Kajetan Kovic: Képzelet tanár úr (részlet)

Egy történet, aminek attól esik jól a vége, hogy elmarad a happy end

Először mintha a padló nyögött volna fel a túlságosan súlyos szekrény alatt, aztán mintha valaki a tölgyfaasztalt tologatta volna a hepehupás padlón, a szomszéd helyiségben, majd akkorát robajlott, mintha tehervonat robogna a ház előtt, és még mielőtt kitalálta volna a robaj okát, már rengett, forgott, csattogott, csörömpölt minden, szakadt a mennyezetről és lövellt a falból, zörgött a szekrényekben, potyogott az asztalokból és a komódokból, mozgott és hánykolódott minden, mint egy hajón, a tükörképe feléje száguldott, és ő alig tudta kinyújtott karral ellökni magától, az csörömpölve a falnak csapódott, miközben ő az ágyra zuhant, majd felugrott, és a beálló váratlan csendben egy pillanatra megdermedt, mint a rémálmokban, aztán megragadta a szék mellett heverő kabátot, és rohant a folyosón a lépcsőház felé, földrengés, földrengés, kiabálta, és inkább érezte, mint látta, hogyan fut előtte a szobalány meg a szakácsné, és a házmester hogyan nyitja ki a kaput. De alighogy kiléptek az utcára, ahová kitódultak a szomszéd házakból is, újra megrendült a föld, a tetőről cserép zuhant le, valaki felordított, be a boltívek alá, míg a többiek pánikkal telve a Szent Jakab térre rohantak.

Éjfél után a föld mélye kis időre elnyugodott, de növekedett az emberek lármája a felszínen és a szomszéd helyiségekben, férfikáromkodások, asszonyok jajveszékelése és gyereksírás elegye. Ursula is ott volt a cselédeivel a Szent Jakab téren. Aggódott a szüleiért, és azt mondta, elmegy megnézni, mi van velük. Meghagyta a házmesternek, ügyeljen a házra, nehogy valakit, aki a másére feni a fogát, betörésre csábítson.

A város hemzsegett a hiányosan öltözött, rémült emberektől, álomszerűnek tűnt, ahogy visszatért a Trieszti útra, ahonnan jó órája egy másik Ursula érkezett. A ház előtt zokogó cselédre talált, aki elmondta, hogy a szülei az óvárosba indultak az ő keresésére. Bár kétséges volt a kimenetele, valami védekező ösztön arra hajtotta a rokonokat és barátokat, hogy a szétdúlt városban bolyongva szólongassák azokat, akik nem ott voltak, ahol lenniük kellett, mert a félelem, a nyugtalanság és a türelmetlenség ugyanúgy elűzte őket otthonról, mint Ursulát is. A zűrzavarban és a sötétségben illúzió volt arra gondolni, hogy bárki bárkit is megtalálhatott volna, hacsak nem véletlenül, amire alig volt esély. A Csillag téren így botlott egymásba Jernej és Ursula, de ez csak félig volt véletlen, mert Jernej már kereste őt az óvárosban, ahonnan a házmester küldte Venturiniékhoz.

Ursula mindazok után, ami aznap történt, ideges volt, dühös, mérges a világra, mely nem hagyja békén, és nyűgös is, mivel nem találta a szüleit. Most Jernejre öntötte haragja egy részét, aki jó célpontnak kínálkozott az első pillanatban, és Ursula rázúdíthatta mindazt, amiről egész nap hallgatnia kellett.

– Feliks halott, Kristijan elment, én meg terhes vagyok. Mi kell még? Miért jön mindennek a tetejébe ez a földrengés is? Te tudod a választ? Neked tudnod kell, hiszen ezzel foglalkozol időtlen idők óta.

– Nem tudom – felelte a harmadik hírtől megdöbbentő és jótettekre kész Jernej. – Arról, hogy miért és mikor, azok sem tudnak semmit, akik tájékozottabbak nálam. Sajnálom, hogy így történt. A földrengés meg az összes többi. Ha valamire szükséges van, tudod, hogy itt vagyok.

Fordította: Gállos Orsolya

A SZÖVEG FORRÁSA: Alexandra Kiadó, 2006