ÚJ MEGJELENÉS - Földvári István: 351 (4.)

Mintha gyorsabban telt volna az idő, kétségbeesetten próbáltam kiélvezni akár csak egyetlen pillanatot is az otthon töltött nem egészen két és fél napból. De mint egy kellemetlenül viszkető csípés, mindvégig jelen volt a tudat, hogy vissza kell mennem. Tönkre tette az egészet.

A bevonulás előtt az egyes napokat összefüggő egészként érzékeltem. Mintha minden nap egy-egy jellegzetes, a másiktól jól elkülöníthető ismerős lett volna, akivel volt idő ismeretséget kötni, és egy komolyat beszélgetni. Az elmúlt egy hónapot viszont negyedórákra osztva éltem át. Semmire sem elég tizenöt percekre, amik végeláthatatlan tömegben sorjáznak elém, arcok buszon, vasútállomáson, péntek délutáni bevásárlások forgatagában.

Miután hazaértem, kapkodva a ruhásszekrény aljába gyűrtem a kimenőmet, most hétfőn hajnali fél ötkor, amikor felkeltem és öltözködni kezdtem, ugyanúgy találtam.

A laktanya kapuja előtt már toporogtak a többiek, az ügyeletes tisztre vártak. A tiszt külön-külön és együtt is rühellt minket, amiért ilyen korán kellett kelnie, ezért az utolsó pillanatig várakoztatott.

Nem tudom, mit adtam volna, ha az ébresztőig hátralévő hat és fél percet vízszintes helyzetben tölthetem. Le sem vetkőztem, felmásztam az emeletes ágyra és végigterültem rajta. Izmaim azonnal elernyedtek, nem tudtam eldönteni, még fájnak-e, vagy már jólesik a megerőltetés utáni pihenés, s ez olyan kéjes érzéssel töltött el, hogy éreztem: önkéntelenül is elmosolyodom.

Megszólalt az ébresztő az udvari megafonokból s ezzel csaknem egy időben a folyosóügyeletes berúgta a körlet ajtaját.

– Ébresztő, föl!

***

Hogy a pénzt végül is ki tette magáévá, sosem derült ki teljes bizonyossággal. Esélyesnek számított Kocka százados, aki zsoldfizetéskor rendszerint sorra járta a katonákat és pár száz forintokat kért tőlünk elsejéig. Ezeket rendszerint megadta, de aztán el is indult a következő beszerző körútjára, így nem csoda, ha mindenkinek ő jutott eszébe elsőként. Rosszul bánt a pénzzel, vagy még inkább a pénz bánt rosszul vele, a kölcsönkért ötszázasok a kantinban tűntek fel egy-két napon belül.

Nem okozott volna meglepetést az sem, ha Mérő zászlósnál találunk rá a pénzre. Naphosszat a törzsiroda sarkában álló bőrfotelban hevert, és vigyázott, nehogy egy hirtelen mozdulattól felkavarodjon a gyomra.

A mókamester előszeretettel mormolgatta ilyenkor maga elé felmosás közben, hogy „strucchús-slusszkulcs”.

Mérő arcán a pofacsontja alatt és az orra hegyén vörösödtek a hajszálerek, és aki alkoholistának tartotta, annak gyanúját azzal erősítette, hogy valószínűtlenül hosszú ideig tudott pislogás nélkül az arcába bámulni bárkinek.

Még Arányosi nyithatta ki a páncélszekrényt, de valamiért rá gyanakodtunk a legkevésbé. Kivétel nélkül elviselhetetlennek tartottuk, és sok mindent elvett tőlünk a szó valós és átvitt értelmében is. Az általa elkobozott dolgoknak inkább eszmei értékük volt, előszeretettel vadászott például a szülőktől, kedvesektől kapott mütyürökre. Azt azonban nem feltételeztük róla, hogy lopna is.

A páncél zárva volt a zsoldfizetés reggelén, és a pecsétet is sértetlenül találta rajta az elsőként érkező Arányosi. Utasította az írnokot a pénzosztásra.

Mikor az írnok közölte kis Kováccsal, hogy elfogyott a pénz a ládából, a kopasz azt hitte, megint fekvőtámasz következik, és letérdelt. De az írnok rászólt:

– Mit csinálsz?! Tényleg elfogyott. Beszarás!

