Herman Wouk: Zendülés a Caine hadihajón (részlet)

– Ez a munka magában véve is gyermeteg és unalmas. Újra meg újra ismételgetni pedig egyenesen őrjítő.

– Hát bizony, a flottaszolgálat csaknem teljes egészében újrarágás!

– Ha csak ötven százalékban lenne üresjárat a munkánk, nem is bánnám. Csakhogy a hírszolgálat kilencvennyolc százalékban az! Széztizenkét különféle segédletet vezetünk, de ezekből alig használunk hatot. Ettől függetlenül valamennyit korrigálni kell, amit azonban egyik hónapban kijavítunk, a következő hónapban máris javíthatjuk vissza. Vagy nézzük a kódfejtést. Egész hónapban alig akad egyetlen rádióközlemény, amely ránk vonatkozott volna, mint például Queeg korvettkapitány áthelyezése, vagy mondjuk az a parancs, amely az aknakereső gyakorlatot adta hírül. A többi semmit nem érő vacakolás, amire csupán azért van szükség, hogy a parancsnok - a jó ég tartsa meg a kíváncsi természetét! - tisztában lehessen a flotta ügyeivel. S hogy miért olyan fontos ez neki? Parancsnokunk szeret félvállról odaszólni volt évfolyamtársainak a tiszti klubban: na – mondja –, jó mulatást, barátom, hallom, te fogod fedezni a déli támadó csoportot! Az ilyesmi úgy hangzik, mintha ki tudja mennyire jóban volna a tengernaggyal... Vagy tucatszor rajtacsíptem már efféléken.

   Keefer beszélt, beszélt, de a kódfejtés tempója csöppet sem lassult közben. Willie-t szinte megbabonázta játékos ügyessége. A rövid néhány perc alatt több táviratot fejtett meg, mint amennyire Willie akár egy óra alatt képes lett volna, pedig a zászlósok között még ő volt a legfürgébb.

– Szédítő, milyen hamar elpucolta ezt a halmot!

– Mondja, Willie, még mindig nem jött rá, mi is az a haditengerészet? ha jól meggondoljuk, gyerekjáték az egész. Néhány okos fej odafönt szépen kiporciózta a tennivalókat. Abból indultak ki, hogy a részletfeladatok végrehajtása úgyis félhülyékre vár. Békeidőben ez bizonyára így is van. Egy marékra való tehetséges fiatalember azzal a föltett szándékkal lép be a flotta kötelékébe, hogy tengernagy legyen. Céljukat szinte kivétel nélkül el is érik, mégpedig egyszerűen azért, mert nem kell megküzdeniük semmiféle konkurenciával. De mi lesz a többivel? Átlagos képességű emberek számára a flotta alig kínál egyebet, mint nagyon is harmadrangú karriert. Húsz vagy harminc évi szolgálatért, amely alig különbözik a fegyházak lakóinak életétől, semmivel sem nyújt többet, mint nyomorúságos ellátást. Mondja, hol az az amerikai, aki – ha legalább közepes tehetség – ilyen pályára adja a fejét? És akkor jön a háború és özönlenek a flottába a művelt, tehetséges civil gyerekek. Csoda-e, ha néhány hét alatt megszerzik azt a tudást, amelyhez a hülyéknek hosszú, keserves évek kellettek? Vegyük megint csak a kódfejtést, illetve az erre szolgáló készüléket. A süket hivatásosok, ha nagyon megerőltetik magukat, öt vagy hat táviratot fejtenek meg vele óránként, miközben egy kicsit is normális tartalékos nyugodtan húszat levág... És akkor még kérdezi, miért gyűlölnek minket ezek a született rabszolgák?
– De hisz ez eretnekség! – kiáltott fel Willie megrökönyödve. Keefer alaposan megzavarta.
– Ugyan már! Ezek tények. Bárhová tekintünk is, legyen az a híradás, a gépüzem vagy éppen a tüzérség, mindenütt úgy meg van rágva és szabva az összes tennivaló, hogy igazán már csak a bolondokházát kellene végigkutatni, de még ott sem találnánk sok olyat, aki képes lenne bármit eltéveszteni! Erre az egyre figyeljen csak, amit most mondok! Ez ugyanis mindent megmagyaráz, és mindennel kibékít majd. Ezért van az a sok szolgálati előírás, az örökös jelentési kötelezettség, meg az is, hogy miért értékelik olyan magasra nálunk a kínosan pontos és ellentmondást nem tűrő, szolgai végrehajtást! Ez az oka a sablonos módszereknek, melyek után mindennek igazodnia kell... A flotta nagyszerű szervezet, amelyet zsenik alkottak idióták számára! Na már most, ha maga nem idióta, és csak úgy véletlenül keveredett bele a flottába, csupán az esetben tud megfelelően működni itt, hogyha idiótának teszi magát... Újítani akar? Meg akar spórolni pénzt és fáradságot? Egészséges ötletei vannak, mert született intelligenciája ösztökéli? Mind hiba! Meg kell tanulnia nem gondolkodni! Semmi egyébbel ne törődjön, csak ezzel: hogy s mint csinálnám ezt és ezt, ha hülye volnék? Irtsa ki az értelmet magából, és akkor soha nem fog tévedni!

Fordította: Árkos Antal

A SZÖVEG FORRÁSA: Magyar Könyvklub 2001





Pulitzer-díj, 1952


A szerző külön stílust teremtett, a "woukizmust", amely sokak számára a giccses, hatásvadász bestseller megfelelője. Örkénynek alapjában véve tetszett a regény, az ő egykori kritikáját (Három amerikai regényről, 1957) olvasva kaptam kedvet egy valóban pontos, kiszámított hatásokkal dolgozó, de épp ettől működőképes regény elolvasásához. Azok közé a szövegek közé tartozik, amelyek esetében érti az ember, hogy miért nem sorolják a magas irodalomhoz, de amelyikért az irodalmi Nobel-díjasok felének a fél karját lenne érdemes adnia, ha tudna ilyet írni. Könyvet, amit érdemes elolvasni.

A regény megértésének egyik kulcsa a hadbírósági jelenetsor, ahol is  Queeget, a szociopata kapitányt elítélik ugyan, de enyhe ítélete egy felmentéssel egyenértékű. A világ tele van Queegekkel, akik aljasak, kisszerűek, gyávák, maximálisan kihasználják, hogy rajtuk kívül mindenki más kénytelen betartani a törvényeket. És még ez a sovány ítélet is jogi csűrés-csavarásnak köszönhető, mert a szociopaták megtévesztően normális viselkedésre képesek, így környezetük borul ki miattuk, s tűnik elmebetegnek a megpróbáltatásoktól, tehát korántsem "jóízű" a győzelem. Még ezt az örömet is elveszi, ezt is megmérgezi Queeg (kívánt név behelyettesítendő), ez az idióta, akiből mindannyian láttunk már legalább egy kapitális példányt saját életünkben is.