ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: 351 (3.)

– Állj! – vezényelt Fekete. – Fekvőtámasz!

Az alakulótér szélénél álltak, kavicsos talajon.

– Fekvőtámasz, nem mondom még egyszer! Csak nem kerül be a füzetbe senki az első héten! – fenyegetőzött.

Ez volt a végső fegyver, amivel meg lehetett fékezni a renitenseket, a füzet. Aki nem került bele, az nem állhatott ki a reggeli kihallgatásra, és egészen biztosan bent ragadt aznap. Két hete nem jártunk a kerítésen kívül, és még kettő volt hátra az esküig, mikor is mindannyian hazamehettünk. Rögtön utána egy „fékezés”? Kellett gondolni a jövőre is. Lementünk fekvőtámaszba.

– Egy!

Az élesebb kavicsok a tenyérbe fúródnak, ha az ember egész testsúlyával beledől a fekvőtámaszba. A gömbölyűbb kövek csak mélyen benyomódnak a húsba, ráadásul a bőr egy-két órán belül visszanyeri rugalmasságát, és eltűnnek az apró kis gödröcskék.

***

– A felmosórongy porzik száraz állapotában, olyan, mint valami hatalmas aszalt növény, csak büdös. Ha víz éri, azonnal elhagyja magát és lágyan lebegő tengeri moszatcsomóvá áll össze. Ha már egyszer használtam, inkább tintahal, ami festéket ereszt magából, ha összenyomod.

– És amikor kiterül a kövön, és te Z-alakban vonszolod ide-oda? – kérdeztem.

– Akkor egy hatalmas nyelv. Szinte érzem a homokszemcséket meg a piszkot a nyelvemen, ahogy rárakódnak – válaszolta a mókamester.

***

Behívattak a törzsirodába. Csak az írnok volt ott, Fekete és Varga.

– Leveled jött! – szólalt meg az írnok, és folytatta a napló töltögetését.

– Köszönöm! – mondtam, és az asztal felé indultam. Elfelejtettem titkolni izgatottságomat.

– Nem, nem, nem! Ára van! – mondta élvezettel Varga.

Megálltam az asztal előtt, és Feketére néztem. Láttam rajta, hogy sosem bontom ki azt a levelet, ha ellenkezem.

– Tizenöt fekvőtámasz! – mondta Fekete.

Az ember persze ilyenkor habozik.

– Már húsznál tartasz – mondta az írnok, fel sem nézve a naplóból.

A testem remegni kezdett, és éreztem, hogy nem engedelmeskedne, ha parancsot adnék neki. Pedig egy pillanatra felvillant előttem az a lehetőség, hogy nekik megyek és megölöm őket sorban, egyenként és élvezettel. Szégyelltem magam, de nem azért, mert ilyen gondolataim támadtak, hanem mert rájöttem, hogy úgysem tudnám véghez vinni. Vörös pamacsok bomlottak a szemem elé, és hullámokban öntötte el agyamat valami bénító köd. Az izmaim vibráltak. Úgy éreztem, többé semmilyen kapcsolatban sincsenek a csontjaimmal.

– Nem elég a húsz? – kérdezte Varga.

A padlóra térdeltem, aztán lementem fekvőtámaszba. Igyekeztem szabályosan és gyorsan csinálni, nehogy beleköthessenek. 

***

Kis Kovács sapkáját kilencedszer lopták el a bevonulás óta eltelt nem egészen három hétben. A figyelemre méltó lopássorozat miatt a ruhadarab ára négy wimpi-kóláig kúszott fel a feketepiacon.

– Miért kozmetikázzuk ma már másodszor a folyosót? – kérdezte lentről a mókamester Fekete tizedest.

– Arányosi szerint a dandártábornok meglátogatja az osztályt.

– Csak így, mindenféle bejelentés nélkül, váratlanul?

– Kuss!

***

– A mai foglalkozáson elméleti felkészítést kapnak arra az esetre, ha a fronton valamelyik katonatársuk megsebesül – kezdte a szanitéc. – Nem azokról az esetekről beszélek, amikor az illető feje elválik a testétől, mert olyankor már nincs mit kezdeni – mondta, és közben a padlót bámulta. Többeknek az a kényelmetlen kényszerképzetük támadt, hogy egy guruló fejet követ a tekintetével.

