Stephen A. Ambrose: Az elit alakulat (részlet)

Aznap nem csak német katonák tévedtek el. Ralph Spina szanitéc és Ed "Babe" Heffron közlegény visszament Bastogne-ba, hátha ott sikerül némi gyógyszert és kötszert összeszedni. Spina a főkötözőhelyen szerzett is ezt-azt, pedig a 101. hadosztálynak máris komoly gondot okozott egészségügyi készleteinek gyors kimerülése. A két E századbeli ejtőernyős még némi meleg ételt is bekanalazott, majd a leszálló sötétségben elindultak visszafelé – pedig milyen nehéz volt elhagyni a fűtött szobát!

   Heffron javasolta, hogy az erdőn átvágva rövidítsék le az utat. Spina beleegyezett. Heffron ment elöl, s hirtelen belezuhant egy gödörbe. Meglepett kiáltás harsant, majd akire ráesett, azt kérdezte: "Hinkle, Hinkle, ist das du?"

   Heffron rakétaként szállt fel a lyukból és száguldott az ellenkező irányba, közben ezt ordítva: "Hinkle a segged, hülye Kraut!" Ő és Spina ezután rátaláltak a helyes irányra és végül elérték az E század vezetési pontját.

   (Spina, akitől ezt a történetet hallottam, ezzel zárta elbeszélését: "A mai napig valahányszor találkozunk Babe-bel, mindig megkérdezem, hogy van Hinkle, vagy hogy találkoztak-e Hinkle barátjával mostanában".)

   A szanitécek a század legnépszerűbb, köztiszteletben álló tagjai voltak, akikre mindenki felnézett. Az ő személyi fegyverük az elsősegélytáska volt, harcállásuk pedig a csatamező azon pontja, ahonnan valaki éppen elkiáltotta magát, hogy megsebesült. Foley hadnagy különösen Eugene Roe közlegényt dicséri közülük. "Mindig ott termett, ha szükség volt rá, s az ember gyakran elképzelni sem tudta, hogyan. Az ő bátorságát sohasem honorálták kitüntetéssel, pedig igazi hősiesség kellett ahhoz, ahogyan sebesült bajtárainkat ellátta. Egy különösen pusztító tűzharc után végzett, rá jellemzően kiváló szolgálatáért én javasoltam Roe-t az Ezüst Csillagra (Silver Star), de vagy nem a megfelelő kifejezéseket használtam a felterjesztésben, vagy talán Dike főhadnagy nem értett velem egyet. Persze az is könnyen lehet, hogy valahol följebb dobták félre a kitüntetési javaslatot. Akkor sem jöttem rá és máig sem tudom. Amit viszont biztosan tudok, az az, hogy ha bárki, aki akkor ott küzdött a hidegben és a hóban, aki végigcsinálta a rengeteg támadást a nyílt terepen és benn az erdőben, szóval ha közülünk bárki kiérdemelte volna a kitüntetést, az bizony a szanitécünk, Gene Roe volt!"

*

December 20-án azt a keveset, ami megmaradt az 506. ejtőernyősezred 1. zászlóaljából és a Desobry különítményből, kivonták a noville-i arcvonalból és tartalékba helyezték. Az Easy ettől kezdve olyan rohamra várt, amely sosem indult meg ellene; az 1. zászlóalj annyira súlyos veszteségeket okozott az ellenségnek, hogy a németek a továbbiakban inkább a bastogne-i védelem más szektoraival próbálkoztak. Az Easy állásait nagyon sokat bombázták ágyúval, tarackkal és aknavetővel, de a német gyalogság sohasem rohamozta meg őket.

   December 21-én puha, száraz hó kezdett hullani és addig esett, amíg végül 15 és 30 centiméter között váltakozó vastagságban be nem takarta a tájat. A levegő jóval fagypont alá hűlt, még a fák között is fújni kezdett a szél. Az emberek életükben nem fáztak még ennyire. A lábukon csak a nyári fűzős csizmát, testükön a vászon egyenruha fölött mindössze ballonkabátot viseltek. Még mindig nem kaptak sem gyapjúzoknit, sem hosszú szárú téli alsóneműt. A század küldöncöket szalajtott a városba téli felszerelésért s ők üres liszteszsákokkal és fehér lepedőkkel tértek vissza. Ezek adtak némi meleget és álcának is jók voltak a hóban. A gödreikben és az előretolt állásokban vacogó katonák pokrócokba bugyolálták magukat, lábbelijüket pedig zsákvászonba tekerték. A juta felszívta a hó nedvességét, a bakancs foltokba átázott, a víz átjárta a zoknit is és a hideg a katona csontjáig hatolt. A vacogás az élet olyan elválaszthatatlan részévé vált, mint maga a lélegzés. Az ejtőernyősök úgy festettek, mint George Washington serege Valley Forge-nál, azzal a különbséggel, hogy őrájuk lőttek is, nem építhettek kunyhókat és a tűzrakás sem jöhetett még csak szóba sem.

   Ralph Ingersoll ezredes, az 1. hadsereg egyik felderítőtisztje így írta le az átható hideget: "Az Ardenneket két pár vastag gyapjúharisnyában és a bakancsomra húzott hócipőben jártam. Gyapjúalsóba, gyapjúuniformisba, harckocsizó kezeslábasba, pulóverbe, kötött mandzsettájú harckocsizódzsekibe, sálba, bélelt, nehéz ballonba öltöztem – és így sem emlékszem egyetlen pillanatra sem, amikor ne fáztam volna.

   Az Easy században, ahol sem rendes téli harisnyával, sem hócipővel nem láttak el senkit, nagyon hamar komoly gondot okozott a lábfagyás. Carson tizedes úgy emlékezett, a kiképzésen arra tanították őket, a fagyás legjobb ellenszere a láb masszírozása. Kifűzte és levette hát a csizmáját, majd dörzsölgetni kezdte a kábfejét. Becsapódott egy német tüzérségi gránát és repeszei megszaggatták a Carson lövészgödre fölött álló fát. A lábát is megtépték a repeszek, továbbá a combját is fölszakították. Carsont Bastogne-ba szállították.

   A városban fölállított kórházban "Csak körülnéztem és megállapítottam, ennyi sebesültet még soha sehol sem láttam egy rakáson. Odaszólítottam az egyik egészségügyit és megkérdeztem: Hé, hogy a fenébe van itt ennyi sebesült? Hát senkit sem szállítunk hátra?"

– Mi az, te nem hallottad? – felelte az ápoló.

– Én aztán egy büdös szót sem, miért, mit kellett volna?

– Ezek bekerítettek bennünket – a szerencsétlen marhák.

A SZÖVEG FORRÁSA: Gabo Könyvkiadó, 2001

Fordította: Molnár György