Az újoncok csaknem feldöntötték az asztalt, mindegyik látni akarta az üres páncélládát. Én csak zsebre dugott kézzel ácsorogtam, és nem akartam elhinni az egészet.

***

Feketéék leültettek minket a stokijainkra, megbeszélendő a történteket, de a hír akkorra már rég elterjedt az egész osztályon, sőt ebéd utánra a parancsnoki épületben is.

– Felháborító, ami történt – jelentette ki Fekete, és ezúttal nem csengett olyan határozottan és keményen a hangja. – Mennyi tűnt el? – kérdezte.

– Durván tizenötezer forint – mondta az írnok.

– Hát, elég durva, elég durva! – hőbörgött kis Kovács, de elhallgatott, mert Varga ránézett. A bajsza alatt azért dünnyögött még egy sort.

– Tudnotok kell, ehhez semmi közünk, egyik öregnek sem – mondta Fekete, egyúttal körbenézett. – Igaz?!

Az öregek bólogattak, és mi újoncok úgy gondoltuk, ilyen jól nem játszhatnak, tehát valószínűleg nem hazudnak.

– Na jó, de ki? – kérdezte a mókamester. – Csak olyan, aki hozzáférhetett a lepecsételt páncélhoz. Már csak ezért sem lehettetek ti.

– Valamelyik tiszt vagy tiszthelyettes – gondolkodott hangosan Fekete.

– ’assza meg! – mondta kis Szabó.

– Most mi van? – kérdezte idegesen kis Kovács.

– Mért, szerinted látjuk mi ezt a pénzt még valaha?

Nem válaszolt neki senki.

– Na, én is így gondoltam…

– El kell döntenünk, mi legyen – mondta Fekete, és a többes szám miatt elképedtek az újoncok és az öregek is. – Ha feljelentitek az illetőt, és megtalálják, visszakapjátok a pénzt.

Többen erősen bólogattak az újoncok közül.

– Erre azonban nem számítanék a helyetekben. ’ar egy helyzet, nektek kell döntenetek, és nem tudom, én mit csinálnék. Egy feljelentésnél előveszik sorra az összes tisztet és tiszthelyettest, és persze kivétel nélkül mindenkit, aki csak megfordulhatott az irodában kis Kovácsig bezárólag. Kétélű fegyver. Mindannyian tudjuk, ki a két legvalószínűbb tettes, Arányosit kizárhatjuk, ő nem ennyire pitiáner.

– Csak ’eci! – mondta Tóth.

– Mocskos ’eci! – egészítette ki Szabó.

– De ha tudjuk, kik voltak… - kezdte kis Kovács.

– Kik lehettek…- figyelmeztette Fekete.

– …hogy kik lehettek, mért hagyjuk?

– Azért, mert ha felfelé köpsz, visszacsorog rád – mondta a mókamester.

Feketének tetszett, elmosolyodott.

– Ja, szóval ha beléjük kötsz, azt tízszeresen visszaadják, százszorosan is, ha kell. Felbőszítené őket a gyanúsítgatás. Mindegyiket, kivétel nélkül.

– Mindenhogy mi szívunk, már a fél laktanya erről beszél, nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna semmi – siránkozott a kis Szabó.

– Nekem kell a pénz! – mondta kis Tóth.

– Nekem is, hát nekem is! – visszhangozták az újoncok.

Kiabáltak, kis Kovács odacsapta a földhöz a stokiját mérgében, de ez sem segített.

– Megszívatnak minket, nem érted? – ez volt mindkét tábor, az ellenzők és a beletörődők fő érve is.

Fekete folytatta:

– Bende törzsőrmester a jövő héten megy nyugdíjba az osztályról. Pont kapóra jön nekünk. Ha kérdeznék, azt mondjuk, hogy összedobtuk a pénzt a búcsúztatására.

– Nem fogják bevenni ezt a marhaságot – mondta Vágó tizedes.

– Belső vizsgálat lesz, fogd már fel! Nem a rendőrség jön ki, nem is a katonai ügyészség, itteni tisztek fogják megkérdezni, mi történt. És akkor mi azt mondjuk, hogy semmi. Nem történt a világon semmi, valaki túldramatizálta a dolgot, elfelejtettünk neki előre szólni, kis Balogh, te most jöttél vissza eü-szabiról, mondjuk te maradtál le az eseményekről, és kiverted a balhét, de sajnálod, te is odaadtad a pénzt. Félreértetted, azt hitted, a te pénzed ugrott. Nagyjából tizenötöt kaptál a szabiért, nem? Na, csak az összegnek kell stimmelnie, a részleteket már mi alakítjuk.