***

Estére az öregek rendszerint egyedül maradnak az újoncokkal, a tisztek és tiszthelyettesek jó része akkor már otthon van, csak az ügyeletes tiszt meg néhány beosztottja ül a kuckójában a kapu mellett. Az öregek odafigyelnek, hogy rendben menjen a felmosás, s ha felszáradt a padló, táncversenyeket rendeznek. Magnót kapcsolnak be, tapsolnak és füttyögetnek, amíg a kiszemelt újonc riszálja magát a kör közepén. Az újoncok közül egyesek beállnak a körbe, és ugyanúgy röhögnek, mint az öregek, tapsolnak, dobognak a lábukkal, jókedvűek. Közben laposan pislogatnak Fekete és Horváth tizedesek felé, vagy Vargát lesik, mikor dönt úgy valamelyik, hogy új táncos következik. De Vargáékat többnyire túlságosan is leköti, hogy instrukciókkal lássák el a táncolót, ezt vegye fel, azt vegye le, kezdjen pörögni vagy csak deréktól lefelé mozogjon. Vannak, akik egész más taktikát választanak a kopaszok közül, úgy tesznek, mintha a szekrényüket kellene rendbe rakniuk, és akár tizenötször is ki-be pakolják az ingeket, zoknikat. Nem néznek a táncmulatság irányába.

Ezúttal kis Kovács volt soron. Igyekezett néhány nőies mozdulatot tenni, ami az öregek körében osztatlan sikert aratott. Kissé távolabb álltam, Fekete mégis kiszemelt magának.

– Gyere, táncolj te is!

Ingattam a fejem, hogy nem.

– Ne kéresd magad, na! – mondta Fekete valamivel erőteljesebb hangon. – Gyere már, ’aszd meg, jó poén!

– Nem, köszönöm, nem tudok táncolni.

– Gyere már!

– Nem, ebből most kimaradnék, ha nem baj.

– De baj, nézd meg milyen jól szórakozunk!

– Most akkor sem.

– Jöjjön, leendő írnok!

– Nem, tizedes, értse meg!

Fekete megunta, megrázta a fejét, fintorgott, mint aki nem érti, hogy lehet valaki ennyire hülye, de nem szólt semmit. Valamiért aznap este jó hangulatban volt, és rám hagyta ezt a bolondériámat, így tovább állhattam pár lépésre a körtől, és nézhettem kis Kovácsot, ahogy illegeti magát, hogy Vargáék röhögnek, Fekete újra bekapcsolódik a vidámkodásba, és vörösödni kezdett a fülem. Egyre elviselhetetlenebbül égett, egy idő után arra lettem figyelmes, hogy az arcom is pirosodik. Úgy éreztem, megaláznak, pedig nem is nekem kellett ott a kör közepén táncolnom.

– Szerinted nincs abban valami ijesztő és beteges, hogy magázunk egy nálunk két évvel fiatalabb kölyköt? – kérdezte később a mosdóban a mókamester.

***

– Tudod, mi szokott eszembe jutni, mialatt sikálom a padlót?

– Hogy a térded soha többé nem leszel képes kinyújtani… Nem is beszélve egyéb testrészeidről.

– Ja, igaz. Akkor mire gondolok rögtön ezután?

– Fogalmam sincs.

– Nehéz az alacsonyabb rendűnek engedelmeskedni.

– Mókamester?

– Nem, Démokritosz. 

***

Minden este, még a tánc előtt mi újoncok kiültünk a stokijainkkal a körlet előtti homályos folyosórészre, és hozzáláttunk, hogy fényesre suvickoljuk a bakancsainkat.

Ha valaki nem használ gyorsfényt, csak hagyományos bokszot, annak az időtényező miatt esélye sincs, ugyanúgy, mint annak, aki használ, de nem tudja, hogy a bőr a gyors, határozott, a felületet éppen csak érintő dörzsölésektől fényesedik. Ha csak sikálják, matt marad, mégis az egészet azzal kell kezdeni, hogy a kosz lejöjjön. Utána következhetnek az apró, gyors simogatások, és az orr csillogni kezd, a nagyon profiknak még oldalt is fénylik.

Az öregek azonban természetesnek veszik, hogy a bakancs csillog. A lábbeliket ellenőrzéskor elkezdik kifűzni, és ha a nyelvén ott a fekete csík, a fűző nyoma, vagy egyéb szennyeződés, akkor lehet kezdeni elölről. De akkor már mindegy, mert aznap este biztosan táncolni, vagy felmosni fog az illető. 

***

– Ez az akadálypálya – állította meg a törzset Arányosi. – A szintidő egy perc ötven másodperc, a delikvens elindul innen, átszalad a deszkapallón az árok fölött, átküzdi magát a palánkon, felmászik a téglafalra az ablaknyílásba, majd a másik oldalon elrugaszkodik a kötéllel. És így tovább, látják, miről van szó. Most ezt kihagyjuk, mert esik, és ezért balesetveszélyes. De majd egyszer megismerkednek vele.

