ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: 351 (6.)

A rejtély reggeli után oldódott meg. Arányosi ez alkalommal kevésbé lendületesen érkezett a körletbe, az arcáról is eltűnt az aljas somolygás. Összefonta hátul a kezeit.

– További parancsig egy dolguk van: összepakolni a zsákjukat az utolsó alsógatyáig, és az ágy végébe rakni. Öt percet kapnak. A körletet senki nem hagyhatja el, csak ha vécére mennek!

– ’asszátok meg, ez valami komoly lesz! – morfondírozott Lukács. Befejeztük a pakolást. Arányosi egyszer visszanézett ránk, minden rendben megy-e. A szokásos marakodások nélkül, de törékeny csendben ültünk a stokijanikon. Hallgatóztunk. Abban egyeztünk meg, hogy a forgalom odakint nem változott az autóúton. Jött a zúgás, elhalkult, megint kezdődött.

– Háború? – kérdezte kis Mészáros.

– Hülye barom!

– Most mér’?

Pár perc hallgatás után hozzátette:

– Még azon a ’urva akadálypályán se mentünk végig…

Egyre ingerültebbek lettünk. Kerültük egymás tekintetét, kis Mészáros előre-hátra dülöngélt ültében, Fekete a körmét rágta, Kovács kényszeresen dobolt a lábával, Márkus órák óta meg sem moccant.

– Kuss! – mondta a mókamester. – Csend legyen!

Ha nyelt valaki, azt is lehetett hallani.

– Mi bajod van? – förmedt rá Kovács.

– Lenne már egy kis csend végre?! – lett ideges a mókamester. – Nem halljátok?

Erre aztán kitört a zsivaj, Fekete integetett, és a csukott szemmel hallgatózó mókamesterre mutogatott. Innen-onnan sziszegés hallatszott, morgás, egymás csitítgatása.

– Mit hallasz?

Végre elhallgattak.

– Lőnek – mondta a mókamester. – Hallgassátok!

Az ablakok felé fordultak és füleltek.

– Tüzérség – mondta Tóth.

– A fenébe! – akadt ki Kiss.

– Milyen messze? – kérdezte a kis Kelemen.

Most már valamennyien hallottuk, nagyon halk volt, de nem lehetett eltéveszteni. Átmentem az irodába és bekapcsoltam a százados rádióját. A hírekből tudtuk meg, hogy a határ másik oldalán kitört a polgárháború.

***

Másfél napig vártuk a csengő megszólalását. Ha megszólal a csengő, irány a fegyverraktár, a felszerelések, aztán le a teherautókhoz. A körletekben ücsörögtünk, csak enni jártunk le, a tisztek távozása után a két telefonfülke valamelyikénél szobroztunk végeláthatatlan sorokban. Mi a helyzet otthon?

Brrrrrrrrrr, feldőlnek a stokik, egymásnak ütközés, odébb lökni a másikat, odébb, odébb, odébb!, brrrrrrrrrr, rossz kulcs a lakatba, melyik a jó?, Jézus, a sisakot fent hagytam a szekrény tetején!, brrrrrrrrr, vállba vág a szíj, egyszerre hárman akarnak kimenni a körletajtón, jobbról rohan, ömlik az első üteg, a franc!, leesett a sisak, odébb rúgják, hol vannak a többiek?, brrrrrrrr, nem hallom!, nem hal-lom!, mit akarsz? nyílik a híradós szoba, nyílik a raktár, nyílik a fegyverszoba, hol a főhadnagy, csak ő törheti fel a pecsétet!, brrrrrrr, most komolyan ezzel akarsz ’arozni?!, nyílik az iroda, fegyver száma? fegyver száma? fegyver száma? beakad a zsinór, másik kábeldob, földhöz vágódik a fegyver, hova is tettem?, ba-bam, ba-bam, ba-bam, dobol a szív, ez letört!, a ki’aszott, ’urva Úristenit!, brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr, síkos a folyosó, a bokám, ’eszd meg!, lábdobogás zaja, lökdösődés, totyogás a lejáratnál, menjél!, menjél!!, menjél!!!, a kezek érzik, hogy görcsölnek az ujjak és gémberednek, nyúlnak az ízületek, kettesével a lépcsőket, de nem mernek parancsot adni, hogy elengedjék a súlyt, valaki beleakad a vasajtóba, berezonál, én nem is tudok ilyen gyorsan futni, futni, futni, futni, feljebb rántani a szíjat, mert csúszik a fegyver, lihegni, nedves a fű, jobb kanyar, feszül a tüdő, odaszögelve a bordákra, bocs, vigyáztam, mindjárt szakad, ez a harmadik üteg, ismeretlen arcok, hol a  törzs?, be a sorba, nem, te előttem vagy!

