Fukuzava Hicsiró: Kósui bölcsődal (részlet)

A töltés túloldalán már kora reggel jönnek-mennek az emberek; hátukon hosszúkás, fonott szalmakosár, teli selyemgubóval.
   "A selyempiacra mehetnek, eladni" – gondolta az innenső parton álló Tokudzsiró. Aztán olyan hangosan, ahogy csak dühében kiabál, beüvölti a házba:
– De sokan mennek máma a piacra!
   Anyjának kiabált, aki már hajnal óta figyeli a nagy forgalmat.
– Hát hiába, szép az idő, mindenki siet – válaszolta az anyja lassan –, de meglásd, ha majd visszafelé jönnek! Pénz a kosárban... csak úgy táncolnak hazáig!
   Ebből a válaszból Tokudzsiró arra következtetett, hogy anyja nem szomorodott el a gubóárusok láttán, s már nyugodtabban kiabálta a házba:
– Bizony hogy sok pénzzel! Mondják, tegnap még szépen fizetett.
   De hiába az erőltetett jókedv: a mások markát üti a gubóért a sok pénz, nem az övékét. Nekik nincs selyemhernyójuk. Bánkódtak is emiatt eleget.
   Csendesen, szinte némán folyik a Fuefuki. A ház melletti, rönkfából rakott Mannen-hídon nem jár senki, mivel olyan keskeny, hogy a tömérdek gubóárus el se férne rajta. Ezért is használták többnyire a túlsó parti utat, és jártak az Ugai-hídon.
– Hát... lesz majd nekünk is – mondta az öregasszony. – Jó húsz év még...
   "Erről még korán lenne beszélni" –gondolta Tokudzsiró. Hiszen csak a múltkorában adta be kivándorlási kérelmét, hogy Amerikába hajózhasson. Dolgozni megy. És még meg se kapta az engedélyt. De anyja bent a házban lelkendezve folytatja:
– Csak húsz év, és lesz nekünk is selyemgubónk. Mint azoknak az amerikásoknak ott lenn, az alsó folyásnál. Azt beszélik, tavaly földet vettek, és még így is van a bankban vagy kétezer jenük. Ugye, Tokudzsiró, ha elmész, mi is így állunk majd?
   Tokudzsiró nem fűzött olyan vérmes reményeket az amerikai munkához, mint anyja. Az igaz, hogy úgy fog dolgozni, mint a barom, de ki tudja, nem csalódnak-e majd a végén? Húsz év nagy idő: ő is megbetegedhet, az anyja meghalhat...
– Ha visszajöttél – folytatta rendületlenül az asszony –, veszünk rizsföldet és legalább két és fél hektár szedrest is, ha hernyót akarunk. Rizs nem is kell olyan sok...
– Igazán korán még erről beszélni –motyogta Tukodzsiró, a folyó irányába nézve.
   A majd mindig néptelen Mannen-hídon Gint pillantotta meg, a húgát. hajnalban ment el, azoknál a másik amerikásoknál járt, akik a hegy lábánál laknak. Bekiabált a házba:
– Visszajött a Gin!
– Már itt is van? – dugta ki az asszony a fejét, majd maga is megjelent. Türelmetlenül figyelt a rosszul megépített, recsegő híd felé.
   Gin már a hídról kiabált:
– Bátyó, voltam az amerikásoknál! Mindent kikérdeztem tőlük.
   Amerikásnak hívtak mindenkit, aki valaha is dolgozni volt Amerikában.
– Na, és mit mesélnek? – várta a ház előtt az asszony Gint.
– Azt mondják, nagyon jól érezték magukat, és menjen csak a bátyánk is, minél előbb – mondta a lány mint mindig, mikor amerikásoknál járt "érdeklődni".
– Így bizony – hagyta rá az asszony –, minden nap tiszta veszteség, amíg nem indulsz.
   Tokudzsiró is izgatott volt. Tudta, hogy aki csak oda megy, az mind megtollasodva jön vissza, kivétel nélkül.
– Mennék én, mindjárt is... Csak itt lenne már az engedély!
   A töltés túlsó oldalán a hazatérő gubóárusok bukkantak fel. Kosarukból eltűnt a fehér zsákocska, de nyakukban ott lóg a gubó ára, a kendőbe kötött pénz.
– És mondd, milyen munkát kapnak Amerikában? – kérdezte az asszony Gintől.
– Erről nem szóltak egy szót sem.
– Akkor mi a fenének mentél oda hozzájuk? – fordult el az asszony, szemrehányással a hangjában.
   Ez a Gin mindig mellébeszél, soha nem mondja a lényeget. Pedig Tokudzsiró már az év végén beadta a kérelmet, azóta fél esztendő is eltelt, de még nem kapott semmilyen értesítést, holott minden pillanatban megkaphatná.
– Meg se kérdezted, mi?
– Kérdeztem én, már hogyne kérdeztem volna! De mint akik nem is hallották... Valami olyasmit mondtak – magyarázta védekezőn Gin –, hogy bizony vagy húsz évig gürcölni kell. 
– De mért nem mész te magad? – kérdezte az asszony Tokudzsirótól. – Amíg az ember nem maga kérdezi meg, nem mondanak úgyse semmi érdemlegeset.
– Mentem volna én, mentem volna, de ez a Gin mindig elémbe vág!
– Nem baj. Menj most te magad. Annál jobb, minél többet hallja az ember. Na, és az az amerikás mennyi ideig volt kinn?
– Húsz évig.
– Na ugye! Húsz év. Az biztos, hogy legalább annyi kell.
– Ez igaz. Fejenkint húsz év. Kötelező.

Fordította: Sz. Holti Mária
A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 1968