William Wharton: Éjfélre kitisztul (részlet)

A Pokol. Meg a jószándék. Meg a kövek.

A mi rajunkban sok furcsa dolog van. Csak mutatóba néhány. Először is mi szinte soha nem mondjuk a németekre, hogy KRAUT vagy FRITZ vagy HUN vagy NÁCI, egyik szokásos seregbeli nevüket sem használjuk. Legfeljebb azt, hogy az "ellenség". Csak hivatásos zsidónk, Stan Shutzer nevezi őket bárminek, aminek csak akarja. Neki Paul Mundy Atya különleges feloldozást adott. Igen, van a rajunkban egy Atya is: Wilkins Anyó, Mundy Atya. De ez nem a második raj második furcsasága, ez csak v életlen.

   Rajunk "csak semmi trágárság" szabályát Mundy Atya találta ki. Világossá akarjuk tenni, hogy nem vagyunk tényleges részei ennek a hadseregnek. Hercegi árvák vagyunk, akiket rossz küszöbön hagytak; lehet, hogy királyi vérből való fattyúk. Hasznát vesszük. Könnyen lehet, hogy egyike Atya legnagyobb húzásainak. Ahhoz képest, hogy néha milyen bután viselkedik, agyafúrt is tud lenni – Mundy huszonhat éves, kiugrott – de nem elbukott – majdnempap. Most ő meg Anyó a rajunkban az öregek, mi, többiek még nem vagyunk húszévesek.

   Fölkapjuk a szerelésünket az erdő szélén, és visszaosonunk a földbe vájt lyukunkba, mielőtt jön váltani az új őrség. Anyó elég jól összeszedte magát. Bud Miller jön őrségbe, a műszaki zsenink, Stan Shutzerrel, a zsidó bosszúállóval, a majdani ambiciózus, milliomos hirdetési főnökkel. Budnak is, Stannek is ékszerész az apja, de azt hiszem, nagyjából ez az egyetlen közös vonásuk, kivéve, hogy mind a ketten nagyon okosak, de ugyanakkor elég ostobák is ahhoz, hogy egy gyalogsági H és F rajban szolgáljanak. Ők adják a következő négyórás őrséget, kettőtől hatig. Éjszaka Edwards raja őrködik majd, de hát ők tizenketten vannak, azaz járhatnak ki kétórás váltásokban, ami nem olyan rossz. Ha vége lesz a bálnak, újra a zenészek őrködnek majd.

Anyó meg én hátrabattyogunk a táborba. Most ő meg én vagyunk egy sátorban. A Saar előtt Jim Freize-zel volt. Jim kifejezetten szoros második volt Anyó mögött a rendességi versenyben. Nagy hűhóval pucoválták a körletüket, mindent gondosan eligazgattak, aztán leslattyogtak a telephelyre letörölgetni és kifényesíteni a dzsipjüket. Arról halvány gőze se volt egyikünknek sem, hogy hogyan kell egy dzsipet karbantartani, de az övék mindig tipp-topp volt, még abban az átkozott metzi sárban is: Miller, a mániákus szerelő soha a közelébe se engedte a telephely szerelőit a rajunk dzsipjeinek, de Jim és Anyó piszmogásán csak röhögött.

   Bemászom a sátrunkba, a saját kupis oldalamra, és előszedem a könyvet, amit éppen most olvasunk. Búcsú a fegyverektől a címe. A 215-östől a 310-es oldalig terjedő rész van nálam. Wilkins előttem jár, Shutzer utánam jön. Shutzer egész nap nyüstölt, hogy siessek vele; Wilkins már az éjjel befejezte. Ilyen az én szerencsém, beszorultam a Siegfried-vonal innenső oldalán a két leggyorsabb olvasó közé. Szétszedjük a könyveket, hogy együtt olvashassuk azokat.

   Az előző könyv a Nyugaton a helyzet változatlan volt. Megbeszéltük, és megszavaztuk, hogy mint raj az első adandó alkalommal kiszállunk a háborúból. Akkor, Saarbrücken miatt, még mind együtt voltunk. Mundy Atya nem jött rá, hogy a könyv szereplői németek, amíg csak meg nem mondtuk neki. Lehet persze, hogy átugrott néhány oldalt. Rendszerint Atyát hagyjuk utolsónak: minden szót úgy olvas, mintha nyalókát szopogatna.

   Befejezem a rám jutó oldalakat, és kiteszem őket a sátrunk nyílásába Shutzernek.

Fordította: Szilágyi Tibor

A SZÖVEG FORRÁSA: Cartaphilus Könyvkiadó, 2007