Örkény István: A mesterség titkaiból (három részlet)

Élet és irodalom

Bírósági tárgyalás a Citén. A vádlott egy fiatal leány; szőke, villogó szemű. Piros pulóvert visel, sárga nyaksált, zöld cipőt. Ez olyan egyenruhaféle; minden párizsi diák a paradicsommadárhoz szeretne hasonlítani.

Ez is. Könyvet lopott a Boulevard Saint Michelen. A könyves följelentette. „Milyen könyvet lopott?” – kérdi a bíró. „A szabadság útját”, J. P. Sartre-tól. Ezt mindenki enyhítő körülménynek tekinti. A bíró is. „Előre készült a lopásra?” Nem készült rá. „Nyomorog?” Nem nyomorog. „Akkor miért lopott?” Nem tudja. Meglátta, kézbe vette, s becsúsztatta a táskájába. Mintha az övé lenne... Rövid vita után megszólal a védő. A leány büntetlen előéletére hivatkozik, s aztán, elegáns fordulattal azt mondja: „Ha megbüntetnék a kisasszonyt, akkor meg kellene büntetni André Gide urat meg Duhamel urat, s még egy csomó urat, akik föltalálták s népszerűvé tették az action gratuit-et, az indok nélküli tettet. Az érv, úgy látszik, ellenállhatatlan erejű, két perc múlva a leányt felmentik. Szédülten megyek kifelé. Boldog ország – gondolom magamban –, ahol könyvet nemcsak lopni érdemes. Hanem írni is.

Brazilok

A monte-carlói kaszinó üres. Nincs idegenforgalom. Nincsenek amerikaiak. Nincsenek angolok. Nincsenek skandinávok. Három asztalnál folyik a játék, foghíjas nénikék feltesznek húsz frankot a tizenhármasra, aztán behunyják a szemüket, és erősen gondolnak valamire. Hírlik, egy helybeli trafikosné hétszáz frankot nyert tegnap. Két asztalnál babba játszanak, csak a harmadikon van „mozgás”. Egy házaspár játszik, a húszfrankos zsetonok között, ezresekkel. Nagyon sok ezressel. Telerakják az asztalt, vesztenek. „Ma is itt hagynak egymilliót” – súgja hideglelősen a szomszédom. Némán játszik a férfi, az asszony idegesen. Kérdem, kicsodák. Emitt azt hallom, norvégok, amott meg azt, hogy brazilok. Egyszer csak megszólal a férfi. „Megint az a büdös nulla jön, anyukám...” – mondja dühösen, de magyarul. Az embernek dagad a szíve. A háborút elvesztettük ugyan; de a színvonalat tartjuk. Meg kell adni.

Táblák és rendeletek

A világ tele van félmegoldásokkal. Számolhatatlan esetet tudok, mikor egynémely kitűnő és életrevaló ötlet kihasználatlanul marad, oly módon, mintha például a ricinust se mernék egyébre használni, csak uszodában a bőrre kenni, napégés ellen. Pedig ennél sokkal áldásosabb hatása van.

   Nemrég jöttem rá erre, Franciaországban. Néhány hete Marseille-ből Párizsba utaztam. E vonalnak Lyon és Párizs közé eső szakaszát most villamosítják. A vágányok mellett gödröket ástak, betonoszlopokat emeltek, kábeleket húztak. A vágányok mellett munkások ezre dolgozott. És a gyorsvonat fülkéinek ablakán ez a felirat látható az üvegre ragasztva – melyet szó szerinti fordításban közlök, tehát franciásan, de magyarul: „Párizs és Lyon között ne hajítsunk ki semmit az ablakon. A dolgozók épségét kockáztatjuk vele.” S alatta: Merci, köszönöm.

   Más szóval, tehát hazai fogalmazásban, azaz magyarosan és magyarul: „A Lyon-Párizs vonalviszonylatban a kidobott tárgyak következtében beálló sérülések okozója a Btk. ilyen meg olyan paragrafusa szerint több száz forintra átváltoztatható, több heti fogházzal büntettetik...” Utóbbi, ugye, ismerősebb. Pedig a kettő ugyanazt mondja, de nem ugyanúgy; emez erélyesebben, amaz emberségesebben. A felületes olvasó szemében kész az ítélet, hogy a francia pallérozott nép, míg a magyar faragatlan és goromba. A tapasztalt utas azonban tudja, hogy van eset, amikor a francia hatóságok erélyesebbek: így például a templomok és középületek falán hatalmas kék táblák tiltják el a járókelőt a köpködéstől és a kisszükség elvégzésétől, sőt a plakátragasztástól is. Azt hiszem, mindenkit felháborítana ilyen tábla a Bazilika falán. De ilyen tábla nincs, mert nincs rá szükség.

   Az erélyesség nem udvariasság kérdése, hanem a bürokrácia mély bölcsességének eredménye. Nekünk nyilván erősebb hajlamunk van üveghajigálásra, míg a franciák inkább a plakátragasztásra hajlanak. Ennyit tsapasztalt a bürokrácia: de ennél egy jottával se többet. Pedig számtalan lehetőség szunnyad még az utcai feliratokban, melyek lélektanával foglalkozni kellene. Lehet, hogy akkor elérkeznék az az idő, mikor a rendőrség és az igazságszolgáltatás gépezetét néhány tábla helyettesíti. A feljődésben nincs megllás; egy-két ügyes zománctábla talán a háborút is megakadályozná.

            „Más népek ellen uszítani szigorúan tilos!”

            Ez a legerélyesebb fogalmazás. De talán a gyengédebb is megteszi:

            „Ne üzenj hadat! Mások testi épségét kockáztatod vele!

                                                                        Merci.”

Nagyon sokat várok e gondolattól, mely – elismerem – még nincs kipróbálva. De ennek oka az, hogy a bürokrácia mindig megakad a félúton. Beéri az ellenőrzéssel meg a szervezéssel, más szóval az aktatologatással, s nem él azzal a teremtő erővel, mely benne rejtve él... A bürokráciát mindenki szidja, de a legtöbb ember csak azért, mert van. Én azért feddem, mert nem elég mozgékony.

Mindhárom írás első alkalommal 1948-ban jelent meg. 

A SZÖVEG FORRÁSA: A mesterség titkaiból. Palatinus Kiadó, 2014