ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: Éjféli őrület

 Ha semmit sem láttam, a végtelen sötétben, kint a pályán haladtunk. Egyéb szórakozás híján félálomban bámultam a vonatablakon tükröződő arcképem. Megnyerőbb volt, mint amit magamról őriztem magamban. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha mindenki ilyennek látna. Időről időre sárga fénnyel behintett állomásokon húztunk át, mintha nem is valóságos tájon haladtunk volna előre, hanem egy végletekig fáradt lélek allegóriájában. Olyan volt az egész, mint egy modern misztériumjáték.

A kalauz Pest óta nem jött, pedig már vagy három órája vártam, hogy végérvényesen alhassak. A vonat másik végébe szállt fel, aztán eltűnt. Senki sem szenvedett rajtam kívül a postavonat termes kocsijában. Én is el-elbóbiskoltam, elszabadult tekegolyóként lehulló fejjel, újra felriadva, mikor végigrándult súlya a gerincemen. A jóleső, teljes önfeladás felé közeledve elernyedtek izmaim, nyilván az állam is leesett, akár a halottaké, akikét kendővel kötik fel virrasztáskor.

Volt, hogy összeszedtem magam, ekkor percekig, néha egy teljes negyed órán át valami novellagyűjteményt silabizáltam. Az egyik novellában – azóta sem találom, pedig kutattam utána makacsul, újraéledő reménnyel felcsapva antikváriumok poros könyveit – a főszereplő fiatalember vonaton utazik. Éjjel van. Vigasztalanul hosszú vonatozás ez egy üres vagonban, de valamelyik állomáson leül mellé egy öregember. Sokáig méregeti a főhőst szótlanul, idegesítő, metsző pillantásával. Arcán a megvilágosodottak tenyérbe mászó magabiztossága. Nem kezdeményez beszélgetést, pedig a fiatalember végig ettől retteg. Fáradt, unatkozik, és semmire sem vágyna kevésbé, mint hogy végighallgassa egy vadidegen élettörténetét. Mindegyik olyan uniformisszerű és jelentéktelen… Az öreg nem is szólal meg, ám minden előzmény nélkül felé nyújtja a demizsonját. Biccent hozzá, bátorítólag. A fiatalembert valami rossz érzés, már-már viszolygás keríti hatalmába, és nem kortyol a demizsonból. A következő állomáson leszáll az öreg, majd a fiatalember legnagyobb rémületére éjfekete hollóvá változva elrugaszkodik a földről és felröppen. Így tudja meg, hogy akivel egy kupéban utazott, az nem más volt, mint maga a halál.

Klassz novella volt, libabőrös lettem, mikor a varjú néhány szárnycsapással távolodni kezdett. Éreztem, ahogy belekortyolok a súlyos demizsonba, a nyál nedvességét az üvegnyak karimáján, aminek a fiatalember már a gondolatától is hideglelést kapott. Ebből sejtettem, hogy tehetséges az író, és hogy még nem állt le az agyam, dacára az éjfél utáni időpontnak.

Ami ezután történt, azáltal nyeri el értelmét és jelentőségét, hogy semmi, amit leírtam, nem fikció. Hogy pontosan tudtam, mikor  lebegek keresztül az álom zéró gravitációs világán, s mikor méregetem magam az éjszakai lélek-tükörben. Az olvasott novellát átalakíthatta persze az alkotó emlékezés, a szerző nevét elfelejthettem, de ami következő ébredésem után történt, az néha ma is majdnem olyan valóságos, mint akkor.

Tehát összecsaptam a könyvet, megint alvásra volt szükségem. Arra eszméltem fel, hogy a vonat lassított, és amikor megjelent mellettem egy öregember demizsonnal, s a kihalt vagonban a szemközti helyre ült le, összerázkódtam, a szőr felborzolódott a karomon. Most én vizsgáltam az öreget. Nem olyan védtelen naivitással, mint a fiatalember a novellában. Viszont mi sem szóltunk egymáshoz egy szót sem, az öreg kifejezéstelen tekintettel állta az én tekintetemet, mintha csak rendelkezett volna a nyitott szemmel alvás képességével vagy ülve halt volna meg. Egyik keze a demizson nyakán pihent. Azt hittem, rövid időközönként fognak változni az érzéseim, dühöt érzek majd, meg tehetetlenséget, dacot, pátoszt, ilyesmiket. De az igazság az, hogy egyszerű félelmet éreztem csak. Izgalmat, amiért nem tudtam, mi fog következni... pedig meg volt írva. Nem a zaklatott drukk volt vizsga előtt, inkább az éppen kezdődő éhség ilyen. Érzed egész testedben, de eleinte nagyobb erőfeszítés nélkül tudsz tőle mással is foglalkozni. Megfigyeltem magam, mint valami kutató, aki moccanni sem mer, nehogy a parányi lény a mikroszkóp alatt megváltoztassa viselkedését. Ő nemkülönben, bár még mindig moccanás nélkül. A túl erősre állított fűtéstől korábbi testek szaga és por párolgott az ülésekből. Az arcom majd kigyulladt.

Minden előzmény nélkül, egy öreg embertől szokatlan élénkséggel mozdult meg. Köszönés nélkül távozott. A vonat lassított, s egy sötét megállóhelyen az öreg leszállt. Csak egyetlen pillanatig nem követtem, mit cselekszik, pislogásom talán hosszabbra nyúlt a megszokottnál. Amikor kinéztem a vonatablakon, emberi alakot már nem láttam a kavicsos peronon. Ami azért nem volt teljesen kihalt.

Azóta nem szívlelem az éjszakai állomásokon áldozatukra leső varjakat.