Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes (részlet)

Olvasta még valaki a legtöbbször feldolgozott történet eredetijét?

Egy este – 1888. március havának huszadik napján – éppen egyik betegemtől tértem haza, mivel újból elkezdtem a magánorvosi gyakorlatot, s utam a Baker Streeten vezetett keresztül. Ahogy elhaladtam a jól ismert kapu előtt, amelyről a Négyek jelé-nek esete óta mindig az udvarlásom története jut eszembe, erős kísértést éreztem , hogy fölkeressem Holmest, és megtudjam, vajon most miféle ügynek szenteli egyedülálló képességeit. A szobái fényárban úsztak, így még az utcáról is jól láthattam magas, szikár alakját, ahogy többször is elhalad az ablak előtt. Gyors léptekkel járt fel s alá a szobában, lehorgasztott fejjel, hátrakulcsolt kézzel.

Jól ismertem minden rezdülését, hangulatait, szokásait, így a viselkedése most is mindent elárult nekem. Holmes dolgozik. Búcsút mondott egy időre kokainmámoros álmainak, mert éppen szimatot kapott egy új ügyben. Meghúztam a csengőt, és hamarosan bevezettek abba a szobába, amelyet azelőtt én osztottam meg vele.

Nem fogadott túl nyájasan. Ez persze távolról sem volt szokatlan vagy meglepő. Mégis úgy éreztem, örül, hogy újra lát. Nem szólt, de barátságos arccal egy karosszékre mutatott, elém tette a szivardobozát, majd a szoba szögletében álló üveges szekrényke felé mutatott, amelyben különböző italok álltak, meg egy szódavizes palack. Ezután a kandalló elé állt, és a maga különös, fürkésző módján méregetni kezdett.

– Jót tett magának a házasság – szólalt meg végül. – Hét és fél fontot hízott, barátom, amióta nem láttam.

– Csak hetet – igazítottam ki.

– Ó, persze. Ezt az ítéletemet kissé elhamarkodtam. Csak egészen picit. És, amint látom, újból praktizál. Nem is említette, hogy ismét igába hajtja a fejét.

– Ha nem mondtam, ugyan honnan tudja ezt is?

– Abból, hogy bizonyos dolgokat látok, és bizonyos dolgokat kikövetkeztetek. Azt is tudom, hogy nem is olyan rég csúnyán megázott, valamint hogy fölöttébb ügyetlen és hanyag szolgálólányt tart a házánál.

– Drága barátom – álmélkodtam el –, ez már nekem is sok. Ha pár száz évvel ezelőtt élt volna, magát bizonyára megégetik. Való igaz, hogy múlt csütörtökön kiruccantam kicsit vidékre, és bőrig ázva, nyakig sárosan tértem haza, de mivel azóta persze ruhát váltottam, igazán nem értem, hogyan juthatott erre a következtetésre. Ami meg Mary Jane-t illeti, ő valóban reménytelen eset; a feleségem fel is mondott már neki. De az ég szerelmére, hogyan jött rá még erre is?

Holmes elégedetten elmosolyodott, és összedörzsölte hosszú, vékony ujjait.

– Mi sem egyszerűbb ennél, barátom! – mondta. – Világosan látható, hogy a bal cipője belső oldalán, épp ott, ahol a tűz fénye most ráesik, a bőrt hat, majdnem szabályosan egymás mellett futó karcolás sértette föl. Teljességgel nyilvánvaló, hogy ezek a karcolások csakis olyasvalakitől származhatnak, aki igen figyelmetlenül bánt a maga lábbelijével, miközben megpróbálta lekaparni a talp szélére ragadt szikkadt sarat. Innen származik tehát a kettős következtetés, miszerint maga, barátom, kinn kószált a szabadban, amikor elkapta az eső, valamint hogy sikerült a londoni cselédek közül kiválasztania egy olyan haszontalan példányt, aki a cipők esküdt ellensége. Ami pedig az orvosi gyakorlatát illeti: nos, barátom, ha besétál a szobámba egy úr, akiből csak úgy árad a jódszag, és akinek ezüstnitráttól feketéllik a jobb mutatóujja, ráadásul a cilindere is kidudorodik oldalt, mert siettében odadugta a sztetoszkópját – nos, ha mindezekből a jelekből nem jönnék rá, hogy az illető gyakorló orvos, hát nagy szamár volnék.

Most is, mint mindig, megnevettetett az a játszi könnyedség, amellyel felvázolta gondolatmenetét.

– Amikor a logikai fejtegetéseit hallgatom, a dolog olyan nevetségesen egyszerűnek tűnik, hogy úgy érzem, magam is könnyűszerrel lennék efféle mutatványra képes – jegyeztem meg. – Habár minden apró részlet a meglepetés erejével hat, és addig nem is látom az összefüggést, amíg az egészet el nem magyarázza. Pedig bizonyára én is látok mindent, amit maga, barátom.

