ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: 351 (2. rész)

– Első számú szabály: ha nem akartok wimpi-kólát fizetni valamelyik szemfüles öreg sirálynak, akkor semmit ne hagyjatok elzáratlanul! – mondta Fekete tizedes, és előhúzott a zsebéből egy összegyűrt sapkát. – Legfőképp sapkát ne. Például kis Kovács már indulhat is a kantinba. Így jártál! Egy wimpi és egy kóla, de ’urva gyorsan, gyerünk! Kettes szabály: mielőtt valamelyik sutyerák belép a körletbe, kopog. A nyavalyás tisztek és tiszthelyettesek nem szoktak. Ha dörömböltök, tudjuk, hogy nem kell felpattannunk az ágyról, amin a fáradalmainkat pihenjük ki. Idefigyelj, ’eszd meg – szólt a sugdolózó kis Lukácsnak. – Szerinted magamnak vetítek? A hármas szabály, hogy csak az öregek fáradtak, nap közben nem lehet leülni vagy lefeküdni az ágyra, csak a ki’aszott stokikra tehetitek le a seggeteket! Négy: ha valamelyik kisgyereknek pisilni kell, vagy egyéb okból ki akar menni a körletből, tőlem, vagy Vágó tizedestől szabályosan engedélyt kér. A szöveget mindjárt leírjátok. Ötös: minden este bakancspucolás, aminek ellenőrzését Arányosi az öregekre bízta. Jelzem, nagyon igényesek vagyunk! Hat: a kockás füzetbe kerülnek felírásra azok, akik másnap reggel kihallgatásra mehetnek, és kimenőt, eltávozást vagy gyengélkedőt kérhetnek Arányositól. Ha ebben a füzetben nem vagytok benn, ’aszd meg, szóba sem áll veletek! Ezt a szöveget is leírjuk. Nem mintha kitehetnétek a lábatokat a laktanyából az esküig, de nem árt jó előre gyakorolni. A füzetbe én döntöm el, hogy ki kerül bele. Hét: szúrópróbaszerűen ellenőrizni fogjuk, képesek vagytok-e rendet tartani a szekrényetekben. Ha nem, segítünk gyakorolni. Nyolc….

***

– Meg fogom írni ezt a rémálmot – határoztam el, miután – magam sem értette miért – a körletajtónál használatos kopogással nyitottam be a mosdóba. – Csak egy problémám van, ahhoz, hogy hiteles legyen a mondandóm, tele kellene tűzdelnem a szöveget a legalpáribb káromkodásokkal. Még azt hinnék, hatásvadász vagyok. Nem értenék, hogy ez ilyen, hogy ez tényleg így történt.

– Valamit majd csak kitalálsz! – mondta kis Fekete.

– Talán a bevezetőben leírom, hogy "kedves olvasó, minden mondat elejére, közepére és végére képzelje oda a legcifrább és legszaftosabb káromkodásokat, amiket csak tud. Akinek nincs elég fantáziája, az beérheti egy ’aszd meggel, vagy azzal, hogy a ’urva életbe. Esetleg, hogy az isten kóchengeres „aszára, ez tipikus tüzér-káromkodás. Figyelj, tudod mikor sikerült olyanná tenniük engem is, mint amilyenek ők?

– Mikor?

– Ha nekem is valami hasonló jön ki a számon.

***

Amikor a mókamester meghal - igen, igen, meg fog halni, ezt már el lehet árulni -, majd elkáromkodom magam:

– A ki-bebaszott életbe!

Fekete rámnéz:

– Sikerült nekik?

– Mi sikerült?

– Arról beszéltél egyszer, hogy ha mocskosakat mondasz, sikerült olyanná tenniük, mint amilyenek ők maguk.

– Nem, ezzel csak a tehetetlenségemet és dühömet fejeztem ki. Majd akkor, ha sportból mondom.

***

Az alsó ágynál történt incidens okozta zsivajt Arányosi érkezése szüntette meg. Berobbant a körletbe. Az öregek rutinosan vigyázzba vágták magukat. Ezen egyszerű mozdulat segítségével szinte észrevétlenné váltak köztünk, újoncok között, akik még esetlenül kezeltük a mimikrinek ezt a fajtáját. De Arányosi sem ma kezdte. Azzal a lendülettel, amivel jött, bekanyarodott az ágyak sarkánál, elhaladt a katonák mellett, kicsit lehajolva benézett az ágyak alá, elsimított egy ráncot valamelyik pokrócon, egy másik ágyat feltépett, lendületét még mindig meg nem törve, hogy végül a beépített szekrénysor előtt álljon meg.