***

– Miért mondjam el az eskü szövegét? A katonák ugye a hazájukat szolgálják. Az eddigiekben megmutatták nekünk, hogy mi a katonaság. Nincs kedvem egy életen át felmosni, és fekvőtámaszokat csinálni. Az nem az én hazám, aminek erre van szüksége. Meg amiben ilyen emberekért kellene meghalnom – mondta a polgári szolgálatos.

Az eskü előtt pár nappal még behívatta a humán tiszt. Feldúltan érkezett vissza a körletbe.

– Nagyon nehezen akarta megérteni ez a paraszt, hogy én tényleg nem akarok maradni. Nem fogok fegyvert. De nagyon rafinált volt, megpróbált kihozni a sodromból. Nem észérvekről meg lelkiismereti problémákról beszélgetnek veled, hanem megpróbálnak bepöccenteni.

– Hogyan? – kérdezték többen is.

– Az elején még normálisan beszélgettünk arról, hogy mi történt az elmúlt néhány napban. Aztán hirtelen váltott. Megkérdezte, mit csinálnék, ha kitörne a háború, és az ellenség betörne a határon, nem fognék fegyvert, mondom, nem. És ha megölnék a legjobb barátomat, nem lennék annyira dühös, hogy lelőjem, aki tette? Nem. Egyre jobban felemelte a hangját, látszott, hogy komolyan ideges. Elkezdett sértegetni, tahó vagyok, tehetetlen bunkó, mocskos szemétláda, satöbbi, satöbbi, majd előjött azzal, hogy mit csinálnék, ha a húgomat lőnék agyon, azt is szó nélkül hagynám-e. Én nem feleltem semmit, csak mosolyogtam. Rátámaszkodott az asztalra, és egészen közel hajolt, olyan közel, hogy párszor leköpött beszéd közben. És ha ráfektetnék az anyád egy asztalra, négy katona, lefognák, és meg’asznák a szemed láttára, még mindig nem fognál fegyvert, te kis ’aros?

– Bárdos hadnagy? Pedig az egy nyugodt hapsi – ingatta a fejét Takács.

– A humán tiszt! – méltatlankodott Bognár.

– Mire te? – kérdezte Szabó.

– Nem mindenki olyan, mint maga.

– Erre mit mondott?

– Hogy nincs még egy ilyen szar’aszú az egész világon, és az összes hozzám hasonló szimuláns állatot agyon kéne lőni.

– Szóval kiakadt a polgári miatt – állapította meg Varga, csak úgy magának, félhangosan.

– Igaza volt – mondta Fekete.

De – mint ahogy mindenki – valójában nem Bárdossal értett egyet, csak a polgári szolgálatost utálta, mert két nap múlva kisétál a kapun, és sosem kell többé betennie a lábát a laktanyába.

– Azért ez ’ar volt – mondta a polgári szolgálatos. – Ha lenne fegyverem, vele kezdeném.

– Szóval mégis kiborított? – kérdezte Takács.

– Persze, hogy ki, nem vagyok kattant! – válaszolta a polgári szolgálatos. – De kit érdekel, már aláírta a papíromat. 

***

A mókamester belevágta a rongyot a felmosó vödörbe, kiloccsant félliternyi víz.

– Mást sem csinálunk, csak takarítunk, és súrolunk, sikálunk, mosunk. De nem lesz tisztább semmi, soha semmi nem lesz olyan, hogy jó lenne hozzáérni, csak boksz- és fertőtlenítőszaga van mindennek, a folyosó fehér portól ragad, mert a mosószer rászárad! A hideg víztől és a mosószertől minden, amit el tudsz képzelni, ragad, megőrülök a kosztól! – fakadt ki.

– Mára hagyd abba, majd én befejezem helyetted! – próbáltam nyugtatni. A mókamester kirohant az irodából. Folytattam a felmosást. Megpróbáltam eltüntetni a leheletfinom, fehér habcsíkokat a padlóról, de hiába sikerült egyet feltörölnöm, valóban újabbak és újabbak születtek a helyén.

***

Jóformán egyetlen közös szórakozásuk a foci volt. Az öreg raktáros elővarázsolt valahonnan egy bőrlabdát, és attól fogva lejártak az alakulótérre délutánonként, amikor a tisztek már hazamentek. Alkalmanként Bende törzsőrmester is beszállt a játékba. Bende nyugdíj előtt állt, és mozgása szemmel láthatóan falusi sörmeccseken csiszolódott, elképesztő elánnal vetette magát a küzdelembe. Meg sem próbálták leszerelni, úgyis eltörte a labdát, meg a feljebbvalót körülvevő érinthetetlen aura okán sem.

