Mark Twain: Az egymillió fontos bankjegy (részlet)

Ahol hitel van, ott válság is van - Twain megmutatja az erkölcsit

Másnap reggel tíz óra tájt rongyosan és éhesen vonszoltam magam a Portland téren keresztül, mikor nevelőnője kezét fogva egy kis gyermek ment el mellettem s egy hatalmas, pompás körtét - melyből csak egy harapás hiányzott - lökött a csatornába. Természetesen azonnal megálltam, s szemem rátapadt a besározott kincsre. Csorgott a nyálam, sóvárgott utána a gyomrom, egész lényem könyörgött érte. De ahányszor megmozdultam, hogy felemeljem, valamelyik járókelő mindig észrevette a szándékomat, s én persze felegyenesedtem, közömbös képet vágtam s úgy tettem, mintha eszemágában sem volna a körtére gondolni. A jelenet újból és újból megismétlődött, s én nem tudtam megszerezni a körtét. Elkeseredésemben már-már elviseltem volna a szégyent s csaknem felszedtem a körtét, mikor egy ablak csapódott ki mögöttem s valaki kiszólt:

- Kérem, jöjjön be.

   Tekintélyes külsejű lakáj bocsátott be s egy pazarul berendezett szobába vezetett, ahol két idősebb úr ült. Elküldték a szolgát s hellyel kínáltak. Éppen akkor fejezték be a reggelijüket, s a maradványok láttára csaknem elvesztettem az eszemet. Alig tudtam fegyelmezni magam az ennivaló közelében, az öregek azonban nem kínáltak meg, s nekem lehetőleg jó képet kellett vágnom a gyötrelemhez.

   Nemrégiben történt ebben a szobában valami, amit csak jó néhány nappal később tudtam meg, de már most elmesélem önöknek. A két öreg fivér két nappal ezelőtt meglehetősen heves vitába bonyolódott s végezetül megegyezett, hogy a kérdést fogadással dönti el; az angolok mindig ide lyukadnak ki.

   Bizonyára emlékeznek rá, hogy az Angol Bank valamikor két, egyenként egymillió font névértékű bankjegyet bocsátott ki, egy idegen országgal kötendő nagy üzlet különleges céljaira. Az egyiket valamilyen oknál fogva felhasználták s kivonták a forgalomból; a másik még mindig ott hevert a bank páncélszekrényében. Nos, a fivérek beszélgetés közben elmorfondíroztak, vajon mi történne azzal a becsületes és értelmes idegennel, aki Londonba vetődne, itt nem ismerne senkit, s nem volna más pénze, csak az az egymillió fontos bankjegy és nem tudna számot adni róla, miképpen került a birtokába. Éhenhalna, mondta A testvér; nem halna, mondta B testvér. Nem váltathatná fel a bankban vagy másutt, mondta A testvér, mert a helyszínen letartóztatnák. Így folyt a vita, míg B testvér azt mondta, hajlandó húszezer fontba fogadni, hogy ez az ember legalább harminc napig megél ebből a millióból s nem kerül börtönbe. A testvér állta a fogadást. B testvér elment a bankba és megvette a bankjegyet. Ilyen az angol természet: szarvánál fogja meg a dolgot. Aztán lediktált egy levelet, melyet egyik alkalmazottja másolt le gyönyörű gyöngybetűkkel s a két fivér egész nap az ablakban ült s a megfelelő emberre vadászott, hogy átadhassa neki.

   Jó néhány becsületes arcot láttak, de ezek nem voltak elég értelmesek; sokan mindkét tulajdonsággal rendelkeztek, de nem voltak elég szegények, vagy ha igen, nem voltak idegenek. Mindig hibázott valami, míg én arra nem vetődtem; engem minden szempontból megfelelőnek találtak s így egyhangúlag megválasztottak, s én most töprenghettem: vajon miért hívattak be. Kikérdeztek személyes viszonyaimról s hamarosan megtudták a történetemet. Végezetül közölték, hogy alkalmasnak találnak. Tiszta szívemből örülök, feleltem, de szeretném tudni, miről van szó. Erre egyikük lezárt borítékot nyújtott át nekem s azt mondta, a magyarázatot megtalálom benne. Ki akartam nyitni, de megállított: vigyem a lakásomra, olvassam át gondosan, ne kapkodjak és ne siessek. Zavarban voltam s meg akartam kissé beszélni a dolgot; hasztalan. Így hát búcsút vettem; bántott és sértett, hogy látnivalóan valami rossz tréfa céltáblája lettem, de vállalnom kellett, mert nyomorúságos körülményeim miatt zsebre kellett vágnom az ilyen gazdag és hatalmas emberek sértéseit.

Most már felvettem volna a körtét s megettem volna akár az egész világ szeme láttára, de sajnos eltűnt; e szerencsétlen ügy tehát megfosztott tőle s ez éppenséggel nem békített össze a két öregúrral. Mihelyt elkerültem a ház láthatáráról, felnyitottam a borítékot s láttam, hogy pénz van benne. Mondhatom, alaposan megváltozott a véleményem a két öregről. Egy percet sem vesztegettem, zsebre csúsztattam a pénzt az írással együtt és betértem a legelső olcsó étkezdébe. Soha életemben nem ettem ilyen jóízűen. Mikor már több nem fért belém, elővettem a pénzemet, kisimítottam, egy pillantást vetettem rá s csaknem elájultam, ötmillió dollár! Kóválygott tőle a fejem.

   Egy teljes percig ültem így kábultan pislogva, mielőtt úgy-ahogy magamhoz tértem. Pillantásom először a tulajdonosra esett. Szeme a bankjegyre szegeződött, ő maga szinte kővé vált. Teste-lelke csupa imádat volt, de úgy állt ott, mint akinek keze-lába megbénult. Azonnal észbekaptam s az adott helyzetben egyedül értelmes megoldáshoz folyamodtam.

- Kérem, váltsa fel - mondtam s hanyagul odanyújtottam neki a bankjegyet.

   A tulajdonos lelki egyensúlya ismét helyrebillent, s ezerszeresen kérte a bocsánatot, hogy nem tud visszaadni, s a világ minden kincséért sem ért volna a pénzhez. Nézni akarta, állandóan nézni; nem tudott betelni vele, hozzányúlni azonban nem mert, mintha valami szentség volna, melyet szegény, közönséges porhüvelye meg sem érinthet.

- Sajnálom, hogy kényelmetlenséget kell okoznom - mondtam - de nem tehetek mást. Kérem váltsa fel; nincs nálam más pénz.

   Nem számít, felelte; nagyon szívesen felírja ezt a csekélységet a legközelebbi alkalomig. Mondtam, hogy nem kerülök a környékre egyhamar; nem baj, válaszolta, ő várhat, sőt, bármit óhajtok is, mindenben mindig rendelkezésemre áll s hajlandó számlát vezetni, ameddig csak kívánom. 

Fordította: Szentkuthy Miklós

A SZÖVEG FORRÁSA: mek.oszk.hu