A dandártábornok végigvonult az első osztály előtt. Szúrópróbaszerűen ellenőrizte egy-egy katona felszerelését, elegáns mozdulattal felkapaszkodott a teherautók végébe és végignézett a platójukon. A katonák homorítottak, olyan nagyon igyekeztek vigyázzba vágni magukat. Megigazíttatta Horváthtal az oldalszíját, a legapróbb részletekig odafigyelt mindenre.

– Roppant elégedett vagyok a teljesítményetekkel, őrnagy úr! – szólt oda Benkő őrnagyhoz. – Szintidő alatt, és minden klappol! Nem szeretnék az ellenséged lenni!

Benkő őrnagy fürdött a dicsőségben.

– Még azért a parancsnoki autót is megtekinteném! – jutott eszébe a tábornoknak.

Megtekintette. Minden rendben lett volna, csak egyetlen műszert felejtettünk fenn az irodában, aminek segítségével bemérhettük volna az ellenség pontos helyzetét. Vakok voltunk.

***

A blamázs miatt mégsem a gyengébbnek tartott második, hanem mi, a felsült első osztály részesültünk a nyári éles hadgyakorlat örömeiben. Előtte egy héten át gyakoroltak a tisztek a terepasztal-szobában. Egy 5x5 méteres, homokkal borított asztalra céloztak légpisztollyal. A légpisztoly modellezte a löveget, ezt egy állványra szerelték és be kellett állítaniuk minden lövés előtt a helyes irányt. Az őrnagy kis fröccsöntött műanyag tankokat szóratott szét velem a terepasztalon.

– X 14325, Y 8675, magasság 142! – mondta az első ütegtől Pataki főhadnagy, s kidolgozója beállította a kívánt értékeket. A főhadnagy elsütötte a fegyvert. Fél centivel balra lőtt, kicsit fölé, úgyhogy korrigált a számsoron. A kidolgozó ismét állított az irányzékon. A pukkanás arra a hangra emlékeztetett, mint amilyet az autógumi hallat, ha a benzinkútnál kihúzzák a pumpa csövét a szelepből. A fröccsöntött tank pördült egyet a levegőben és a hátára feküdt. 

***

A Bakony emelkedői próbára tették a GAZ-okat és URAL-okat, amik idősebbek voltak, mint én magam, de még a főhadnagyok is előre köszöntek nekik. Négy és fél órát vesztegeltünk valahol az erdőben, mert az első teherautó generátora megadta magát, a második pedig odaszorult a hegyoldalhoz, amikor ki akarta kerülni. Csak a sofőrök szenvedtek a várakozástól meg a hegyi kanyarokban az akadozó botváltók és a húsz kilométer per órás átlagsebesség miatt, mindenki más aludt a teherautókon, a parancsnoki kocsiban, a felvezető dzsipben. Rég elült az izgalom, ami Székesfehérvár külvárosa óta tartotta izgalomban az első osztályt: két anyaszült meztelen nőt láttunk napozni egy félreeső helyen, ahogy elhaladt mellettük a vonat. Nyomban mindenki az ablakokhoz tódult, át egymáson, ordítoztak, füttyögettek, csaknem feldőlt a szerelvény a kanyarban. A nők mellük elé kapták a törölközőjüket és nevettek.

