ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: 351 (5.)

Az osztálynaplót reggelente Kaszás főhadnagynőnél kellett leadniuk az osztályírnokoknak. Ezt a feladatot előszeretettel bízták leendő utódjaikra, úgyhogy a főhadnagynő átlag félévnyi késéssel értesült róla, hogy ki is volt valójában az írnok az előző időszakban. Kaszás az adatokat összesítette, majd a dandárnaplót átvitte a tábornoknak, aki ennek segítségével pontos képet kaphatott az irányítása alá tartozó laktanya fontosabb történéseiről. Hogy ugye hány főnek kell kiutalni a tizenhét forintos vacsorapénzt, mert kimenőt kapott, meg ilyenekről. A harmadik osztály volt rendszerint a leggyorsabb, s ez csak a slendriánság jele lehetett, ezért Kaszás főhadnagynő már attól a plafonon volt, ha a harmadik osztály „írnoka” belépett az ajtaján.

– Ezt már megint nem nyomta meg senki! – fogadta a harmadik osztály írnoka két kollégáját kifelé jövet. Hóna alá csapta a naplót. A nyolcadik lap kijárt, ezt minden reggel felvették a földről és odaadták neki.

– Aó! – válaszolta minden reggel, helyére illesztette a lapot, majd hozzátette:

– Klassz! – és két számmal nagyobb bakancsának sarkait maga után húzva eltűnt a lépcsőfordulóban.

Kaszás a második osztály írnokától kikérte magának, amiért késve adja le a naplót. Az első osztály írnokát rendszerint megfenyegette. Az első osztály írnok egy ideje már én voltam.

– Most elkaptam! Kinyúúúvasztom, ha nem mondja meg, miért van a második ütegnél eggyel kevesebb vacsora, mint amit én számoltam.

Naplóegyeztetéskor rendszerint ki szoktam bambulni a rácson át az alakulótérre, váratlan kérdésekkel össze lehetett zavarni.

– Az tizenhét forint! – mondta a hadnagynő.

– Kérem?

– Az utolsó vacsora – mutatott Kaszás a kérdéses rubrikára.

„A harmadik osztály írnoka azt válaszolná erre, hogy Milánóban, a Santa Maria delle Grazie falán” – gondoltam.

– Mit vigyorog? Most mondja meg, mit röhög! Honnan vette, hogy megengedheti magának?

„Hülye kis ’urva!” – gondoltam. – „Az a bajod, hogy apád nem rúgott ’icsán hat éves korodban, amikor először visszapofáztál neki.”

Ezt gondoltam, de nem mondtam ki.

***

Esőben nem szerettünk unatkozni. Az alapkiképzés vége óta - leszámítva a hadgyakorlatokat – legfőbb elfoglaltságunk a stokikon ücsörgés volt.

Hamar beleheltük a körletet, párásodtak az ablakok, annál is inkább, mivel szinte mindannyian előttük ülve vártuk a délutáni kimenő időpontját.

A cseppek útját nem volt érdemes előre számítgatni. Az egyik kövéren, ereje teljében jelent meg az ablak tetején és úgy tűnt, magával rántja apróbb társait, ha egyszer megindul lefelé. Erre az elsővel találkozva tócsává terebélyesedett, végképp elterpeszkedett az üvegen. A másikat patakok követték, egész folyamrendszerek.

Az csak úgy látszik, hogy az eső mindent befed. Percek telhetnek el anélkül, hogy egy adott pontot víz érne. Ha az ember tudná, melyik pillanatban éppen hol kellene tartózkodnia, az egészet megúszhatná.

Időről időre valamelyikünk felkelt letörölni a bepárásodott ablakot. Kinyitotta a belső táblát, zsebkendőt húzott elő, aztán végigszántott vele az üvegen.

Megint helyreállt a lelki békénk.

***

Kis Kovács a véraláfutást ápolgatta a szemei alatt. Fekete negyed órája közölte vele, hogy Arányosi – ahogy szokta – minden indok nélkül lehúzta a kimenősök névsorából.

– Kit rakott be helyettem? – emelte fel a hangját kis Kovács.

– Senkit, az a vicc, hogy senkit.

– Ne ’assz ki, téged írt be, Takács? – fordult az egyik öltözködő katonához.