Jómagam csak egy alkalommal vettem részt a játékban. Felvettem a melegítőmet, tornacsukámat, és leszaladtam az alakulótérre. De az öregek közül többen a gyakorló ruhájukban fociztak, bakancsban. Három percenkén állt meg a játék, mert amikor valakit bokán rúgtak, le kellett támogatni a pályáról.

***

A tüzérdandár nem hivatalos árfolyamai 325-318-ig:

árucikk forint átváltható

sapka                         500              3 wimpi-kólára

bakancs                     2500            díszegyenruhára

molinó                      300               gyakorló ingre

gyakorló nadrág       1000             két ingre + műanyag pohárra

derékszíj                    350              2 wimpi-kólára + fekvőtámaszokra (megegyezés szerint)

…

– Nos, tornacipőből – tekintve, hogy többen a szekrényeikben vészelik át a reggeli tornákat – túlkínálat mutatkozik, fel sem vettem a listára – elemezte a heti helyzetet a raktáros. – Ugyanakkor a sapka slágercikk továbbra is, kíváncsi lennék, mennyi van belőle a dandárnál. Az üzletkötések nagy száma miatt szerintem kevesebb, mint ahányan vagyunk.

***

Az ablakokban lógva, meg a kapu és az U-alak közötti szabad téren vártuk a  látogatókat. Nyújtogattuk a nyakunkat, toporogtunk, pipiskedtünk a többiek válla fölött, kerülgettük egymást meg a látogatókat, hogy megtalálják, aki hozzánk jött.

A barátnők rendszerint megrémültek a teljesen egyforma zöld egyenruháktól, a zöld sapkáktól, az egymástól alig különböző, kopasz fejektől. A rövid haj miatt mindegyik katonának ugyanolyan nagy szemei voltak, meg kiugró orruk, szétálló fülük.

– Leendő írnok, téged keresnek! – segített Takács az én barátnőmnek, aki tanácstalanságában az első szembejövő katonához hozzá fordult. Szerencséje volt. Takács kicsit szlalomozott a tömegben, majd megállt egy zöld egyenruha mögött. Megbökte Fenyvesi vállát, az megperdült.

– Ja, ezeket mindig összekeverem! – morogta Takács, és szó nélkül odébbállt. – Hiányoztál, kedves – mondta, amikor végre rámtalált.

Megfogtam a kezét, megcsókoltam a tenyerét, előrehajolt, és folytattam, csókolgattam tovább.

– Te mit csinálsz, sírsz?! – kérdezte.

– Olyasmit – feleltem. – Majdnem egy hónapja nem szólt ilyen kedvesen hozzám senki. Ez már sok volt.

– Mi történik itt bent? Nem lehet ez olyan rossz...

– Nem tudom. Nem tudom, igazából semmi különös. Lehet, hogy csak én lihegem túl az egészet.

***

Az eskü után nem lehetett bírni az újoncokkal, éppen csak beértünk az U-alakba, felbomlottak a fegyelmezett sorok, egymáson átgázoló, lökdösődő, lépcsőket hármasával szedő, falnak vágódó, csúszkáló, őrült rohanás következett a fegyverszobáig. A tisztek csigalassúsággal vették be a gépkarabélyokat, és adtak engedélyt az átöltözésre. Még egy szekrény-ellenőrzést is beiktattak, a ledobott, lerángatott ruhákat utoljára össze kellett hajtani. Odalent a parkolóban ezerkétszáz katona hozzátartozói várták, hogy kinyíljon a kapu.

Álltam valahol a hármas sorokban, amikbe még beállítottak minket a kapu előtt, míg ellenőrzik a kimenő ruhákat. A két szárny kinyílt, és amíg a többiek ordításban törtek ki, csak egy halk sóhajra futotta, és rögtön bennem szorult a levegő, mert hátulról jókorát taszítottak rajtam.

A kimenő cipőm pehelykönnyű volt, amikor léptem, vigyázni kellett, hogy ne lendüljön a szokásosnál magasabbra a bakancs terhétől megszabadult lábfejem. Idétlennek éreztem a csillogóra pucolt vékony cipőt, az oldalamat verdeső barna, retikülszerű táskát, és a sapkát, semmilyen sapkát nem hordtam, mielőtt bevonultam volna. Hazafelé a buszon végig attól rettegtem, hogy valamelyik ismerősöm meglát ebben a nevetséges göncben.

Otthon első dolgom volt megszabadulni a kimenőtől, már a lépcsőházban vetkőzni kezdtem. Hosszú idő óta először megint embernek éreztem magam.