Most valamennyien összegörnyedve aludtak, ülve, fejük a zökkenőknél egymásnak koccant és felébredtek. Egymásra emelték szemeiket, de már közben visszaájultak. Hörgött alattuk a motor és fáztak, de nem érdekelte őket. Egyetlen dolog volt fontos, visszaaludni, belebújni a meleg ruhába és elfeledkezni nehéz, megkeményedett alsó szemhéjukról. Én már percek óta fenn voltam.

– Ébresztő, föl! – kiáltott harsányan Arányosi. – Jó reggelt, szemem fényei, na mi az, mi az, nem aludtuk ki, magunkat? Mozgás lefelé, megérkeztünk!

A törzs tagjai elképedve bámultak el a feje fölött.

– Gyerünk, tíz perc múlva készen áll mindenki a körletben és várja a szemlét! – de senki nem mozdult. Arányosi levegőt vett az ordításhoz.

– Nem kellene előbb eloltani a tüzet? – kérdezte óvatosan a mókamester és a mögöttünk álló URAL-ra mutatott.

***

– Az oroszoknál ez másképp volt. Ez az őrség-dolog. Régebben ők vigyáztak a lőtér környékére. Az őrszemek kinn álltak a szabadban, pedig egy éjszaka a Bakonyban nem csak télen húzós. Kolja állt egy szem gépkarabéllyal, és várta a váltást tizenkét órán keresztül.

– Rájöttem, miért felháborító, ami idebent történik – suttogta a mókamester. Arányosi nem szerette, ha belepofáznak a mondandójába, jelentőségteljesen ránk nézett. Ez a hülye mókamester persze folytatta. - Sokáig, amikor megkérdezték tőlem, hogy miért elviselhetetlen a katonaság, nem tudtam konkrét példát hozni, csak megfoghatatlan ellenérzéseim voltak.

– Az ellátmányt teherautóval vitték körbe – folytatta Arányosi. - Nem állt meg az őröknél, csak lassított, úgyhogy a szerencsétleneknek erősen kellett koncentrálniuk, ha nem akarták a földről enni. Egyszerűen kidobták nekik – mutatta gyors, kurta karmozdulattal Arányosi. – A levest is.

Épp ebédeltünk a parancsnoki autó mellett a fűben, Arányosi már visszajött a tiszti sátorból. Egy fogpiszkálóval turkált a szájában és mesélt.

– Kicsit még szégyelltem is magam – hajolt ismét közelebb a mókamester. - Végül is nincs háború, nem gyilkolnak minket halomra, mint a nagyapáinkat, nincs diktatúra, semmi, ami vérre menne, komolytalan nyafogásnak éreztem volna, hogy szóvá tegyem ezeket az apró kis mindennapi gonoszságokat. Ezek nem tragédiák, nem veszik el az életünket és nem is teszik látványosan tönkre, nem vagyunk börtönben. Rengetegen vannak, akik cserélnének velünk. Még igazuk is van. Tulajdonképpen nem történik az ég adta világon semmi. De most megvan. Te nem vetted észre? Amikor Arányosi valami szemétséget tervez, halvány kis mosoly jelenik meg a szája szegletében.

***

Még mindig finoman remeg a kezem, pedig órákkal ezelőtt történt. Az idegességtől fáradtnak és gyengének érezem magam, az orromban megdagadtak az erek, és mintha épp a szétpattanás előtti pillanatban lennének. Fájnak. A délelőtti gyakorlaton Arányosi kiosztotta a kézigránátokat. Életünkben először láttunk hasonlót.

– Valamikor el kell kezdeni, ne nézzenek így! – mondta Arányosi. – A piros csík a fején csak annyit jelent, ha nem csetten el a gránát dobás közben, akkor valakinek ki kell mennie és újra eldobni. A laza csuklómozdulat a titka, a dobás pillanatában rántani kell rajta egyet. Nem le’aszni az egészet maguk elé, megrántani…

***

Tóth a parancsnoki autó ajtajában ejtőzött, cigarettájáról a szabadba verte a hamut, mélyeket, hosszúakat szippantott.

– Meddig tart ezeknek tölteni? – akadékoskodott. A cigarettát szája sarkába ügyeskedte, hátradőlt a széken, homorított és a kezeit kinyújtva ökölbe szorította. Ásítania kellett, ezért egy pillanatra kivette a szájából a cigarettát.