Csak mi újoncok fordítottuk utána fejünket, az öregek mereven néztek maguk elé valahova a távolba. Minden idegszálukkal Arányosira figyeltek, csak éppen a szemük nem árulkodott erről. Van egy érzékszerve az embernek, ami a környezet elektromos vibrálásából is pontos képet kap, azt használták. A főtörzs egy röpke pillanatig élvezte a helyzet feszültségét, majd lábujjhegyre állt, és jobb keze erőteljes mozdulatával kicsapta a közös szekrény felső ajtaját. Nem érte fel, így nem tudott belenézni. Rámutatott egy stokira. Az ágy mellett álló öreg – még mindig ügyelve rá, hogy ne akadjanak össze tekinteteik – benyúlt a stokiért és a szekrény elé állította. Arányosi felhágott rá.

– Már megint mi ez a kupleráj itt? – érdeklődött, mint mikor a fogorvos azt kérdezi az embertől, hogy miért nem jött előbb.

– Hányszor kell még elmondanom, hogy nem rakunk ide élelmiszert? – és kidobott egy darab sajtot a padlóra. – Szalámi, kenyér, májkrém, nápolyi, mi a fene? – minden repült. Újoncként minden egyes dobásnál bemozdultunk, mint akik önkéntelenül is el akarják kapni a röpdöső szalámit, kenyeret és májkrémet, de látva az öregek passzivitását, maradtunk vigyázzban.

– Lekvár! Az milyen koszt tud csinálni! –a mókamester és én ezt már nem bírtuk tovább, csaknem egyszerre ugrottunk, hogy elkapjuk az üveget, de nagy igyekezetünkben nem értünk el mást, mint hogy egymás kezéből ügyetlenkedtük ki. A lekvár földet ért, és az üveg engedett. Zavartan néztünk egymásra, majd mindketten Arányosira. Az ránk sem hederített, ugyanúgy, mint ahogy a társaink sem. Most már az újoncok is kifelé bámultak az ablakon, vagy egy hirtelen megnövekedett fontosságú pontot fixíroztak a falon.

Némi tétovázás után visszaálltunk a helyükre. Részemről úgy emlékszem növekvő nyugtalansággal pásztázta tekintetem a jelenlévőket.

***

A füzet Fekete tizedes szekrényében lapul. Tollal rubrikákra osztotta egy magabiztos kéz, hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek. Minden napra nyolc név van felírva. Némelyik vastagon átsatírozva, hogy a következő lapokon is látszik a tollhegy kaparása. Ismeretlen nevek a régmúltból, fél évvel korábbról. Sose volt! És az öregek nevei.

A füzet harminckét lapos, négyzetrácsos, méretét tekintve A/5-ös. Fedele vörös, mint annak, amit matek órán használnak a gyerekek, mégis amikor előkerül a szekrényből, valamennyien úgy nézik, mintha a frigyláda került volna elő a sivatag homokjából.

A füzetet Fekete tizedes a személyes holmijai között tartja, a második polcon, a jobb oldalon, zsebkése, pénztárcája és fogkeféje mellett.

Aki belekerül, az Arányositól kimaradást vagy hétvégi eltávozást kérhet. A többiek a holnapot várják.

***

Éjjel órákon át bámultam kifelé az ablakon az emeletes ágy tetejéről. Időről-időre valaki felnyögött álmában, de erre alig figyeltem, jobban zavart a közeledő autók zúgása. Már jó messziről lehetett hallani, ahogy ereszkednek le a laktanya melletti dombon a teknőbe. Több-kevesebb sikerrel meg tudtam saccolni a pillanatot, amikor odaérnek a kerítés sarka mögé. Autót sosem láttam, csak a hang közeledett, és a kerítés belső oldalán követtem tovább. Néha eltévesztettem. A kocsi már sokkal korábban elkezdett felfelé kaptatni a teknő másik oldalán, és eltűnni az átellenben lévő saroknál, a fák mögött, mint ahogy feltételeztem volna. Máskor gyorsabbnak gondoltam őket a valóságosnál. Esetenként láttam a sötétben a fényszóró szürkés világosságát elsuhanni. Idegesített, hogy nem látom a kocsikat. Csak jött a zúgás, nem történt semmi, aztán eltűnt, és az egész ismétlődött.

Az orrom lefekvéskor folyni kezdett, egy százas csomag zsebkendőt használtam el reggelig, mert úgy látszik, allergiás lettem a pokróc szőrszálaira. Ha kibújtam alóla, fáztam.

Megint közeledett a hang, és mielőtt a kerítés sarka után elhalt volna, szemem megakadt az őrtoronyban ücsörgő katonán. Ugyanazt csinálta, amit én. Várta, hogy a másik sarkon lévő őrbódé előtt felbukkanjon egy autó. Aztán amikor távolodni kezdett, még sokáig nézett a hátsó helyzetjelzők ördögi vöröse után. 

***

Az első egy hónapban a sorakozókat gyakoroltuk, a menetelést hármas sorokban és a díszlépéseket, hogy az eskü napján minden flottul működjön. Reggeli után az újoncok szétszéledtek, ki-ki a saját beosztásának megfelelő tanfolyamon vett részt, de ebéd előtt két órával már mindenki az alakuló téren volt, hogy elsajátíthassa minden emberi tevékenységek csúcsát, a menetelésből díszlépésre váltást.