Balogh nyűgös lett, amiért ekkora feladatot kapott.

– Csak találnunk kell valamilyen nem is túl ésszerű indokot, és ki sem jut a laktanyából az ügy - elemezte a helyzetet Fekete.

– Ebben van valami – morfondírozott az írnok. – Nem fognak beleharapni a saját farkukba.

Arányosi energikus érkezésekor már kész stratégiával álltak elő.

– Hallom, pénzügyi problémáik akadtak! – mondta Arányosi.

A körlet verzióját Fekete tizedes ismertette, Arányosi szokásától eltérően ezalatt végig csendben maradt. Miután Fekete a végére ért, a főtörzs hol sarkára, hol lábujjhegyére billenve hintázott vagy félpercnyit, közben néha bólogatott egy sort. Az összes lehetőséget végiggondolva úgy találta, hogy figyelemre méltó megoldást választottak az emberei.

– Ez egy kínos ügy – mondta végül, és belement, hogy az eltűnt pénzről érdeklődő dandártábornokhoz küldöttséget menesszenek.

– Maga magyarázza el neki, Fekete? – kérdezte Arányosi.

Igazság szerint Fekete nem merte vállalni a kockázatot, hogy a tábornok esetleg megpróbálja összezavarni. Mit lehet tudni, talán mégis az igazság érdekli. Az írnokra akarta rátukmálni a kellemetlen követséget, de ő sűrű anyázások kíséretében elhárította. Abban viszont egyetértett, hogy nem küldhetnek akárkit, csak olyat, aki képes ésszerűnek tűnő válaszokkal leszerelni a tábornokot.

Jelentkeztem Arányosinál, majd én felmegyek a tábornokhoz.

***

– Be kell vezesselek a naplóírás rejtelmeibe! – szólított magához az írnok. Elvonultunk a százados irodájába, ahol leültett az íróasztal elé, kinyitotta a naplót, majd a páncélszekrényből kivett egy üres példányt, és elém dobta az asztalra.

– Na! Nézd meg, hogy kell, és töltsd ki! Próbálkozz!

***

Mintegy másfél órája próbáltam összefüggést találni a vízszintes sorok és függőleges oszlopok között, észre sem vettem, mikor jelent meg az őrnagy az irodában. Felnéztem a naplóból és megdöbbenésemben ülve maradtam.

- Maradjon csak ülve! – intett az őrnagy. Helyet foglalt a másiknál a két szembe fordított íróasztal közül. – Még ilyenkor is dolgozik?

– Igen – válaszoltam. Szerencsétlennek éreztem a jelenetet ezzel az ülve maradós belépővelm.

– Fél négykor lejár a „munkaidő” – jelezte az őrnagy. „Ügyeletes tiszt, és ilyenkor nem szabadna az irodában lennem. Bármit csinálok, már úgyis mindegy” – ez járt az agyamban, és a két mondat monoton ismétlődése elfoglalta a helyet az összes lehetséges ellenérv elől.

– Csinálja csak! – mondta az őrnagy.

Kedélyesen elbeszélgettünk.

– És mondja, melyik lenne az a tíz könyv, amit magával vinne egy lakatlan szigetre? – ilyen kérdései voltak az őrnagynak, meg hogy mit láttam utoljára színházban.

– A keldve..kedv..ööö…na, ez az állandó hadarás! Most veszem észre, mennyireza zavaró, hogy normálisan beszélgetek valakivel, nem csak kurtán válaszolgatok – fakadtam ki. Kezdtem egyre nevetségesebben viselkedni.

– Rám is mindig rám szól a feleségem, hogy ne faljak, rágjam meg az ételt. Mit csináljak, hozzászokik a kapkodáshoz itt az ember. Maga kimegy és elmúlik.

Búcsúzáskor még visszafordult az ajtóból:

– Kíváncsi voltam magára, a tábornok azt mondta, rég nem élvezte ennyire, hogy meg akarják etetni valami linkséggel. Egészen lenyűgözte.

Álltam a tekintetét. Az őrnagy feltette a sapkáját és távozott. Intett, hogy maradjak ülve.