– ’assza meg, valami gyanús ezen a térképen! – csóválta a fejét Gertner százados.

A tölgyfa levelei – ami alatt az autó állt – zörögve súrlódtak egymáshoz, a nap átvillant az apró réseken. Mintha az egész világ félálomban lett volna. Az imént számították ki a koordinátákat, és most Gertner százados össztüzet vezényelt a rádióba, mert az őrnagy rászólt telefonon, késésben vannak.

Tóth elfelejtette, hogy beszívni, kifújni vagy lenyelni akarta-e a füstöt, mikor a kilenc löveg egyszerre szólalt meg. A légnyomás megrázta a parancsnoki kocsit, mintha csak egy persely tartalmát ellenőrizte volna valami hatalmas, láthatatlan kéz. Harákolva próbált levegőhöz jutni, szemei könnybe lábadtak.

– Ezek nem szarral gurigáznak! – mondta.

***

A lőtérhez közeli kisváros, Várpalota külvárosi óvodájában a billencs sofőrje épp befejezte a melót. Kezében a készpénzes számlatömb, melyben már szerepelt a homokozó feltöltéséért kapott összeg. Még csak el sem kellett simítania, elég nekik, hogy kiborította a betonteknőbe. Elégedett volt. Odabent sivalkodtak a gyerekek. „Ha ezeket rászabadítják, két perc alatt eldolgozzák az egészet” – gondolta. Sivító hangot észlelt, az eget kémlelte, de nem találta a hang forrását. Elindult a teherautó felé. Már nagyon hangos volt a zaj, a vezetőnő kijött az ajtóba, azt hitte, az autóval van valami probléma.

Mindkettejüket beterítette a becsapódó lövedék nyomán felfröccsenő homok. Várták a robbanást, de nem történt semmi.

***

Az egykori raktáros megkönnyebbülten húzta fel civil ruhája sliccét, ugyanakkor beleásított a felmosórongyok csúszkálásának, műanyag vödrök döccenésének diszkrét csendjébe.

– Így jártatok! – bökte oda a kis Mészárosnak. Az laposan nézett vissza rá, de a szeme ezúttal az egykori raktáros számára ismeretlen fénnyel csillogott. Mintha egy fintort is megengedett volna magának.

– Bizony, így jártatok! Az öreg héja hazamegy, ti meg ragasztotok bent! – ismételte meg és elindult kifelé.

Kis Kovács lábában botlott meg először, kis Horváth a vállát lökte meg, amitől nekitántorodott a falnak és a padlóra esett. Kis Szűcs gyors rúgást akart elhelyezni rajta vesetájon, de elhibázta. Az ismétlés már ült.

Rárontottunk valamennyien, megragadtuk, és talpra állítottuk, de inkább lökdöstük és rángattuk, mintsem hogy ütöttük volna. Egy kéz belekapott a szemébe, a körmök vékony vércsíkot hagytak alig valamivel a szemhéja felett. Kis Kelemen szeme könnyezett idegességében, szeretett volna igazán nagyokat és fájdalmasakat ütni, de karjait elhagyta az erő, valami gátlás összegyűjtötte hátul a kisagya tájékán, és csak rángatni engedte a raktáros ingét.

Ugyanolyan váratlanul hagytuk abba, mint ahogy nekiestünk. Lihegtünk szemben egymással, az egykori raktáros a hátát fogta és remegett. Kis Szabó, mintha csak egy idegen nyelvűnek szótagolná, azt mondta:

– Ta-ka-rodj in-nen  a jó ’ur-va a-nyád-ba!

Az egykori raktáros nem válaszolt, nem is bólintott. A falnak támaszkodva hátrálni kezdett.

***

– Egy, egy, három-ötvenegy!

***

Nagyon tudtuk utálni érte. Végh, aki civilben asztalosként dolgozott, kétgyerekes családapa lett tizenkilenc éves korára. Arányosinál is kiváltságok illették meg ebből kifolyólag, holott a törzsőrmester nem volt őszinte híve a hadsereg által nyújtott kedvezményeknek. Mégis, ha valamelyik gyerek belázasodott, nem volt rest Végh segítségére sietni, és azonnal kiállítani neki a könyvét a délutáni kimenővel. Természetesen ez azzal járt, hogy valakit le kellett húznia az eredeti listáról.

