Michael Brooks: 13 rejtély (korunk legizgalmasabb tudományos talányai) (részlet)

Úgy gondolod, van szabad akarat? És akarsz róla olvasni, miért nincs?

Érzékelésünk, tetteink és szándékaink veszélyes mértékben képlékenyek. Olyanok vagyunk, mint a játékteremben az autóverseny előtt üldögélő kisgyerekek; hiába, hogy nincs pénzünk bedobálni a gépbe, hiába, hogy csak a demóváltozat fut a képernyőn, mi mégis megragadjuk a kormánykereket, előre-hátra rángatjuk, és azt hisszük, hogy mi vezetünk.

Wegner és Wheatley úgy véli, ugyanez a jelenség rejlik az illuzionisták, bűvészek sikere mögött is. „Ha azt hisszük, hogy tudatos gondolataink idézik elő a tetteinket, az olyasfajta hibás elképzelés, ami az akarat illuzórikus tapasztalásán alapszik – és ez sokban hasonlít ahhoz, mint ha elhisszük, hogy a nyúl valóban a cilinderből ugrott elő” - írják az American Psychologist 1999. júliusi számában.

Nagyon is elképzelhető, hogy a hipnózist, gondolatolvasást és a bűvésztrükköket is felvonultató show-k azt használják ki, hogy a tudatos szabad akarat valódi természetéről igencsak felszínes ismeretekkel rendelkezünk. Ha jól irányítjuk a dolgokat, rávehetjük az embereket, hogy azt gondolják, az ő cselekedeteik nyomán történnek bizonyos dolgok. Változtassunk a díszleten, és elhitethetjük az emberekkel, hogy valaki más irányítja a cselekedeteiket! Azt is ugyanígy elhiszik, hogy az események láncolatát végig gondosan követték a tekintetükkel. A pódiumok világszerte olyan laboratóriumként működnek, ahol ezt az elképzelést tesztelik; különféle mutatványosok és bűvészek felügyelete alatt emberek ezrei mozgattak már poharat a Ouija-táblákon anélkül, hogy észrevették volna, hogy valójában ők maguk irányítják a saját mozgásukat.

Ha bizonyítva látjuk, mennyire ellenálló az emberi faj a valósággal szemben, akkor tisztában kell lennünk azzal is, hogy a bűvészek és a csalók immár másfél évszázada profitálnak egy olyan jelenségből, amire tökéletesen kielégítő, racionális és a szellemvilágtól független magyarázat is akad: az ideomotorikus mozgás. Ezek az apró, öntudatlan motorikus mozgások akkor keletkeznek és erősödnek fel, amikor valaki a képzeletében nagyon számít valamiféle mozgásra. Amikor a pszichológus, William Benjamin Carpenter először leírta ezeket a mozgásokat, a következő definíciót alkotta: „a szuggesztió hatása, ami az akarattól függetlenül módosítja és irányítja az izommozgást.” Ennek eredményeként pedig olyan nagy mozdulatokat tesz az ember, aminek ő maga nincs tudatában.

A pszichológus és filozófus William James (a regényíró Henry James bátyja) átvette a stafétabotot Carpentertől: kísérleteivel azt kívánta szemléltetni, milyen könnyű megkerülni az akaratunkat. 1890-ben a Principles of Psychology (A pszichológia alapelvei) című könyvében tette közzé a felfedezéseit. Kijelentette, hogy „az elmében a mozgásról alkotott összes kép bizonyos mértékig előidézi azt a valóságos mozgást, amelyet az elme elképzelt”: És ha nincs, ami ezt a mozgást leállítsa, akkor ez a valóságos mozgás egyre erősebb lesz.

James elsőként ismerte fel, hogy az irányításról alkotott tévképzeteink közül nem mindegyik olyan túlvilági eredetű, mint az Ouija-táblával tapasztalt élmények. Rámutatott arra, hogy néha az olyan egyszerű mozgássor is problémákat vet fel, mint például a reggeli felkelés. James szerint a felkelés „kicsiben tartalmazza az akarat pszichológiájának minden adatát”. Meglehet, hogy nem mindennapi elme kell ahhoz, hogy a reggeli felkelésből ilyen messzemenő következtetéseket vonjunk le, de hát Jamest semmiképpen nem is lehet mindennapinak nevezni. A misztikus tapasztalások tanulmányozásához drogokat használt, például amil-nitrátot és peyotot (és elismerte, hogy csupán a nevetőgáz hatása alatt fordult elő vele, hogy valaha is megértette Hegel filozófiai tételeit). Ugyanakkor a reggeli felkelésről szóló eszmefuttatása valóban gondolatébresztő:

Pontosan tudjuk, milyen érzés egy fagyos reggel kikelni az ágyból olyan szobában, ahol nem lobog a tűz, és pontosan tudjuk, hogy minden életösztön a parancs ellen munkál bennünk... Akkor mégis hogyan kerülünk ki az ágyból ilyen körülmények között? Ha saját tapasztalatomból általánosíthatok, akkor legtöbbször mindenféle belső harc vagy elhatározás nélkül tesszük ezt. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már fel is keltünk.

Ez meglepően mindennapi, mégis szinte teljesen mellőzött példája annak, mennyire nincsenek tudatos irányításunk alatt a saját cselekedeteink. Pedig már mindannyian tapasztaltuk ezt: reggel negyed nyolc; itt a kelés-fogmosás ideje. A paplan alá bújva halljuk, hogy valamilyen bemondó épp azt ecseteli, milyen gyönyörűen süt odakint a nap, és a hidakon is szinte alig van forgalom. Semmi okunk, hogy ágyban maradjunk. Kelj fel!, mondjuk magunknak. És mégsem történik semmi. Aztán csodás módon, fél perccel később azon kapjuk magunkat, hogy már meg is tettük. Nem emlékszünk arra, hogy még egyszer kiadtuk volna az utasítást, de mégis ott állunk az ablaknál és csipás szemmel bámulunk kifelé a napsütésbe. Nap mint nap előfordul tehát, hogy tudatos irányítás nélkül teszünk meg valamit.

A szabad akaratról alkotott elképzelésünk az öntudatunk, az emberként megélt önállóságunk legmélyén gyökerezik. Ha megfosztanak tőle, alig leszünk többek, mint az állatok. Talán ez a legborzasztóbb sors, amit emberre mérhetnek. Anthony Burgess Gépnarancsának főhőse és narrátora, Alex ezt kapja büntetésül. Nem az általa elkövetett „ultraerőszak”, az összes nemi erőszak, tolvajlás és véres verés a legnyugtalanítóbb része a regénynek, hanem az ezért kirótt büntetés. Alexet ugyanis újraprogramozzák és újrakondicionálják, ezért az erőszakra kibírhatatlan émelygés fogja el. Végül már képtelen lesz elkövetni a korábban nagy élvezetet okozó szadista tetteket, már nem választhatja meg, hogy jót vagy gonoszat tesz. A börtönkáplánnak komoly fenntartásai vannak az eljárással szemben. „Az az ember, aki többé nem választhat, megszűnik ember lenni” – mondja. Aztán felteszi a kérdést: „A jóságra szavazna az Úr, vagy a jó választhatóságára?”

Fordította: Bojtár Péter

A SZÖVEG FORRÁSA: HVG Könyvek, 2010