Beszerzéseim a könyvhéten (2016)

Sovány választék. Puhatáblás füzetkék özöne. Kik ezek? Miket írnak? Miért kell erre papírt pazarolni? Naftalinszagú vallásos és határontúli sarkok. Önmegvalósító könyvek orrvérzésig. Minden tiszta grecsó. Oké, nem lehet minden évben egy Kitömött barbárt dobni. Egyébként miért nem? Döbbenetesen sok "írónk" van, és kevés a könyv. A kortársakat továbbra is biztonsági okokból először majd könyvtári példányból. Mindig ugyanazok a nevek... Ha közepesen unalmas építész leszek, mint Kós Károly, akkor nekem is kiadják majd egyszer egy regényemet? Vagy hogy megy ez? Könyvhét, 2016. Könyvszakma, jövőre szedd össze magad! És persze a beszerzéseim. 

Bernard Wasserstein: Az igazi Trebitsch

Akadémiai Kiadó, 2016

Fordította: dr. Molnár György 

„A fiú ránézett a beszélőre. Furcsa figura volt. Sovány, hosszú, horgas orrú, erős állkapcsú egyén. Az orra hegyén csíptető, amelyről fekete zsinór lógott. Hosszú szalonkabátja majdnem a földig ért, de meztelen lábszárából azért jó darab kilátszott. Fatalpú szandált hordott, mint a bennszülöttek, és irdatlan nagy, fekete karimájú művészkalapja alól ősz, rendetlen hajtincsek lógtak mindenfelé. Nadrágot így az idény derekán egyáltalán nem viselt, de hogy mégis megőrizze a nívót, kézelőjét sűrűn előhúzogatta szalonkabátja hosszú ujjából. [...] Akkor hát tudja meg, hogy én is az igazi Trebitsch vagyok. De kérem, hogy ez maradjon köztünk! [...]Úgy lépeget itt, nagy orrával, csíptetőjével, állandó nyájas mosolyával, mint egy tisztes nyárs-polgár..." - írja Rejtő Jenő a Piszkos Fred, a kapitány lapjain. Itt van valaki, akinek figurája még Rejtő szerint is zökkenő nélkül illeszkedik fenomenális szereplői közé. Ettől a könyvtől sokat várok. Trebitsch képviselője lett a brit Parlamentnek, volt olajipari vállalkozó Romániában, rejtjelszakértő az első világháborúban, presbiteriánus lelkész és buddhista szerzetes. Szóba kerül nála a kapcsolat a következő szervezetekkel: FBI, német és japán titkosszolgálat. Nem unatkozott, szokták mondani. Úgy tűnik egyébként, hogy sorra fedezik fel a valamilyen szempontból érdekes magyar karaktereket a külföldi életrajzírók (Detlev Claussen: Guttmann Béla, Sherwin B. Nuland: Fertőző gyógyítók (Semmelweis), Ralph W. Moss: Szent-györgyi Albert stb.) Ez mindig érdekes: hogyan látják őket "odakintről", a "mi fiunk" prizmája nékül.

Anthony Beevor: Ardennek 1944

Gold Book, 2015

Fordította: Novák Gábor 

A halál 50 óráját 1965 decemberében mutatták be az amerikai mozik, én nagyjából húsz évvel később láttam a tévében. Aztán persze jött A leghosszabb nap, A piszkos tizenkettő és a hasonlók, amelyek megalapozták a rajongásomat a második világháborús témák iránt, ami a Becstelen brigantikig és a Furyig ívelően simán ébren tartható maradt, aranymetszeti pontján a régi filmeket naiv mesékké szelidítő Ryan közlegény megmentésével, ami után úgy jöttem ki a moziból, hogy "jesszus, ezt sikerült túlélni"... 
Beevor sorozata már szerepelt az olvasmányajánlók között (Berlin 1945 - Az összeomlás), és hamarosan szót ejtünk A D-napról és a Krétáról is, mert jók. Várólistán a digitális verzióban beszerzett Sztálingrád. A sorozat műfajteremtő, amennyiben A halál ötven órája és a Ryan váltogatja egymást szinte bekezdésenként: az egyikben a szövetséges tábornokok között vagyunk, akik egy meleg szobában elemzik a kialakult harci helyzetet, a következőben ott hasalunk az erdőben a körbezárt ejtőernyősökkel, és körben mindefelé repeszként zuhognak a német tüzérség által ripityára lőtt erdő fáinak szilánkjai. Aztán megint jön az elemzés. 