– Ez így is van – felelte Holmes, miközben cigarettára gyújtott, és az egyik karosszékbe vetette magát. – Maga is lát mindent, Watson, csak éppen nem figyeli meg. Ugye világos a kettő közti különbség? Példának okáért nézzük a lépcsősort, amelyik a bejárattól eddig a szobáig vezet. Elég gyakran megjárta már, igaz?

– Igaz.

– Mit gondol, hányszor?

– Több százszor legalább.

– Akkor alkalmasint azt is tudja, hány foka van?

– Hány foka? Sejtelmem sincs.

– Na látja! Mert nem figyelte meg. Pedig látta, éppúgy, ahogy én. Ugye érti már, mire célzok? Én pontosan tudom, hogy tizenhét lépcsőfok vezet ide föl, mivel én nemcsak nézek, hanem figyelek is. Erről jut eszembe, mivel maga, kedves Watsonom, eddig is kitüntetett figyelmével, sőt volt olyan kegyes, hogy egy-két apró kalandomat le is jegyezte az utókor számára, talán erre is kíváncsi lesz.

Azzal egy vastag, rózsaszínű levélpapirost nyújtott felém, amely eddig ott feküdt az asztalon.

– Az utolsó postával érkezett – mondta. – Olvassa föl!

A levélen nem volt keltezés, se címzés, se aláírás. Ez állt benne:

"Ma este pontban háromnegyed nyolckor felkeresi Önt valaki, aki beszélni óhajt Önnel egy felmérhetetlen jelentőségű ügyben. Szolgálatai, melyeket Európa egyik királyi családjának tett, azt bizonyítják, hogy méltán Önre bízhatjuk ügyünk, mely, ismétlem, iszonyú súllyal bír. Az Ön referenciája minden oldalról meg lett erősítve. Kérjük, a megjelölt órában szíveskedjék szállásán tartózkodni és fogadni az illető urat. Ne vegye zokon, ha látogatója majd álarcot visel."

– Ez aztán a titkolózás – jegyeztem meg. – Maga már sejti, hogy vajon mit jelenthet ez?

– Még nincsenek adataim. Adatok nélkül pedig kapitális hiba lenne bármit is feltételezni. Az ember ilyenkor az elmélet kedvéért ész nélkül megmásítja a tényeket, ahelyett hogy fordítva cselekednék. No de nézzük magát a levelet. Maga mire következtet belőle?

Gondosan megvizsgáltam az írást és a levélpapírt.

– Feltehetőleg jómódú ember írta – állapítottam meg, iparkodva barátom módszerét alkalmazni. – Ennek a papírnak a csomagja belekerül fél koronába is. Szokatlanul vastag és kemény.

– Jól mondja! Nagyon is szokatlanul az! Ez a papiros ugyanis semmi esetre sem angol gyártmány. Tartsa csak a fény felé!

Engedelmeskedtem a felszólításnak, és a vízjelben egy nagy E betűt, kis g-t, nagy P-t, nagy G-t meg egy kis t-t silabizáltam ki.

– Nos, mire következtet ebből, Watson? – kérdezte Holmes.

– A gyártó nevét jelölik ezek a betűk minden bizonnyal: vagyis inkább a nevének kezdőbetűit.

– Téved, barátom. A nagy G és a kis t annyit tesz, hogy "Gesellschaft", ami üzemet vagy vállalatot jelent németül. A nagy P természetesen a "Papier" szó kezdőbetűje. Az E és a G pedig - nézzünk csak utána az Európai Helységnévtárban!

Egy vastag, barna bőrbe kötött könyvet emelt le a polcról.

– Eglow. Eglonitz – ez lesz az: Egria! "Német ajkú városka Csehországban, nem messze Karlsbadtól. Üveg- és papírgyártásáról nevezetes, valamint arról, hogy itt ölték meg Wallensteint." Na, ehhez mit szól, fiam?

A szeme csillogott, és a cigarettájából egy diadalmas kék füstfelhőt eresztett a mennyezet felé.

– A papirost ezek szerint Csehországban gyártották – jegyeztem meg.

– Úgy van. A levél írója pedig német. Magának nem tűnt föl ez a kissé különös mondatszerkezet: "Az Ön referenciája minden oldalról meg lett erősítve"? Francia vagy orosz ember ezt biztosan nem írhatta. Csak a német bánik ilyen galádul az igékkel. Most már csupán azt kell megtudnunk, mit akarhat vajon az a német, aki Csehországban készült levélpapírra ír, és az első vizit alkalmával jobban szeret álarcban megjelenni. De ha nem tévedek, mindjárt itt lesz ő maga, hogy kételyeinket eloszlassa.

Ahogy ezt kimondta, éles patkódobogás és kerékcsattogás hallatszott lentről, majd kisvártatva valaki erősen megrántotta a csengőt. Holmes elismerőn füttyentett.

Fordította: Takácsy Gizella

A SZÖVEG FORRÁSA: Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1987. A részlet a Botrány Csehországban c. novellából származik.