Takács intett a fejével, hogy nem.

– Írnok, ki mehet ki helyettem?

– Senki – válaszoltam. Kis Kovács ebbe nem nyugodott bele, sorra végigkérdezte az összes kimenő ruhában ácsorgót a körletben. Már majdnem sírt, neki ki kell mennie, várják. És a múltkor is hiába. Ne csináljátok ezt, fiúk! Megjegyeztem, hogy Arányositól nem lehet mást várni, egyáltalán nem érdekli, hogy a katonák tulajdonképpen emberek, és érzéseik, problémáik vannak. Sajnáltam kis Kovácsot és kellemetlenül éreztem magam, mert jól tudtam, hányadszor járt így, és hogy mindenkit várnak, de senkit sem örökké. Kis Kovács úgy gondolta, át akarják verni. Taktikát változtatott, még egyszer körbejárt, és most már provokálta a többieket.

Elhajtották, mint mikor a tehenek könnyed farkcsapásokkal hessegetik arrébb a szemtelen legyeket egy forró nyári napon. Kis Kovács erre közéjük vágott egy stokit. Dühében olyan rosszul célzott, hogy csak Tóthot találta vele fejbe, aztán a szék a beépített szekrényről visszapattant Kelemen sípcsontjára, akinek azonnal elöntötte a szemét a könny.

***

Köves főhadnagy a júliusi időjárási viszonyokra tekintettel arra gondolt, a laktanyán kívül elhelyezkedő Nyúl-domb lenne a legalkalmasabb megismertni a katonákat a gyalogsági ásó használatának fortélyaival. A Nyúl-domb egy tüdőt próbáló emelkedő volt, szívós, ragacsos, éles fűcsomókkal és száraz időben téglakeménységű talajjal. Esőben a felső réteg képes volt egészben megindulni a domb lába felé. A földtani csemege ezúttal ellenállt az ásóknak, alig repedt meg a héja, a fűcsomók elnyelték és bebugyolálták a szerszámokat, egészen a nyelükig. Az öregek lefőztek minket. Nem ástak ügyesebben, csak még emlékeztek, hol lehetett az előző gödrük, s a lazább homokban egész jól haladtak.

Megelégelvén a lövészárkokat a főhadnagy szeretett volna pontos képet kapni arról, hogy elég felkészültek-e katonái arra az esetre, ha váratlan támadás éri őket. Annak, amikor a megrémült harcos a földre veti magát, és felkészül a visszavágásra, a szolgálati szabályzat szerint külön koreográfiája van. Először is, a gépkarabély szíját eltartja magától, majd a fegyver leugrik a válláról, bal illetve jobb keze azt jól meghatározott pontokon alátámasztja, illetve megmarkolja, mindeközben jobb lábával előre lép két lábfejnyit. Amikor bal térdére ereszkedik, gyakorlatilag tüzelésre kész, csak még ki kell biztosítania. Előre vetvén magát a földre már ezzel is kész.

– Te! – lihegte a mókamester, és kiköpött oldalra egy gombócnyi nyálas port. – Szerinted ennyi idő alatt hányszor tudnak rálőni az emberre?

***

A mókamestert távírásznak képezték ki, ebből kifolyólag három hónapot tőlünk távol, a híradó századnál. Az oktatás Pónya főtörzsőrmester alaposan bejáratott módszerén alapult. Úgy tartotta, szakmája talpköve az állandó figyelem, a legapróbb zajokra való összpontosítás képességének kifejlesztésében akarta segíteni a katonákat. A körletekben mindenki suttogva beszélt, mert Pónya a folyosón lévő irodája ajtajába szokott kiállni, és közölni a parancsait, mintha normál hangon csevegne valakivel. Idővel már az ajtaja nyílását is meg tudták különböztetni a körletajtók nyikorgásától.

Hasonló, beszélgetős módszerrel szokta felolvasni a főtörzs azok névsorát is, akik aznap kimenőt kaptak. A dandár többi katonájától eltérően a híradó századosok ezt is a körleteikben hallgatták végig, s csak az léphetett a folyosóra, aki valóban hallotta, hogy szólították.