– Töketlen banda! – értékelt ilyenkor Arányosi. – Mivel még mindig őrületesen gyengén muzsikálnak, felháborító a hozzáállásuk, továbbá én nem fogok a díszes társaság miatt égni, kezdjük elölről!

Az ebédidő már elkezdődött, és minden ütegnek csak tizenöt perce volt az ebédlőben.

– Mehetnek! – gyakorolt kegyet Arányosi a negyed óra lejártakor. – Ma egy kis extra gyakorlást tartunk délután, tíz percen belül mindenkit itt akarok látni!

Ez azt jelentette, hogy valamennyi délutáni munkát az öregek fognak elvégezni az újoncok helyett, akik addig menetelnek. Az öregek előre furakodtak a sorban tálcáikkal, s mire az újoncok beértek, elhelyezkedtek, és éppen csak belekóstoltak az ebédbe, Fekete tizedes elkiáltotta magát:

– Egészségükre!

A kopaszok megrökönyödve néztek a tizedesre. Az öregek vigyorogtak.

– Mondom, egészségükre! Fel!

Az újoncok gyorsabban kezdtek enni, de az öregek mögéjük álltak, lökdösték őket, kenyérgalacsinokat dobáltak a tányérjaikba, kiverték a kezükből a villákat, rángatták a könyöküket, szóval végül senki nem tudta befejezni az evést.

– Na mi van, velünk ki’aszni, az tetszik, mi? – kérdezte a tizedes. – Miért csak most háborodtok fel?

Az esetet szóvá tették Arányosinál, aki spiclinek nevezte őket. 

***

Boka- és talpgyilkos, légiesen könnyű tornacsukák, dagadt, nehezen forgó ízületek, a felkészületlen tüdő zihálása, a még alvó szív túlpörgése és savanyú leheletek ezernyi változatban: ez a reggeli torna.

A reggeli tornát a tizedesek vezetik. Kiképzésük során megismerkedhettek a bemelegítő és átmozgató gyakorlatok megannyi változatával, bonyolult, rafinált és célirányos mozgássorokkal, melyeket a tehetségesebbek alig pár torna levezetése után két egyszerű mozdulattá tudtak redukálni. Fekvő helyzetben a kéz kitol, összecsuklik, kitol, összecsuklik.

– Egy... – kezdi a számolást a tehetséges Fekete tizedes.

– Háromötvenegy! – kiáltja közbe az öreg Varga, a többiek röhögnek. Zsebre dugott kézzel ácsorognak, vagy az alakulótér melletti alacsony kerítésen ülnek görnyedten és bagóznak. Kiss és Fehér le sem jött, elbújtak a körlet egyik szekrényében, ami most szolidan eregeti a füstöt. Csak az újoncok tornáznak.

– ...kettő...kettő és fél...hááááá...nem mondtam, hogy feljöhet! Lenn marad mindenki! Addig nem jöhetnek fel, amíg lent nem látok mindenkit! Három. Néééégy – Fekete Tóth felé fordul, és cigarettát kér. – Majd szólok, ha feljöhet!

Rágyújt.

– Azt mondják, valami nyugdíj előtti lévő dandártábornok találta ki, hogy megint reggeli tornákat kell tartani. Szerinte elpuhultak a mai fiatalok.

– Hát, annyi mész még nincs bennük, mint egy nyugalmazott tábornokban, ’aszd meg, az biztos! – jegyzi meg Vágó tizedes.

– Nektek nem kellett reggeli tornázni? – érdeklődik Kovács alulról.

– Csak egy hónapig, kis Kovács, a rohadt anyjukat, aztán eltörölték – válaszolja Fekete.

– Ideje volt! – fűzi hozzá Varga.

– A vén ’ar! – mondja a kis Kovács.

– Kis Kovács, te mit morogsz folyton? – szól rá Fekete.

***

Álmomban is ezt a nyavalyás négyzetrácsot fogom látni, ez biztos, annyit mostam fel az irodák előtti folyosót.

– Meg lehet szokni – mondta a raktáros. – Még mindig jobban jártál, mint a haverod – biccentett a törzsirodában törölgető mókamester felé. – Arányosi nagy ’eci. Egyszer direkt letett egy rajzszöget az asztala alá, hogy másnap reggel megtudja, kitakarítottam-e ott is rendesen. Néha eldugja valamelyik holmiját, de a legképtelenebb helyre, amit csak el bírsz képzelni. Másnap te épp valami tanfolyamon vagy, erre felhívat, és megkérdezi, nem láttad-e a díszegyenruhája vállapját, mert valahová elkeveredett. Ha nem tudsz válaszolni, ne lepődj meg, ha nem mész haza egy hétig.

– Vizsgáztat?

– Ahogy mondod.

– Kösz, hogy szóltál! – mondtam. Ezen a raktáros elgondolkodott.

– Ki fog borulni a felmosó víz – mondta.

– Kiborul?

A raktáros belerúgott a vödörbe.

– Csak gondoltam, szólok.