Végh az öregekkel együtt szerelt le. Többen elhatározták: az első adandó alkalommal csinálnak két gyereket. Kicsit utánaszámolva rájöttek, hogy ikrek esetén sem rövidebb a várakozási idő kilenc hónapnál, a koraszülés mondjuk meggyorsítja a dolgot kettővel, de még akkor is cirka egy hónap mínuszban vannak.

A tanfolyamok ideje alatt Végh többször is kezelhetetlen unalomról panaszkodott, a vezényelgetéseket is rosszul tűrte. Neki fontosabb dolga is lenne, mint itt bent várni a következő felmosást. A gyerekek, tudjátok. Meg ott a műhely, rengeteg a meló, a mester rá szokta bízni, ha valami precíz munkát vár el a megrendelő. Nincs jobb, mint végigsimítani a legyalult fán és beszívni a forgács illatát. Azt is elfelejti, hogy volt katona, ha egyszer ennek vége.

És most kiszabadult. A szemét, piszkos mázlista!

***

Az újoncok névsorát böngészve azt a furcsaságot tapasztaltuk, hogy a lista szinte névről-névre megegyezik az öregjeinkével, tehát egyúttal a sajátunkkal is.

– Minden tízezer évben egyszer! – mondta a kis Lovász.

– Semmi gond! – oldotta meg a problémát a kis Lukács. – Én ezentúl Lukács vagyok, ez a gyerek meg itt a papíron a kis Lukács.

***

– Háromötvenegy! 

***

Lényegtelen, hogy végül is ki mondta ki, mert mindannyian így gondoltuk: „Nem szívatjuk a kopaszokat!” Senki nem énekelte a 351-et a törzsből, és az ebédlős incidensig csak apróbb súrlódások adódtak az első és a második időszakos katonák között, civódások, összezördülések, amik egy kollégiumban vagy egy kellemetlen albérletben is megestek volna, de a kölcsönös erőfitogtatás elmaradt. Ne ide tedd, ne oda tedd, ne az enyémet használd, kinél van a törölközőm, ne fejts bele a rejtvényembe, de a dél-amerikai sík vidék nem pamba, hanem pampa, és Kuvaitban nem dollár van, hanem dinár. Nem baj, akkor se. Így jön ki.

Arányosi ekkor előjött a régi trükkjeivel, és mit tesz isten, az újoncok esküje előtti nap reggelén a szemlénél a tisztek általános felháborodására rajzszöget talált Gertner százados székén. Ha nem elég éber, a százados beleül. Kénytelen volt ismét ránk, az öregekre bízni az irodák takarítását, ha már egyszer nem voltak képesek felügyelni a munkálatokat.

Az ebédidő rég lejárt már, amikor engedélyezte, hogy elinduljunk az ebédlő felé.

– Mehetnek! – mondta. – Ma egy kis extra gyakorlást tartunk délután, tíz percen belül mindenkit itt akarok látni!

– Jézusom, ennek előre gyártott mondatai vannak! – suttogta a mókamester.

Mi öregek előre furakodtunk a sorban tálcáinkkal, s mire az újoncok beértek, elhelyezkedtek, és éppen csak belekóstoltak az ebédbe, Fekete tizedes elkiáltotta magát:

– Egészségükre!

Az újoncok megrökönyödve néztek a tizedesre, de látták, hogy ez nem tréfa: az öregek vészt jóslóan hallgatnak.

– Mondom, egészségükre! Fel!

Az újoncok gyorsabban kezdtek enni, de az öregek közül néhányan mögéjük álltak, lökdösték őket, kenyérgalacsinokat dobáltak a tányérjaikba, kiverték a kezükből a villákat, rángatták a könyöküket, szóval végül senki nem tudta befejezni az evést.

– Megmondtuk az elején, nem? – kérdezte a tizedes. – Addig van jó dolgotok, amíg nem éltek vissza vele!