Külső szemlélő számára elképzelhetetlen képességekre tettek szert. Amikor először meglátogattam, beszélgetésünk a mókamester intésére szakadt félbe. Ugyanígy elhallgattak a többiek is a körletben, előre hajtottam a fejem és hunyorítottam, úgy próbáltam valami neszre felfigyelni, de sikertelenül. Épp csak levegőt vettem, hogy folytassam mondandómat, és a híradósok a kulcsaikhoz kaptak, idegesen rángatva a lakatjaikat bezárták a szekrényajtókat, majd akár egy csapat megriasztott bika, a körletajtó felé tódultak. A mókamester még visszaszólt, vigyázzak a szekrényére, nyitva hagyta. Ettől a pillanattól kezdve tudtuk mindketten, hogy barátok vagyunk. Odabent ez a bizalom legmagasabb fokának számított.

A híradósokat felmosáshoz szólították. A felmosások egyébként nem voltak a mókamester számára szokatlanok, csak kicsit sűrűbben találkozott velük, mint addig, mert a híradó század a tiszti bejárat előtti részt takarította. Télen óránként.

***

Mérő a menetleveles ügy után kezdte el gyűlölni a mókamestert. Az első hadgyakorlaton a Nyúl-domb aljában leszívott három kanna benzint a parancsnoki GAZ-ból. A kannákat egy bokor tövébe rejtette, ezeket a mókamester a híradós kábelt húzva felfedezte, de nem szólt senkinek.

– A Nyúl-domb nehéz terepnek számít – fejtegette a zászlós az ebédszünetben. – A menetlevélre is ezt szoktuk rávezetni – oktatott a legfontosabbakra.

– Zabálják a benzint! Ez öregebb, mint maga – rúgott bele a kasztniba Köves főhadnagy. – Hány éves? – kérdezte tőlem.

– Tizenkilenc múltam.

– Mondom! Jóval öregebb. Ami ott lenn van a tárolón teherautó – mutatott a telephely felé –, tulajdonképpen hazaárulás.

Ebben maradtunk.

***

A mókamester cigarettával kínálta minket. Én nem dohányoztam, Köves főhadnagy és Tóth köszönték szépen. Mérő zászlós felé nyújtotta a csomagot, de visszahúzta a kezét.

– Gondolom, most nem kér. Még a végén berobbannánk…

***

– Van könyved holnapra?

– Nincs.

– Szemét Arányosi, mi?

– Az.

– A múltkor engem is megszívatott.

– Ühüm.

– És visszavetted már a kimenő sapkádat?

– Hát… nem.

– Akkor mit láttam a szekrényedben?

– Azt… kölcsönbe kaptam.

– Na, én is kölcsön akarom kérni. Szerinte odaadná, akitől te szerezted?

– Nem tudom, megígértem, hogy senkinek…

– Kinek ígérted meg?

– Hát… figyelj… de épségben hozd vissza!

– Bennem megbízhatsz, tudod!

Egy kis kérdezéstechnika. Mindig úgy indítunk, hogy a másik ne tudja, hova akarunk kilyukadni! Vannak más trükkök is, tessék áttanulmányozni!

***

Arányosi a körlet asztalának tönkretételéért három napig kimenő-megvonásban részesítette a törzset.

– Ki csinálta ezt? – vizsgálgatta közelről az asztalba vésett mintákat. – Nagyon ráérhet az illető! Unatkozunk, unatkozunk?! Ki csinálta?

– Mikor ki… - válaszolta halkan Kiss.

– Szóval mindenkinek ennyi ideje van, értem! Hol a kés?

Összenéztünk.

– Azt kérdeztem, kinek van kése.

Többen elővették a kanálgépüket.

– Na ne szórakozzanak velem, mert egy hét lesz abból a megvonásból! Mivel művelték ezt?

– A körmünkkel – mondta Fehér.

***

Kisebb kavarodás támadt a törzs körletében, amikor Fekete tizedes azon a héten harmadszor állított be falfehér arccal, laposra préselt ajkakkal és kezében a könyvekkel, amit a kimenősöknek kellett kiosztania.