Örkény István: A mesterség titkaiból

Palatinus Kiadó, 2014

Örkény egy ízben Hemingwayt az elhallgatás mesterének mondja, ő pedig a "feleslegesen nem írás" mestere. Vegyészi pontossággal dolgozik, nála mindenhová a tökéletes szinonima a kerül. Ezekben az írásokban vagy saját magát elemzi vagy írótársait - vagyis megint csak önmagát. "...megmaradok annál, hogy az írói ábrázolás lényeges pontja a szituáció. Pedig el kell ismernem, hogy "jellem" annyi van, ahány ember él és élt a földön, viszont a helyzetek száma - ha egy kis redukcióval élünk - nagyon is korlátolt. Én ugyan nem számoltam meg őket, de van annyi áttekintésem, hogy fölismerjem véges voltukat.

Legföljebb abban különböznek egymástól - és ez nem csekély különbség -, hogy melyik történelmi korban, és milyen társadalmi közegben jönnek létre, háborúban-e vagy békében, elnyomásban-e vagy szabadságban, sőt: napsütésben-e vagy hóesésben.

Azt persze, hogy valaki miképpen viselkedik egy adott szituációban, nagymértékben a jellem határozza meg. Engem azonban a szereplő hősnek csak az a pár kiválasztott vonása érdekel, amelyek ebben a helyzetben funkcionálisan érvényesülnek. Ha tehát ebben a helyzetben a szereplő hősnek az dönti el a sorsát, hogy mit reggelizik, és előtte vagy utána borotválkozik-e, akkor ezt a reggelizést a legapróbb részletekig, minden mozzanatában kész vagyok lefesteni. Ha azonban a borostáinak nincs beleszólásuk a helyzet megoldásába, akkor én se tartom érdemesnek megemlékezni arról, hogy hősöm borotváltan vagy borostásan kezdi-e a napot." 

Paolo Bacigalupi: A vízvadász

GABO, 2016
Fordította: Horváth Norbert

A felhúzhatós lány és a Hajóbontók már szerepelt az olvasmányajánlókban. A korábban az Ad Astránál megjelenő szerzőtől most már lassan egy sorozatom lesz. Manapság a sorozatok minden következő darabjánál exponenciálisan nő annak a veszélye, hogy csalódást fognak okozni, de megkockáztattam, hogy meglegyen a mindennapi science-fiction. A fülszöveg alapján előfordulhat, hogy a génállományában több a thriller és a krimi, hezitáltam is, de a nyáron egy olyan könyv, ahol a jövőben a legnehezebben hozzáférhető és legdrágább erőforrásért, a vízért küzdenek, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt.

Hargittai István: Teller

Akadémiai Kiadó, 2011
Fordította: Gács János

Kármán, Szilárd, Wigner, Neumann és Teller, illetve találmányaik újra és újra összekapcsolódó majd szétváló történetével, az öt "marslakó" életrajzaival nem lehet betelni. Tudományos vagy történelmi cikkek alatti kommentháborúkból látszik: a mai napig fogalma sincs sokaknak, hogy kik voltak és mit tettek le az asztalra. Neveiket felhasználják arra, hogy ha nekik megfelelt egy bizonyos oktatási rendszer, akkor azt nem is érdemes továbbfejleszteni, ami legalább akkora hülyeség, mint ha az Aranycsapatot hoznánk példának arra, hogy nem kell újra megtanulnunk focizni, hiszen egyszer már tudtunk... Teller még ellentmondásosnak is tartják a bomba miatt, de azért azt ne felejtsük el: "Az atomban nincsen gonoszság; csak az emberek lelkében van." (Adlai E. Stevenson)