ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: Hogyan nem lettem híres író? (A lehető legtöbb az irodalomról)

A legtöbbet az irodalomról Varga „Hát Hogy A Tökömbe Ne” Bélától tanultam, mondhatnám azt is, hogy ő volt az én Vergiliusom, útikalauzom a könyvkiadó-vezetők elméjének szövevényes, alvilági rendszerében. Dante Jeruzsálemnél ment le a föld alá, hogy alámerüljön a Pokolban, én a Batthyány térnél bukkantam elő a metróból, kezemben első regényem kéziratával, ott csapott le rám.

   Idefelé, a Deák térnél elpárolgott minden bátorságom, vissza akartam fordulni. Még nem vagyok kész, unalmas a stílusom, nem elég egyéni, szóval pánikoltam. Épp csak beleolvasnak, gondoltam, és felsorolnak nekem két tucat írót, akik minden kétséget kizáróan korszakos zsenik, s akiket szerintük majmolok. Leszállás közben idegesen nyitottam ki a dossziét, kapkodva olvastam bele a szövegbe. A tömegből időről-időre meglökött valaki, miközben araszolt a mozgólépcső felé. Elő nem fordulhatott, hogy a metrószerelvény szívóhatása kitépjen a kezemből akár csak egy oldalt is, olyan erősen markoltam, hogy összegyűrtem a lapokat.

    Ez jó! Az ördögbe is, ez jó, nem is értem, hogy írhattam én! Visszaszálltam a metróra. Az alagút belsejében, a kocsi sötét üvegén visszatükröződött az arcom. Most meg nagyképű vagy, mi?

    Ha egy írópalántától megkérdezik, ki a példaképe, és ép az elméje, akkor olyanokat mond, hogy Ernest Hemingway Nobel-díjas amerikai író, Az öreg halász és a tenger szerzője, vagy Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író, a mágikus realizmus nagymestere, kérném tisztelettel. Van belőlük másfél folyóméterem a könyvespolcomon. Ikonok, bálványok, félistenek, lebegnek az éterben. Létezésük szinte már fikció.

    Varga Bélának, akitől a legalapvetőbb dolgot tanultam meg az irodalomról, nem csak a neve nélkülözött minden költőiséget. Durva arcéle volt, nagy feje és tömpe orra, bumfordi viselkedése, mint a finoman rezgő lelkű alanyi költőknek általában. Mindehhez olyan hanyagul öltözködött, hogy ahol csak megfordult, a járdát a Joy-előfizető huszonéves nők krétával körberajzolt hullái borították.

    A Batthyánynál – már az Alvilág kapujának átlépése után – a felszínen csapódott hozzám. Ő számított a fiatal – értsd: negyven alatti – írók között a nagy öregnek, egyszer már kis híján megjelent egy kötete. Látta, kézirat van nálam, ha nem időre megyek, kísérjem el az ő kiadójáig, mondta, itt van az utca végén. Kajánul vigyorgott. Írókurzust szervez kezdőknek, van-e kedvem hozzá.

    Mint kiderült, a kurzus a Batthyány téri metrómegállótól a Fő utcai lottózóig tartott. Ezen a kétszáz, uszkve kettőszázötven méteren nagyjából a következők kerültek szóba:

- Hogy akadtál erre a kiadóra? – kérdezte. - Haverjaid?

- Nem.

- De legalább egyszer közösen részegedtetek le.

- Nem nagyon iszom.

- Akkor buzi vagy?

- Hogy mi?!

- Ha nem buzi, zsidó.

- Hagyjuk a zsidózást…

- Fasiszta? – vonta fel a szemöldökét.

- Neeem!

- Te fizeted a nyomdát.

- Ugyan miből? – kérdeztem egyre értetlenebbül.

- Mi lehet még?... Mi a műfaj? „De szar nekem, szingli sorstársaim?” Horror? Pornó? Horror-pornó?! – csillant fel a szeme.

- Szépirodalom.

    Bélát erre csuklásszerű, fuldokló röhögés fogta el.

- Ne túráztass kisapám, akkor gyere át inkább az én kiadómhoz! – és megállt a lottózó előtt.

- Mer’ aszitted, hogy ez nem így működik? – kérdezte, látva megrökönyödésemet.

- Egy a négyszázmillióhoz az esély, ha jól emlékszem – válaszoltam. – Komolyan számítasz rá, hogy bejön?

- Hát hogy a tökömbe ne?! Az egy tévedés, hogy az öt találatoshoz több millió szelvényt kell kitölteni. Annak az esélye, hogy mind az öt számodat kihúzzák, egészen pontosan ötven-ötven százalék. Vagy kihúzzák, vagy nem.

    Még hozzátette, hogy érzékeltem-e, ez a mondat jóval túlmutatott a tárgyalt kérdésen, úgymint szerencsejáték, összeborítja a valószínűség-számítás teljes matematikai apparátusát, és vonatkozik a könyvkiadásra is egyfelől, másfelől hogy mindig kell valami a jelenet végére, ami vagy továbbolvasásra késztet, vagy lezárja, vagy keretez, mit tudja ő, illetve mit tudja a töke, hogy mit csinál, de valamit csinál vele, amitől az olvasó azt hiszi, hogy vette az adást. Érzékeltem.

    Ja, a következő számokat játszotta meg: 2, 27, 43, 66, 81. Takarta a tenyerével, de láttam a tükörből.