– Vetkőzzenek, akik úgy volt, hogy ma délután kimennek - orrlyuka kitágult, olyan erőfeszítéssel vette a levegőt -, tehát Mészáros, Tóth, kis Kelemen, kis Kovács – nem én voltam, ne haragudj -, Kiss, a nagyobbik, Szabó, Varga, kis Takács, Nagy, mókamester. Ja, meg én. Van könyve kis Mészárosnak, Tóthnak, Kelemennek, Bognár, te egyébként sem jöttél szóba, Törököt mondtam már? A f’szom, itt vannak, keresse ki mindenki a sajátját! – kapta fel a vizet, és a könyveket ledobta az asztalra. Kiment és becsapta maga mögött az ajtót.

***

A kimenőn Calcium tablettát vettem az első patikában. Ez jó, nem fog gyanakodni senki. A gyógyszert allergiásoknak szokták adni tüneteik enyhítésére, de pár hónappal korábban éppen ettől kaptam kiütéseket és fulladni kezdtem, mert valamilyen vivőanyagra rosszul reagált a szervezetem. Az orvos az éjszakai ügyeleten intravénás injekciót adott, és végig nem hitte el az egész történetet.

– A kalcium alapvető fontosságú az élőlények számára. Nem tudom… Mit evett előtte?

Az irodában felpattintottam a fémdoboz kupakját. Három tablettát dobtam a sárga műanyagbögrébe, vizet engedtem rájuk, pezsegni kezdtek. A dobozt biztos helyre dugtam, az egyik asztalfiók mögötti résbe. Kimentem a mosdóba. Összegyűrtem, markomban apróvá préseltem és lehúztam a vécén azt a rohadt levelet. Kétszer kellett még megrántanom a zsinórt, mire a papírgombóc elég vizet szívott magába, és nem táncolt tovább a vízörvény tetején, hanem ellebegett a lefolyóban.

***

Vártam a kiütéseket, de egy kis viszketésen kívül semmi egyéb jele nem mutatkozott a tabletták beszedésének. Fél óra elteltével előrángattam a fiókot, és bevettem még egyet. Aztán további négyet. Mindenképpen ki kell jutnom a hétvégén, muszáj beszélnem vele! Az a levél, az csak valami vicc lehet. Vagy próbára tesz. Esetleg addigra rájön, hogy tévedett. Vagy akármi, de ilyen nincs! Izzadni kezdtem. A kiütések még mindig sehol.

A gyengélkedőn merő egy vér volt a padló, a másik tüzérosztálytól láttak el egy katonát. Ketten támogatták be a könyökénél fogva a fiút, aki nem kiabált, még csak nem is nyögött, csak egy átvérzett zsebkendőt szorított az arcához. Megbotlott a saját lábában, kezét leejtette s ekkor látszott, hogy orrba lőtte magát.

Tátott szájjal figyelték a gyengélkedősök a váróteremben. Sűrű vörös cseppek zuhantak a kockás kövekre. Majdnem feketék.

– Ma ezek voltak őrségben – suttogta valaki. – Második osztály.

Nem jutottam ki, mert azon kívül, hogy állandóan gyöngyözött a homlokom és roppant gyengének éreztem magam, semmi látható tünetet nem tudtam produkálni. Ráadásul másnap reggel eltűntek a felderítők.

***

A felderítők eltűnését nem vettük észre mindjárt. A laktanya legénységi épületének másik szárnya volt az övék. Ritkán merészkedett át oda bárki is a tüzérek közül, az ejtőernyős kiképzést kapott, kopaszra nyírt fejű, egybe nyakú felderítőket csak az ebédlőben láttuk. Meg az alakulótér melletti kavicsos részen, amint milliméternyi pontossággal együtt mozogva futottak és üvöltötték valamelyik nótájukat. Fekvőtámaszokat is csináltak ugyanott. Esténként vaságyakkal szorították egymást a falhoz, szekrényajtókat rúgtak be, a zuhanyzóban összecsavart, nedves törölközőkkel verekedtek. A laktanya két szárnyát, a tüzérekét és a felderítőkét rács választotta el egymástól.

A felderítők mindig titokzatoskodó, idegesítő nyugalommal néztek el a tüzérek feje felett. Olyanok voltak, akár egy veszélyes vadállat, amelyik éppen elgondolkodott az élet folyásán, s még nem vette észre áldozatát.

És most nem voltak sehol.