a fûben; a rendek éppolyan tisztán és szabályosan terültek ki. Az egyik sarkon maradt egy kis szöglet; öt perc alatt az is a földön volt. Az utolsó kaszások a rend végén jártak még, amikor az elsõk már a vállukra dobták a göncüket, s mentek az úton át Maskin Verh felé.

A nap már a fák mögé hajolt, amikor tokjaikkal zörögve, Maskin Verh erdõs szakadékához értek. A fû a mélyedés közepén övig ért; gyönge volt, lágy és leveles, az erdõben itt-ott csormolya kéklett benne.

Rövid tanácskozás után, hogy hosszában vagy keresztben menjenek-e, az egyik híres kaszás, Prohor Jermilin, egy hatalmas, fekete paraszt, állt az élre. Egy rendet ment elõre, majd visszafordult s kitért; a többiek utánaigazodtak; a hegy alatt a völgyhajlásban haladtak, a hegyen pedig egész az erdõszélig. A nap az erdõ mögé szállt. A harmat már hullt; a kaszásokat csak fönn a hegyen érte nap; a páráit bocsátó laposban és a másik oldalon friss, harmatos árnyékban jártak. Égett a kezük alatt a munka.

A vágott fû hars hangot adott; magas rendjei fûszeresen illatoztak. A rövid rendeken mindenfelõl összeszorult kaszásokon zörgött a bádogtok; hol kaszáik pendültek össze, hol a fenõkõ fütyült az élesített pengén, hol maguk kurjongtak vidáman; így hajtották egymást nagy lármásan elõre.

Levin még mindig a fiatal fiú és az öreg közt ment. Az öreg, akin már a báránybõr ujjas is rajta volt, éppolyan vidám és tréfás volt, mozgásában éppolyan szabad. Az erdõben lépten-nyomon nyírgombára akadtak, mely a nedves fûben felpuffadt, s a kasza belevágott. Az öreg, ahányszor csak gombára akadt, mindig lehajolt, fölszedte s a mellébe dugta.

- Jó lesz az öregasszonynak - mondta -, csemegének.

De akármilyen könnyû kaszálás esett is a gyenge, nedves fûben, a szakadék meredek partján nehéz volt az ereszkedés és kapaszkodás. Az öreget azonban ez sem zavarta. Éppen úgy lendítette a kaszáját, nagy bocskorba bújtatott lábai apró, biztos lépésekkel lassan vették a meredeket, s bár egész testében rázkódott, s gatyája is lecsúszott az inge alatt, útközben egyetlen fûszálat és egyetlen gombát el nem engedett volna, s ugyanúgy tréfált a parasztokkal és Levinnel is. Levin ott ment mögötte: sokszor azt gondolta, amíg arra a meredek halomra - ahova kasza nélkül is elég volt följutni - kaszástul fölvergõdik, biztosan elvágódik; de azért csak fölmászott, s tette, amit kellett. Úgy érezte, valamiféle külsõ erõ viszi.

Fordította: Németh László

A SZÖVEG FORRÁSA: Magyar Elektronikus Könyvtár

---

[1] Château-Lafite - híres francia vörös bor.

[2] Kvaszba vagy sós vízbe áztatott kenyér.